A februári Impakták második interjújában a sörkészítésről beszélünk és ennek apropóján van két érdekesség, ami nem fért bele az interjúba, de azért érdemes róla egy kicsit beszélni.
Sörélesztő-evolúció és Impakták VII.
5
evolucio kategória bejegyzései
Hegyescsőrű, mint a pinty – 2.
Szinte napra pontosan Darwin közelmúltbeli szülinapjára tette fel honlapjára a Nature azt a cikket, amit az egykori természettudós minden bizonnyal nagy élvezettel olvasott volna, hiszen egyik kedvenc állatcsoportjáról, a galapagosi pintyekről van benne szó.
Pontosabban a cikk tárgya 120 (igen, százhúsz), a legkülönbözőbb fajokhoz tartozó egyed genomszekvenciájának meghatározása és azok összevetése.
Ez gigászi mennyiségű adat és bőven lehet benne érdekes dolgokra lelni, mind arra vonatkozóan, hogy miként zajlott ezeknek a fajoknak a speciációja, mind arról, hogy az ikonikus csőrformák változása milyen DNS-szintű változásokra vezethető vissza.
Fotoszintetizáló csigák – 2.
A napokban újra rivaldafénybe került egyik régi nagy kedvencünk, egy Elysia chlorotica nevű csigafaj, amely a kleptoplasztia egész figyelemreméltó jelenségének nemes és neves művelője.
Tömören összefoglalva, a csiga képes arra, hogy a táplálékául szolgáló algák kloroplasztiszait a bélepitéliumának sejtjeibe felvegye, és azok ott továbbra is működőképesek lesznek, kvázi ingyen energiával ellátva a “bezöldült” csigát. Sőt, ezek mellett a csigák a genomjukban számos olyan gént tartalmaznak, amelyek a plasztiszok fenntartásához szükségesek és minden jel szerint a táplálék algafaj genomjából jutottak át horizontális géntranszfer (HGT) során (ami igazán ritka és különleges jelenség a filogenetikai fa ezen ágai között).
Mindez azonban már egy ideje tudott volt, s bár ez nem derül ki a mostani sajtóközleményekből, ami miatt most ismét a hírekbe került ez a természetesen génmódosított organizmus, az az, hogy az utóbbi időben elég vitatottá vált a korábban tényként kezelt HGT jelenség.
Madárfogak emlékei
A madarak törzsfája mindig is bonyolultnak tűnt, nem véletlenül volt szükséges 48 különböző faj genomjának megszekvenálásához, hogy végre tiszán láthassuk, ki-kivel rokon.
A puszta rokonsági kapcsolatok megállapításán túl, azért ez a jelentős mennyiségű adat mindenféle más érdekességet is feltárt a madarak evolúciójáról és genetikai anyagának változásáról. Például, hogy hogyan változott a szex-determinációjért felelős nemi kromoszómáik struktúrája, milyen konvergens gén-expressziós változások játszódtak le a különböző énekesmadarak agyában, vagy, hogy miképpen hagyott lenyomatot a genomon is a fogak elvesztése.
Az állatvilág bábmesterei, az elektromos angolnák
A denevérek “radarja”, a gekkók szupertapadós tappancsai, vagy az angolnák sokkolója csak néhány kiemelkedő példa azon evolúciós innovációk közül, amelyeket az emberi kreativitás is csak a közelmúltban volt képes úgy-ahogy lemásolni.
Az aktuális poszt szempontjából az angolnák különleges elektromos szerve lesz érdekes, mert ez mind sejtbiológiai szempontból, mind a működését tekintve méltán tarthat igényt a figyelemre és csodálatra.
A gerinchúr eredete
Szélesebb rendszertani csoportunk közös jellemzője, hogy minden idetartozó faj a fejlődés valamelyik stádiumában egy jellegzetes képletet növeszt, a gerinchúrt.
Ez a rugalmas pálcára emlézetető, hatalmas vakuólumoktól feszülő sejtekből álló szerv ugyanúgy megtalálható egy emberi embrióban, mint egy hallárvában, vagy akár egy fiatal zsákállatban, és minden egyes egyedben az embriogenezis során egyfajta belső feszítő-vázként szolgál a szervezet számára. A fejlődés későbbi stádiumaiban gyakran fölösleges lesz, s ilyenkor vagy teljesen, nyomtalanul eltűnik (lásd zsákállatok), vagy beépül a létrejövő szövetekbe (így bennünk a porckorong belsejében lelhető fel a nyoma).
A gerinchúr olyan univerzális ismertető jegy is, amelynek köszönhetően biztosak lehetünk benne, hogy gerinchúrosok már 530 millió évvel ezelőtt is léteztek, mert ismerjük egy képviselőjüket a Pikaia-t.
Persze mindez aligha ad választ a kérdésre, hogy honnan ered ez a különös szerv? Mikor alakult ki, s főképpen vajon miből?
Nos, ha nem is minden fontos kérdésre válaszol Detlev Arendték új cikke, de néhány érdekes dologra fényt vet.
Az eukarióta sejt eredetének “kifordított” elmélete
Az eukarióta, vagyis valódi sejtmagvas sejtek kialakulása az evolúció egyik nagy újítása volt, egy igazi mérföldkő a komplexebb életformák kialakulása felé. Ugyanakkor a folyamat pontos mikéntje mindmáig homályba veszik és csak az az egy biztos, hogy az eddig felvázolt elméleteknek mind megvan a maga Achilles-inasarka.
Amiben minden létező elmélet egyetért, hogy az eukarióta sejt egy prokarióta sejtből, alakult ki, sőt igazából rögtön többől, mert ezeknek kellemes együttélése, szimbiózisa alkotta azt a kis közösséget, amiből aztán a sejtmagvas sejt és mitokondriumjai létrejöttek. Az sem igazán vitatott, hogy a mitokondriumok α-proteobaktériumokból jöttek létre.
A nagy kérdés igazából tényleg a sejtmag eredete. A replikációban részt vevő gének, illetve a kromoszómák szerkezetében részt vevő hisztonokok szekvenciája (és utóbbiak esetében egyáltalán megléte) alapján nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy ezek archeális eredetűek vagyis, akár azt is feltételezhetjük, hogy az ősi eukarióta sejt genetikai anyagja egy archeától származik. Azaz a legegyszerűbb elémet szerint az eukarióa sejt egy archea és egy α-proteobaktérium szimbiózisából ered.
Viszont mivel az eukarióta sejtek membránjának felépítése inkább a prokariótákéra hajaz, sokan bonyolítottak annyit a történeten, hogy a sejtmag maga is endoszmbiózis eredménye, és egy prokarióta nyelt el végső soron egy archeát, valamint egy α-proteobaktériumot, hogy létrejöhessen az ősi sejtmagvas sejt.
Extra láb vagy második farok? – a pénisz fejlődésbiológiai eredete
A szárazföld meghódítása nemcsak az úszás helyett mászáshoz alkalmazkodott végtagokat igényelt, de a korábbi szaporodási stratégiák radikális újragondolását is szükségessé tette a gerincesekben.
Hiszen míg a vizes közegben az ivarsejtek szabadon engedésével le lehetett tudni az evolúciós sikerhez szükséges hajcihőt, addig a szárazföldön valami közvetlenebb módon kellett célba juttatni őket. És ez a közvetlenebb mód lett a külső ivarszervek kialakulása, amely hímek esetében a péniszt jelenti.
Tíz éves a “hobbit”
Egy évtizede jelent meg először a hír az indonéziai Flores szigetén élő, alig egy méter magas Homo fajról.
Az azóta eltelt években elég kevés új dolog derült ki a Homo floresiensis-ről, bár a folytonos feltételezések ellenére, ma már egyre kevesebben gondolják, hogy egyszerűen egy beteg Homo erectus csontvázát ásták ki 2003-ban Liang Bua hűvös barlangjában.
A Nature most egy kis különkiadással emlékezik az évfordulóra, ahol az egyik legfajsúlyosabb szakértő, Chris Stringer ír arról, hogy miért is olyan nehéz ezt a kis embert tanulmányozni, illetve néhány eddig kevésbé ismert érdekesség is kiderül, pl. a szerzők által használt eredeti név, Sundanthropus floresianus azért került elvetésre, mert a latin jelentése “virágos ánusz” volt.
Tuberkulózis fókáktól
Mint azt Jared Diamond szemléletesen bemutatta a “Háborúk, járványok, technikák” könyvében, az Újvilág kolonizálása során az Európából érkező hódítók “sikere” sokban olyan mikroszkópikus patogén “potyautasokon” múlt, amelyekre a kolonizálók immunrendszere felkészült, de amelyek ellen a benszülött lakosság védtelen volt (és amely folyamat egy kicsit még mindig tart).
A Nyugati civilizáció bölcsőjének tekinthető európai és közel-keleti területeken, az állattartás és a modern mezőgazdaság megjelenésével egyetemben, ideális körülmények alakultak ki, hogy számos, korábban csak állatokon élő kórokozó az emberre adaptálódjon, korábban nem látott méretű járványokat okozva. Az efajta zoonózisok azóta sem ritkák, lásd pár éve a madárinflueza és SARS parákat, illetve a jelenleg is zajló ebola járványt, ahol valószínűleg gyümölcsevő denevérekről került a kórokozó az emberekre.