Mire jó a GMO 33 – Hatékonyabb gyógyszertermelés

kezdoknek.jpg

Megpróbálkoznék egy új, kísérleti módszerrel: Innentől a “Kezdőknek” címkével ellátott írásokat egyértelműen laikusoknak írom, kipróbálom, mennyire válnak népszerűvé a tényleg egyszerűbb nyelven, kevesebb lényegtelen részleten rágódó, kezdőknek íródott cikkek. Ezen túl ezt a gyűjteményt a fenti sárga címke jelöli majd.

A malária még mindig gyilkos kórnak számít, évente kétszázmillió fertőzést jegyeznek föl és hétszázezren bele is halnak. Ráadásul a malária kórokozója már eddig is több maláriaellenes gyógyszerre ellenállóvá vált, így az új gyógyszerek fejlesztése elsődleges fontosságú. Az artemizin egy ilyen maláriaellenes hatóanyag, 1972 -ben fedezte föl Tu Ju-ju kínai kutató, ezért a felfedezéséért 2015 -ben Nobel-díjat is kapott. Az artemizint az egynyári üröm nevű növény termeli, sajnos a leveleiben elég kevés hatóanyag található, a száraz tömeg 0,1-1% -át teszi csak ki. Nyilván ha rá tudnánk venni a növényt, hogy több artemizint termeljen, olcsóbbá válna maga a gyógyszer is, de ugye az egynyári üröm nemesítés még gyerekcipőben jár, egyértelműen kevésbé kutatott terület, mint mondjuk a kukoricanemesítés. Mit tehet ilyenkor a biológus?

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Mire jó a GMO 32. – Élő gyógyszer anyagcserezavarokra

mit-synlogic_0.jpg

Az első dolog, ami feltűnt Borgny Egelandnak, hogy egyébként teljesen egészségesnek tűnő kislányának, Livnek furcsa illata volt: az istállóra emlékeztető szag áradt a hajból, a bőrből, de még a vizeletből is. Aztán teltek, múltak az évek és a kislány háromévesen sem mondott egyetlen szót sem. Először senki nem aggódott, de ez később sem változott meg. Borgny második gyereke Dag, szintén hasonló tüneteket mutatott: a szag és a beszédképtelenség mindkét Egeland gyereket sújtotta. Hosszú időbe telt, amíg egy orvos, Asbjørn Følling egyáltalán szisztematikusan elkezdte vizsgálni, hogy a két tünet összefügg-e.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Szemeseknek áll a világ

jellyfish_eye.jpg 

A szemevolúció mindig is hálás téma és egyike azon eseteknek, amikor a kreacionisták ignoranciából származó érvét (miszerint a komplex szem nem alakulhatott ki lépésenként) remekül lehet felhasználni pont annak a szemléltetésére, amit cáfolni szerettek volna.

Szem, pontosabban fényérzékelő szerv sokszor kialakult az evolúció során. Elég csak a klasszikus, gerinces szem mellett a rovarok összetett szemére és a lábasfejűek más logikán működő kameraszemére gondolni, hogy belássuk ezek bizonyosan egymástól függetlenül jöttek lére – és ha egy csoporton belül jobban szétnézünk, akkor gyakran az is látható, hogy több, különböző logikájú és fejlettségű szem is megjelenhet, ami szintén azt sugallja, hogy a szem-szerű szervek evolúciója, ha már vannak fényérzékeny sejtek, viszonylag logikus kimenet.

(Az alábbi összefoglaló ábrán az összetett szemeket oválisok, az egyetlen kamrával rendelkezőket pedig négyzetek jelölik. A színkódok elkülönítik az egyszerű, árnyékok érzékelésére alkalmas látószerveket (piros), a lencséket használóktól (kék) és a tükröződő felületekkel operálóktól (zöld).) 

eyes.jpg

Akadékoskodók persze felvethetik, hogy ezek a szemek szintén nem jöhetnek egy lépésben létre – de természetesen ilyesmit nem is állít és például a puhatestűek esetében jól láthatók egyes fajokban azok az “átmeneti” struktúrák, amelyeket létezését már a korai, egyszerű számítógépes szimulációk is kiadták.  

mollusc_eyes.jpg

Pár hete a Current Biology-ban jelent meg egy tanulmány, ami az egyik legegyszerűbb felépítésű állatcsoport, a csalánzók esetében nézi meg molekuláris kladisztikát használva, hogy hányszor is alakulhattak ki “szemek”.

Az már az ultrastruktúrájuk alapján is valószínű volt, hogy ennyire különböző látószervek, mint az alábbi ábrán is láthatók (illetve röpke évtizede már írtam a kockamedúza remek szeméről is), egymásból nehezebben származtathatók, mint egy szem-mentes állapotból, de hogy ebben biztosak lehessünk, ahhoz kellett egy nagy pontosságú filogenetikai fa és azon rögtön jobban látszik, hogy sok “szemes” csoport közvetlen rokonságában szinte kizárólag szem nélküliek vannak.

jellyfish_eye_3.jpg

Ez pedig már az egyszerű kladisztika szintjén is azt sugallná, hogy vagy a közös ősnek is volt valami szemre emlékeztető szerve, ami nagyon sokszor elvesződött az evolúció során, vagy többször – konkrétan nyolcszor – kialakult ebben az állatcsoportban is. A cikk szerzői ez utóbbi álláspont mellett teszik le voksukat és ennek alátámasztására megvizsgálják a különböző szemekben fellelhető opszinokat is – ti., ha a szemek újból és újból eltűntek volna, akkor a látószervvel rendelkezől szemében levő opszinok szorosabb rokonságot kellene mutassanak (monofiletikus csoportot alkotnának). De nem ezt látjuk, ami megintcsak azt támasztja alá, hogy a csalánozó szemek sokszor, egymástól függetlenül jöttek létre.

jellyfish_eye_2.jpg

Ami persze nem teljesen véletlen, hiszen még a szemmel nem rendelkező fajok esetében is a bőrben számos fotoreceptív sejt van. Ezeket használta fel aztán az evolúció, hogy a korábban emlegetett szimulációknak megfelelően, újból és újból szemfoltokat, vagy annál is komplexebb struktúrákat hozzon létre.   


Picciani N, Kerlin JR, Sierra N, Swafford AJM, Ramirez MD, et al. (2018) Prolific Origination of Eyes in Cnidaria with Co-option of Non-visual Opsins. Curr Biol 28(15): 2413-2419.e4
Treisman JE (2004) How to make an eye. Development 131(16): 3823-7

Szibériai meglepetés – 3.

denny.png

Az utóbbi évtized egyik legnagyobb embertani meglepetése még 2010-ben született, amikor egyetlen kis darab ujjperc alapján kiderült, hogy az anatómiailag modern ember, aka. Homo sapiens feltűnésével párhuzamosan nem csak egy, hanem legalább két másik ősi embercsoport létezett a világon. A neandervölgyiekről már régóta tudtunk, de ez a szibériai Gyeniszova-barlangból származó ujjperc nem tőlük származott, hanem a tudomány számára egészen addig ismeretlen embercsoporttól.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Könyvheti pótposzt – The taste of tomorrow

12669952.jpgJosh Schonwald: The taste of tomorrow (2012)

 

Lemaradtam a könyvheti közös posztról, részben lustaságból, de félig-meddig okkal, hiszen a bemutatott könyv eléggé kakukktojás: Nem egy kutató írta a szakterületéről a közönségnek, hanem egy újságíró kontárkodott bele az élelmiszeripar boszorkánykonyhájába és mintegy alulról építkezve próbálta földeríteni merre haladunk? És éppen e miatt, rengeteg szigorúan nem tudományos kérdést érint, lehet ez tetszett benne ennyire.

 

Az első fejezet a salátákról szól. Igazából egy elképesztő mértékű változást ír körül, ami teljesen észrevétlenül zajlott le néhány szűk évtized alatt: Az USA fogyasztói nyolcvan éven át teljesen jól elvoltak a manapság jégsalátának hívott nagyrészt ízetlen zöldséggel és igazából a növénynemesítés kimerült annyiban, hogy amikor egy új betegség támadta meg készíttetek egy annak ellenálló fajtát. Aztán a nyolcvanas évek végén Todd Koons kifejlesztett egy aratógépet, amivel egészen olcsón szüretelhetővé tette a leveles zöldségeket. Körülbelül ezzel egy időben, 1989 -re elkészült egy tökéletesen ismeretlen találmány is: A zacskó, amiben a vágott saláta hosszú ideig friss maradt a boltban. Ezek nyomán az USÁban berobbant a salátaipar, egyre újabb és újabb növényeket kezdtek árulni és a fogyasztók teljesen észrevétlenül alakultak át ínyencekké, manapság néhány évente dobnak piacra újabb salátanövényeket. Azonban a szerző nem állt meg itt, elment egészen a forrásokig, minigazdaságokat látogatott végig, kötelességtudóan megkóstolt minden elképzelhető és elképzelhetetlen salátanövényt. Meglátogatott pár látnokot is, akik jelenleg gyomoknak tartott zöldeket képzelnek el a jövő asztalán. A könyv egyik legaranyosabb története éppen ehhez kapcsolódik, amikor a szerző egy egész nyári mindenféle saláta végigkóstolása után megkérdezte a feleségét, mit hozzon a piacról, mire csak ezt a választ kapta: „Olyan salátákat, amiknek már hallottam a nevét életemben.” Mire átbeszélték ezt a dolgot, teljesen megdöbbent, amikor a párja megkérdezte: „Neked tényleg ízlett például a disznóparéj?”

 

Külön fejezetet kaptak a GMOk, a korszellemnek megfelelően már a bevezetőben hitet tesz mellette, hogy tényleg nagyon gyanakodott a Monsantóra, de amikor beleásta magát a kérdésbe, rájött, hogy semmilyen oka sem volt rá.

 

Külön fejezet szól a halakról. Jelenleg az akvakultúra még annyit jelent, hogy a tengerben hálókkal elkerített gazdaságokban lazacot nevelnek. Azonban az ipar úttörői egészen másban gondolkodnak: Városi hulladékhővel fűtött, alagsorokban elférő halneveldékben, amikkel magában a városban termeltethető meg a lakosok halszükséglete, a szabad vizeket nem veszélyeztetve. Erre viszont a jelenleg fogyasztott halaink nem alkalmasak, az akvakultúra térhódításával új fajokat kell majd háziasítanunk. Egészen izgalmas olyan halakról olvasni, amiknek magyar neve sincs még, de várhatóan néhány évtizeden belül mi is esszük majd a húsukat.

 

Mindenkinek csak ajánlhatom ezt a könyvet, teljesen laikus szemszögből mutatja be az élelmiszeripart, meglepően tisztán elkapva az okokat és az okozatokat. A halakról szóló fejezet önmagában egy gyöngyszem, nagyon ritka, hogy ilyen alaposan körüljárná bárki is egy termék (ez esetben a sült hal) előállításának módját és a lehetséges változtatásokat.

 

 

 

 

Vérünkben (volt) a rovarevés

early_insectivore.png

A Krétában megjelenő ősi méhlepényes emlősök a dinoszauruszok árnyékában húzták meg magukat, a többnyire éjszakai rovarevésre szakosodott niche-ben. Ezen életmódhoz való adaptáció számos olyan genetikai lenyomatot hagyott, amit ma is fellelhetünk az emlősök genomjában. Ilyen például, hogy az emlősök többsége dikromatikus látssal bír, mivel a közös ős az éjszakai életmódhoz való alkalmazkodás során elvesztette opszin génjeinek többségét (s csak jóval később, az emberszabásúakban lesz egy extra génduplikáció, aminek köszönhetően mi már színesben látjuk a posztot és a világot). Egy másik ilyen lenyomat pedig, mint az a napokban a Science Advances-ra kikerült cikkből kiderül, hogy a genomunkban fosszilis formában ott bujkálnak a korabeli rovarevés emlékét őrző, a kemény, kitin-alapú exoszkeletook lebontását segítő kitináz gének “fosszíliái”. 

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Honnan jönnek a GMO-hírek?

Sokszor érintettük már a kérdést, hogy miként térhet el ilyen elképesztő mértékben a GMO -k megítélése a közemberek és a szakértők körében. Láthatóan az Európai Unióban egy minden ízében tudományellenes megközelítést alkalmazunk. Nagyon érdekes kérdés, hogy honnan jön ez a végtelenül erős GMO ellenes mozgalom? Hogyan lehetséges, hogy a lakosság, a döntéshozók inkább hisznek a kérdéshez alig értő mozgalmároknak, mint a saját adójukból fizetett szakértőknek? A napokban egy friss preprint (vagyis olyan közlemény, amit már benyújtottak egy szaklaphoz, de még nem fogadták el) került ki a SocArxiv oldalra, ami igencsak érdekes adalékot adhat a kérdés megválaszolásához.

dorius_lawrence-dill_gmos.jpg

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Rája lépett

walking_skate.gif

A végtag-evolúció azon kevés dolog egyike, amitől még a legelfoglaltabb pillanataimban is képes vagyok ismét lelkes kezdő blogger lenni. Az meg persze a sokszor méltatlanul elfeledett Darwin nap. A kettő ördögi kombinációjának meg persze ki tudna ellenállni.

A poszt apropója tehát egy gyönyörű végtagevolúciós kutatás, ami – hogy ellőjem az örökzöld bölcsességet – kapásból több kérdést vet fel, mint ahányat megválaszol. A Cell-ben ugyanis egy olyan tanulmány jelent meg, ami egy kisméretű rájafaj, a Leucoraja erinacea mozgását tanulmányozva, nem kevesebbet állít, mint, hogy a négylábú gerincesek végtagjainak beidegzése egy abszolút ősi tulajdonság, aminek anatómiai alapjai még a porcos- és csontos halak szétválását is megelőzik.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

570 millió éves embriók?

ediacara.png

(A következő poszt informálisan továbbra is létező “gyakornokos” lehetőségünkre jött, szerzője pedig Jezsó Bálint.)

A fosszíliák tanusága szerint, a ma ismert soksejtű állati (Metazoa) törzsek közel fele (11 állattörzs) a kambriumi evolúciós robbanásként emlegetett esemény során fejlődött ki. Természetesen nem ezek voltak az állatvilág legősibb képviselői, a kambrium hajnalán bekövetkezett szédületes sebességű filogenezisnek jócskán volt előzménye. 1946-ban, a dél-ausztráliai Ediacara középhegység finomszemcsés, kovaanyagú üledékében olyan lágytestű élőlények lenyomataira bukkantak, amelyek jóval a kambriumi evolúciós bumm előtt éldegéltek a kontinenseket övező sekélytengerek aljzatán. A jó megtartású leletanyagból több mint 60 faj került leírásra, köztük különböző csalánzószerű lényekkel, és szelvényezett testű állatokkal, mint például a Spriggina, ami egyesek szerint a gyűrűsférgek, mások szerint az úgynevezett Panarthropoda csoport (ami ízeltlábúak mellett medveállatkákat és őslégcsöveseket is magába foglal) őse lehetett. Ezek mellett rengeteg olyan maradványt is találtak, amelyeket semmilyen recens metazoa csoporttal nem tudtak megfeleltetni, így az álltalános vélekedés szerint olyan korai állattörzsek képviselőivel van dolgunk, amelyek a kambrium kezdetére kihaltak.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….