Mostanra talán mindenkihez eljutott a híre, hogy a Monsanto miatt mindannyian a legpusztítóbb rákban foguk elpatkolni az egészen közeljövőben. Ez kb. az üzenete a Gilles-Eric Séralini csoportja által pár napja a Food and Chemical Toxicology c. lapban közölt cikknek (pontosabban annak a populáris médiában terjedő olvasatának) és ugyan távol álljon tőlünk, hogy ünneprontók legyünk, de azért nézzük csak meg, hogy milyen adatok alapján is jutott Séralini prof (aki amúgy egész pöpec megélhetést alakított ki a GMO-ellenzésből) erre a következtetésre.
A cikkben a Roundup gyomirtó, illetve az erre rezisztens kukorica (NK603) hatását vizsgálták patkányokban. Az egyszerűség kedvéért most csak a nagyobb visszhangot kiváltó GMO-etetős részre koncentrálnék, mert ez lesz az, amit a Greenpeace és járulékos szervei most véres kardként fognak éveken át lobogtatni.
A kérdés tehát az, hogy okoz-e rákot a GMO tartalmú kukorica. Ha ezt elfogadjuk nullhipotézisnek (ami, tegyük gyorsan hozzá, eleve hiba, mert a nullhipotézisünk definíció szerint az kellene legyen, hogy nincs hatás), néhány nagyon triviális predikciót tehetünk: (a) statisztikailag mérhető különbséget tudunk a kontroll patkányok és a kezelt egyedek között kimutatni, illetve (b) a GMO kukorica mennyiségének növelésével egyre erőteljesebb hatást tudunk észlelni.
Nézzük hát, Séraliniék adatai mennyire vannak összhangban ezekkel a következtetésekkel.
Itt van az ősz, itt van újra, és hát soha jobb alkalom ahhozm hogy elkezdjük a Budapest Science Meetup rendezvénysorozatunk újabb évadját.
A legkülönfélébb antibiotikumoknak ellenálló kórokozó baktériumok megjelenése az orvostudomány egyik nagy kihívása, éppen ezért számos helyen fejlesztenek új, az eddig rendelkezésre állóktól eltérő elven működő antimikróbiális módszereket. Miután a többsejtű élőlényeket folyamatosan támadják a környezetükben élő mikróbák, minden élőlény rendelkezik valamilyen immunrendszerrel, ami kordában tartja a szervezetét elözönlő apró szervezeteket, így kézenfekvő a megoldás, hogy ezeket a már meglévő, igen hatékony rendszereket használjuk fel a mikróbák elleni védekezésre.
Kevés faj rendelkezik olyan formagazdagságal, mint a kutya (pontosabban a szürke farkas, hiszen ő a faj vadon élő ősi képviselője), az emlősök közül pedig jó eséllyel senki.
Főleg, ha van affinitásuk a mikrobiológiához, mert akkor különösen érdekes munka az övék. (És persze ugyanezért boldogok a csak mikroszkóppal látható világért lelkesedő sörfőzők és a borászok is.)
A méhek kapcsán az utóbbi időben kicsit a 
Vannak kísérletek, amelyek nem (de legalábbis nem azonnal) hoznak valami nagy és elképesztő tudományos áttörést, de mégis jó elvégezni őket, mert akár triviálisnak tetsző eredményeik is fontosak, hiszen a maguk módján alátámasztják a meglevő tudományos konszenzust, ismét megbizonyosodhatunk, hogy amit és ahogy gondolunk a világról az alapvetően rendben van.
Gyerekkoromban szüleim régi IPM magazin-gyűjteménye igazi kincsnek számitott a benne levő intelligencia-tesztek és sci-fi novellák miatt. Pár hónappal ezelőtt az egyik kollegám egy aktuális IPM-et nyomott a kezembe és néhány percnyi olvasgatás után megállapíthattam, hogy ugyan a tesztek eltűntek, de az új szerkesztőség tudományos fantasztikum iránti vonzalma megmaradt.
És ha már konvergens evolúció, akkor itt egy másik remekbe szabott példa is – pontosabban csak részben új, hiszen, valami nagyon hasonlóról