Holnap délelőtt Para-Kovács Imre műsorában Györgyey Jánossal, a “Zöld GMO-k” könyv egyik szerzőjével beszélgetünk a KlubRádióban. Mindenféle szóba kerülhet, ami a génmódosítással kapcsolatos és, ha belefér, szót ejtünk majd a Btk. Budai Gyula által tervezett módosításáról is, illetve arról, hogy miért okozott felzúdulást genetikusi körökben.
update: A beszélgetés hanganyaga megtalálható a Szkeptikus Hangtárban.
A neandervölgyi genom a kezdetektől fogva izgalomban tartott minket is, meg persze mindenkit, aki fogékony az efajta genomikai – humánbiológiai ínyencségekre.
A genom, sőt genomok (mert ma már három, földrajzilag nagyon különböző helyeken fellelt fosszíliából nyert genetikai anyag áll a rendelkezésünkre), pedig fokozatosan egyre több dolgot árultak el a mai modern ember és az Eurázsiát előtte meghódító neandervölgyi populációk bonyolult viszonyáról.
A kutyák farkas-eredete tulajdonképpen nem képezi semmilyen vita tárgyát, leginkább az esemény pontos “hol” és “mikor”-ja kérdéses.
Korábbi eredmények kb 15 000 évvel ezelőttre tehető a kutya és farkas populációk szétválásának ideje, valahol Eurázsiában. A vizsgálatot természetesen nehezíti, hogy a két közösség nem csak hogy elméletileg képes szaporodni egymással, hanem a világ számos pontján az emberek aktív segítségével teszik ezt, hiszen ez mindig is a kutya-vérvonal “frissítésének” egyik titka volt.
Márpedig az ilyen eseti együttlétek bonyolítják a két fajta szétválásának dekódolását a genomjaik alapján.
A New York Times friss cikke szerint az amerikai élelmiszereket és gyógyszereket szabályozó FDA belső dokumentumai egyértelműen mutatják, hogy a háziállatok folyamatos antibiotikum-kezelése komoly közegészségügyi kockázatot jelent. Az alacsony dózisú antibiotikumok ugyan pont a különböző patogén baktériumok megfékezésére szolgálnak, de a valóságban folyamatos adagolásuk, különösen a nagy egyedsűrűségű tenyészpopulációkban, csak meggyorsítja az antibiotikum-rezisztens törzsek kialakulását, amelyek aztán a feldolgozás után a húson maradnak és könnyen az emberbe juthatnak, gyógyszerrel kezelhetetlen fertőzést okozva.
A probléma nem új, már korábban is pedzegették, de most már nyilvánvaló, hogy a hatóságok is tuadtában vannak, csak éppen nem léptek még semmit az ügyben, ami elég szomorú.
A MicrobeWiki releváns szócikkében (ahonnan a kép is származik) bővebb információt is lehet a témáról találni.
A héten indul a Courserán az antropológia blogjáról jól ismert (és általunk is nagyra becsült) John Hawks kurzusa az emberi evolúcióról.
Lesznek benne fosszíliák, genomika, rengeteg interjú szakértőkkel és helyszíni riport különböző ásatásokról.
A kurzusleírás alapján itt még a palolit táplálkozás hívei is hallhatnak érdekes dolgokat, bár Hawks véleményét ismerve, nem biztos, hogy ez zene lesz fülüknek.
A Hox-gének hatását az ízeltlábúak végtag-evolúciójára már hosszú ideje dokumentáljuk a blogon. Mára már kvázi tankönyvi adat lett, hogy ezeknek a homeotikus géneknek az expresszióbeli változásai nagyban befolyásolták, hogy az egyes szelvényeken milyen végtagok jöjjenek létre (pl. rákok szájszervei).
A legutóbbi példáink a méhek dolgozóinak pollenkosara, a vízipoloskák láhossza és a tücskök ugrólábai voltak. Most egy újabb csoport, az ugróvillások adódnak az eddigi népes példákhoz.
Michael Akam csoportja az Orcheselle cincta nevű ugróvillás fejlődését tanulmányozta, pontosabban azt, hogy miként fejeződik ki az ízeltlábúakban legfontosabb két poszterior Hox-gén, és mi a következménye, ha nem működnek.
A Festetics család számos érdeme között van egy, ami méltatlanul kevés alkalommal hangzik el. Olyannyira, hogy szinte ismeretlen a nagyobb publikum előtt. Ez pedig nem más mint Festetics Imre tudományos munkássága. Így hát, visszafogottan fogalmazva is, hatalmas űrt pótol a PLOS Biology napokban megjelent cikke, amelyben a Helsinki Egyetemen dolgozó Poczai Péter és munkatársai irányítják a figyelmet erre a maga korában úttörő, mára már mégis szinte elfeledett életműre.
A tudomány nagy fordulópontjait gyakran egy-egy névhez kötjük, pedig ezek a nagy elmék sosem légüres térben dolgoztak, hanem gyakran koruk már meglevő tudományos ismereteire alapoztak. Tulajdonképpen az evolúció már a “levegőben lógott”, amikor 1858-ban Londonban felolvasták Darwin és Wallace levelét, és természetesen ez semennyiben nem csökkenti az említettek zsenialitását, hiszen mégiscsak ők voltak az elsők akiknél összeállt a kép. Ugyanígy Mendel sem szerzetesi magányában döbbent rá a semmiből a genetika alaptörvényeire, hanem ő maga is aktívan követte kora tudományos vitáit. De ahogy az evolúció esetében fontos emlékezni Erasmus Darwin, Lamarck és társaik szerepére is, mert enélkül nem érthetjük meg az elmélet születését, Mendel története sem teljes a 250 éve született Festetics Imre nélkül.
Imre, a kastély-építő, Georgikon-alapító György öccse volt, aki a maga korának egyik kiemelkedő zoológusa lett. Bátyja érdeklődéséhez hasonlóan, maga is (részben praktikus okokból) érdeklődött az agrártudományok iránt és ennek köszönhető, hogy tagja lett kora egyik legfontosabb szakmai testületének, a brünni Juhtenyésztő Egyesületnek (Schafzüchtervereinigung), vagy ahogy maga is tréfásan nevezte, a Brünni Juhos Társaságnak.
A kor legfontosabb vitája az “öröklődés” mibenlétéről szólt. Mivel a tenyésztők számára abszolút releváns volt, hogy miképp maximalizálhatják a gyapjú/hús/stb. eladásából származó hasznukat, érthető, hogy igyekeztek megérteni, miképp öröklődhetnek ezek a tulajdonságok.
Kissé a mai “nature vs. nurture” vita előfutáraként, már akkor is két táborra szakadtak a vitatkozók, aszerint, hogy a “belső tulajdonságok” (génekről ekkor még szó sem volt) vagy a környezet számlájára írták az egyes előnyös, vagy éppen hátrányos tulajdonságok megjelenését.
Festetics egyértelműen abban hitt, hogy a “belső tulajdonságok” a lényegesek az egyes jellegek örökölhetőségében, épp ezért a megfelelő állatok keresztezésével fokozható az előnyös tulajdonságok megjelenése. Az örökölhetőséget leírandó néhány törvényt fogalmazott meg, amelyek közül néhány kísértetiesen hasonlít a Mendel által később megfogalmazottakra, ráadásul “a természet genetikai törvényeinek” (“Die genetische Gesätze der Natur”) nevezte el őket, ezzel mintegy nyolcvan évvel megelőzve Bateson-t a “genetikai” kifejezés használatában. Sőt, minden valószínűség szerint, ellentétben az örökké felmerülő és soha el nem döntött “ismerte-e Darwin Mendel munkásságát” kérdéssel, Mendel minden valószínűség szerint ismerte Festeticsét és az inspirációul szolgált munkája számára.
A részletekért egy email-interjú erejéig raboltam Péter idejét.
A krioprezerváció, mint a hibernálás extrém formája régóta izgatja az emberek fantáziáját. A Walt Disney-ről szóló hoax, Han Solo kvázi mitikus története, a jégbe fagyott – és onnan a felmelegedés miatt kiszabaduló – ősragadozók visszatérő motívuma mind jól mutatja, hogy izgat bennünket ez a dolog. A valóság azonban prózaibb, csak kevés állatnál lehet megbízhatóan alkalmazni a hosszú ideig történő fagyasztva tárolást (fonalférgek és medveállatkák esetében például igen), mert a legtöbb élőlény egy komolyabb lefagyasztás után már nem fog magához térni.
A sikertelenség oka leginkább abban keresendő, hogy a lehűlés során a citoplazmában levő víz is megfagy, és a kialakuló kristályok tönkreteszik a sejteket, így felengedés után azok működésképtelenek lesznek. Pont ezért érdekes, hogy ha egy gerinces képes erre, miként is csinálja.
Az észak-amerikai erdei békák például elég hatékonyan csonttá fagynak télen (akár hét (7) hónapig is maradhatnak így), tavasszal pedig boldgan élik tovább a világukat. A jelenség egy ideje már ismert volt, ami azonban bonyolulttá tette a vizsgálatát, az az volt, hogy bár a természetben rendre lehetett lefagyott békákat lelni, akik a melegben magukhoz tértek, a laborban történő egyszerű lefagyasztás általában végzetes volt a kétéltűek számára.
Sokáig nem volt világos miért, most azonban úgy tűnik, megszületett a megfejtés: a tél közeledetével fokozatosan hűl le a környezetük, az ősz során több fagyos éjszaka és viszonylag meleg nappal követi egymást. Ez pedig pont lehetővé tette a békáknak, hogy fokozatosan nagyon magas cukorszintet tud a sejtjeiben létrehozni. A glükóz pedig fagyállóként működik, és lehetővé teszi, hogy a víz ne kristályosodjon ki. Tavasszal, a meleg beköszöntével aztán fokozatosan kilvad az állat, s mivel sejtjei egyben maradtak, képes lesz újból egy komplex szervezetként funkcionálni.
Természetesen mindez csak a kirakó egy darabja, hiszen arról még semmit sem tudunk, miként tudja újrakezdeni az életet (és pár órával a kifagyás után akár párzani is) a béka, de egy fontos adalék a dolgok megértéséhez.
A pár héttel ezelőtti kommentárokat olvasva azt is hihettük volna, hogy a bordásmedúzák evolúciós ősiségének felismerése újkeletű reveláció. Pedig olyannyira nem, hogy már öt és fél évvel ezelőtt mi is írtunk arról, hogy a rendszertant ideje egy kicsit átszerkeszteni, mégsem a szivacsok lehetnek a legősibb többsejtű állatok.
Az új tanulmány a korábbi megfigyeléseket annyiban egészíti ki, hogy több bordásmedúzafaj még több génjét vizsgálták, vagyis ha maradtak is korábbról kétkedők, azok is lassan kielégítő választ kaphatnak kérdéseikre.
A mexikói vaklazac (Astyanax mexicanus) fejlődésbiológiája illetve evolúciója a kezdetek óta a blog kedvelt, visszatérő témái közé tartoznak.
A mexikói tavakban élő, alapvetően jellegtelen Astyanax faj egyes populációi, a történelem során többször is, a felszín alatti hatalmas mészkőbarlangokba keveredtek, és ott, a felszíntől izolálva, egymástól függetlenül nagyon hasonló változásokon estek át: színtelenek lettek és elvesztették a szemüket (a konvergens (mikro)evolúció szép példájaként). Mindez persze nem véletlenül következett be, hanem mert az említett szemcsökevényesedést okozó változások, a jelek szerint, együtt jártak olyan jellegek megjelenésével, amelyeknek köszönhetően a sötét barlangi környezetben a halak jobban tudnak tájékozódni.
Egy érdekes kérdés természetesen, hogy az a genetikai változatosság, ami lehetővé tette, hogy a szemméret lecsökkenjen mikor jelent meg: ott volt-e már a felszíni populációkban, vagy csak később, már a föld alatt jelent meg?