A tavalyi év többek között azzal a tudományos cikkel zárult, amelyben Ken Sayers és C. Owen Lovejoy tételesen cáfolta a paleo-diéta alapelveit. A szerzőpáros többek között arról számol be a The Quarterly Review of Biology oldalain, hogy az eddigi atropológiai, biológiai és kémiai kutatási eredmények alapján irtózatosan nehéz meghatározni, pontosan mit is ettek a paleolitikumban a hominidák, annyi biztos, hogy az élőhelyek széles skáláján éltek, és táplálkozásukat elsősorban az élőhely határozta meg. Ergo nem létezik egyetlen, AZ IGAZI paleoit-diéta. Mig a melegebb égtájakon legfőképpen növények képezték az előemberek és ősemberek táplálékát, addig az északabbra élők több állati fehérjét fogyasztottak a könnyen elérhető és tápláló növényi táplálékok (gyümölcsök, tartalék tápanyagban gazdag gumók) mellett. Vagyis a húsevőknek titulált ősemberek sem főként húst fogyasztottak, étrendjük a mai mindenevőkére (vaddisznó, medve) hasonlithatott. Ráadásul őseink valószinűleg a fűfélék magjait is fogyasztották, igy okafogyott a diéta gabonaellenessége is.
Az általános vélekedés szerint a húsevő őseink főként nagytestű emlősöket fogyasztottak, ám Sayers és Lovejoy szerint a paleolit-korabeli elő- illetve ősemberek még nem voltak túl jó vadászok. William C. McGrew, cambridge-i antropológus szerint őseink gyakrabban fogyasztottak csúszó-mászókat, mint vadászat során elejtett nagyvadakat. Mindez nemcsak puszta spekuláció, az 1938-ban feltárt dél-afrikai, korai paleolitikumi lelőhelyen talált egyik csonteszközről nemrégiben kideritették, hogy azt a Paranthropus robustus arra használta, hogy termeszeket szedjen ki a várukból.
Ez nem annyira meglepő, hiszen a ma élő főemlősök nagy része ma is előszeretettel fogyaszt rovarokat. Sőt, a nyugati világ kivételével az emberek egy jelentős része is csemegézik belőlük. Mindezek ellenére első hangzásra eléggé meghökkentőnek tűnhet, hogy a Wageningeni Egyetem növénytani tanszéke a rovarevés népszerűsitését tűzte ki egyik céljaként. 2010-ben az akkori holland mezőgazdasági miniszter, Gerda Verburg, azon túl, hogy kamerák 
előtt rovarlárvákkal teli szendvicset rágcsált, egymillió euróval támogatta az egyetem rovarevést kutató projektjeit. Innen egyenes út vezetett az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) 2013-as kiadványáig, amit az egyetem kutató irtak, és amely az Edible insects – Future prospects for food and feed security cimet viseli, és az ehető rovarok népszerűsitésének egyik legrészletesebb propaganda anyaga. Az egyetem ezen felül rendszeresen rendez rovar-tematikájú előadásokat, rovarkostolót, tartanak rovarfőző kurzusokat, sőt megjelent már szakácskönyvük is, telis teli izgalmas recepttel.
Tehát nem minden háttér nélkül kezdett el 2014. novemberében egy holland szupermarket-lánc izesitett kukacot, illetve rovarlisztből készült különféle ételeket árusitani, és 2015. január elseje óta országszerte kaphatók e termékek. Ezek közül kis városkánkban csak a penészevő gabonabogár lárvájából (angolul buffalo worm) készült hamburger kapható, ezt rögtön ki is próbáltuk, stilusosan a holland nemzeti eledel, az endiviás stamppot köreteként.
Van amikor a puszta empirikus megfigyelések szakszerű értékelése többet mond bármilyen jól megtervezett kísérleteknél. A rákkutatás történetében ilyen volt hat évtizeddel ezelőtt, amikor 
A madarak törzsfája mindig is bonyolultnak tűnt, nem véletlenül volt szükséges 48 különböző faj genomjának megszekvenálásához, hogy végre 
“A mérnökök szerint a dongó nem képes repülni, a dongó erről nem tud és vígan repül.” Biztosan mindenki találkozott már ezzel a szellemes mondással, amit nem ritkán valami kifejezetten megkérdőjelezhető dolog igazolásához használnak fel. A dongó esete hol a tudományos igazság relativizálására, hol pedig az önbizalom fontosságára kellene, hogy felhívja a figyelmet.
A denevérek “radarja”, a gekkók szupertapadós tappancsai, vagy az angolnák sokkolója csak néhány kiemelkedő példa azon evolúciós innovációk közül, amelyeket az emberi kreativitás is csak a közelmúltban volt képes úgy-ahogy lemásolni.