Amikor 1873-ban Camillo Golgi előállt új festési eljárásával, a reazione nera-val (magyarán ezüstfestéssel), kezdetben nem sokan értékelték az új módszer forradalmiságát.Néhány évnek el kellett telnie, amíg a kortársak felismerték az egyes idegsejteket kvázi véletlenszerűen jelölő eljárás forradalmiságát, de utánna közel 100 évig ez lett a neuroanatómusok egyik kedvenc eszköze. Hírnevet (és az azzal járó Nobel díjat) nemcsak kitalálójának hozott, hanem egy fiatal spanyol orvosnak, bizonyos Santiago Ramón y Cajal-nak is, akit minden túlzás nélkül nevezhetünk minden idők legnagyobb idegtudósának.

A mószer kevés hibája közül az egyik az, hogy egymás mellett levő jelölt sejtek esetében, nem tudjuk elkülöníteni, hogy egyes nyúlványok pontosan kihez, mihez tartoznak. Ezt küszöböli ki egy vadonatúj megoldás, amelynek metodológiailag nincs ugyan semmi köze Golgi receptjéhez, de az eredménye sokban hasonlít. A lényeg az, hogy egy ügyes molekuláris trükkel (a részletek tényleg nem fontosak, de ha valakit érdekel, a kommentek közt elmerülhetünk bennük) adott idegrendszeri terület sejtjeiben véletlenszerűen fejezünk ki sárga, piros vagy kék fluoreszcens fehérjéket. Így egymás mellett levő sejtek jó eséllyel különböző színűek lesznek, és nyúlványaik is jól elkülöníthetőek maradnak. Az eredmény magáért beszél; jól sikerült preparátumokat eddig is lehetett művészeiknek látni, ezután pedig még könnyebb lesz.

Livet J, Weissman TA, Kang H, Draft RW, Lu J, Bennis RA, Sanes JR, Lichtman JW. (2007) Transgenic strategies for combinatorial expression of fluorescent proteins in the nervous system. Nature 450: 56-62.

Tévedni emberi dolog és ez alól a tudományban serénykedők sem kivételek. Még a legőszintébb és legtisztességesebb kutatóval is előfordulhat, hogy egy szisztematikusan elkövetett hiba, vagy egyszerűen hibás logika használata miatt rossz következtetésre jut. Az ilyesmire persze senki sem büszke és mivel hibákra, a tudomány természeténél fogva, előbb-utóbb fény derül, a legtöbben igyekeznek a (vélt) eredmények publikálása előtt leellenőrizni magukat. Ha nem sikerül, akkor marad a kínosabb cikkvisszavonás lehetősége.

Van olyan is persze (elsősorban paradigmaváltások során), amikor a tévedés (adatok hiányában) csak fokozatosan válik egyértelművé; ilyenkor az adott tudományterület végül fátylat borít az elvérzett, konkurens elmélet hibáira és tömeges visszavonások nélkül is levonja mindenki a tanulságot. Ha tévedett is továbblép.

Illetve van amikor csak lépne, de nem hagyják. Mert van ami a tévedésnél magánál is cikibb: ha egy szép napon kiderül, hogy, fanatikusok használják saját ideológiájuk támogatására (mármint nem a hiba tényét, hanem a hibás tényt). Valami ilyesmi történt Homer Jacobson-nal, a Brooklyn College nyugdíjas kémia professzorával, aki egy szép napon a Google-n keresgélve döbbenten figyelt fel rá, hogy kreacionista honlapok előszeretettel hivatkoznak egy ősrégi cikkére, mint az abiogenezis elleni bizonyítékok non-plus-ultrájára. Mivel a szóbanforgó állítások ma már aligha állják meg a helyüket, Jacobson érthetően kényelmetlenül érezte magát a váratlan hírnév miatt, olyannyira, hogy 52 év elteltével tollat ragadott és az eredeti cikket közlő American Scientist-ben visszavonta az ominózus paragrafusokat.

(Megemlítendő, hogy Jacobson 20 éve nyugdíjas, így erről az esetről nem nagyon tudják majd kreacionista körökben azt a sablonos összeesküvés-elméletet terjeszteni, hogy csak a karrierjét féltette a diktatorikus darwinista többség ellenében és ezért kényszerült a lépésre. De biztos, hogy kitalálnak majd mást… ;-))

Alex, a papagáj után, újabb szószátyár egyéniséget veszetettek el a héten a kognitív tudományok, amikor Washoe, a csimpánzlány az örök vadászmezőkre távozott.

S bár a hölgy nem éppen hangoskodásról volt híres, amikor a '60-as években a Gardner házaspár megtanította a jelbeszéd amerikai verziójára, az legalább akkora szenzációt jelentett (ha nem nagyobbat), mint a fent említett beszédes tollas lény színrelépése.

Gardnerék eredményei lázas kutatást indítottak el, amely során sokan megkérdőjelezték, hogy Washoe valóban önállóan beszélt, vagy egyszerűen csak az "okos Hans" jelenség egy verziójáról van szó. Végleges bizonyíték se pro, se kontra nem született, mindenesetre a legutóbbi kutatások arról tanúskodnak, hogy a majmok maguk közt is használnak egy primitív jelbeszédet.

Lassan tíz éve, hogy 1997 december 11-én Kiotóban megszületett az ENSZ bábáskodása mellett az ominózus jegyzőkönyv, amely célja első pillanatban nemesen egyszerűnek tűnt: az éghajlatváltozásra hatással levő emberi tevékenység minimálisra csökkentése. Az eltelt tíz év nem éppen ezt hozta és hogy ez mennyiben lehet a Kiotói Jegyzőkönyv életképességének nyakába varrni, arról legalább olyan hosszan lehetne vitatkozni, mint arról, hogy hol tartanánk, ha Amerika a kezdetetktől fogva teljes mellszélességgel támogatja a kezdeményezést. Most azonban ott vagyunk, hogy a következő fázist kell(ene) megtervezni a bő egy hónap múlva Balin kezdődő konferencián, így időszerű leltárat készíteni és elfilózni, mi is az amit az elmúlt tíz évből tanulhatunk, hogyan lehet egy hatékonyabb rendszert felépíteni.

Valami ilyemsit kísérelt meg az eheti Nature-ben Gwyn Prins, a London School of Economics és Steve Rayner, az Oxfordi Egyetem professzora. Prins és Rayner szerint Kiotó legnagyobb hibája alkotói naivitásából ered(t), ami nem talán nem annyira meglepő, hiszen ilyen horderejű problémára még soha, sehol, senki nem próbált megoldást találni. Ennek megfelelően, Kiotó alkotói korábban jól működő receptekhez nyúltak (állapítsunk meg célértékeket, majd tegyünk meg mindent elérésükhoöz), amelyek már bizonyítottak olyan egykomponensű problémákesetében, mint az ózonlyuk, savas eső vagy nukleáris arzenál csökkentés. A klímaváltozás azonban ennél sokkal összetettebb folyamat, ahol egyszerre lenne szükség több mindenhez is hozzányúlni, így a korábbi módszerek nem, vagy nem elég jól működnek.

Prinsék ötpontos listát állítottak össze arról, hogy mi is az, ami működőképessé tehetné a leendő megállapodást (és ez kulturált vitaalapnak mindenképpen megfelel). Ezek (kicsit parafrazálva) a következők:

1. Egy nemzetközi szerződésen jól mutat a sok aláírás, de el kell fogadni, hogy elsősorban a leginkább szennyező országok kell akarjanak tenni valamit. Mivel a szennyezés 80%-a mindössze 20 országtól származik, rájuk kell koncentrálni, és nem a maradék 150-re.
2. Nyitottnak kell lenni az alulról jövő kezdeményezésekre (ha már a legtöbben elvetik, a közgazdaságilag leglogikusabb szén-adó bevezetését). Nem kell a központi megoldásokat erőltetni (főleg, mert nem tudjuk mi az ideális megoldas);  az EU kibocsájtás "tőszdéje" (Emission Trading Scheme) és a chicagói Climate Exchange mintáján (hibáikból remélhetőleg tanulva) még számos rendszer létrejöhet, amelyek közül végül a legjobban működőkből egy globális piac alakulhatna ki.
3. Radikálisan megnövelni az energetikai K+F költségeket. Ezek 1980 óta világszerte kb. 40%-al csökkentek, pedig a jelen helyzetben ez aligha engedhető meg. A probléma nagysága energetikai Manhattan Project(ek) után kiállt, vagyis arra lenne szükség, hogy az energetikai kutatások egy-egy hadsereg háborús kutatási költségvetéséhez hasonló bőkezűséget élvezzenek.
4. Növelni kell az adaptációra (a klímaváltozás hatásainak kezelésére) fordított kiadásokat. Egyszer és mindenkorra szakítani kell azzal a mentalitással, hogy aki az adaptációról beszél, az "feladta" a klímaváltozás elleni küzdelmet. A változás már bekövetkezőben van, így morális kötelességünk a jövő nemzedékekkel szemben, hogy felkészüljünk rá.
5. Egy globális federális rendszer kialakítása (klímaváltozás kérdéskörben), ahol minden problémát a megfelelő szinten próbálnak a közösségek, maguktól megoldani. A megfelelő megoldások úgy is hamar elterjednek, és a központi tervezésnél jó eséllyel hatékonyabbak lesznek.   

Prins G and Rayner S (2007) COMMENTARY: Time to ditch Kyoto. Nature 449: 973-975.

Amikor pár hete a méhek viselkedéséről íródott poszt, akkor abban röviden említettem, hogy a legtöbbek által osztott nézet szerint a méh kolónia egyes kasztjainak egyedi viselkedésmintázata ősi, magányos darázsfajok nőstény-viselkedésmintázatának (genetikai) szétbontásával keletkezett. Persze a puding próbája az evés, így most néhányan nekiláttak leellenőrizni, hogy a tények mennyire támasztják alá ezt a vélekedést.

Vizsgálatuk tárgyául egy papírdarázsfajt (Polistes metricus) választottak, amely ún. "primitív euszociális viselkedést" mutat. Ez konyhanyelven arra utal, hogy tavasszal egy-egy nősténydarász egyedül vág neki a kolóniaépítésnek és amíg az első utódait fel nem nevelei, addig bizony ő maga jár el és gyűjt eleséget a fejlődő lárvák táplálásához. Csak ezután válik főállású tojásrakógéppé, azaz királynővé. Ekkor az utódai képesek átvenni a táplálékgyűjtő és utód-gondozó szerepet és ez a szereposztás fenn is marad őszig, a kolónia pusztulásáig. (Ekkor néhány leendő királynő repül ki a szabadba, majd ha túlvészeli a telet, tavasszal önálló kolóniát alapít.)

Amennyiben igaz a fent hangoztatott elmélet, a nőstények idegrendszere a királynővé válás előtt hasonlóbban kell működjön a dolgozók idegrendszeréhez, mint utána. És miután izolálták az egyes életfázisok egyedeinek agyában kifejeződ géneket, pontosan erre derült fény (ráadásul számos gén, amely kifejeződése különbséget mutatott a királynő és a dolgozók között, a méhek esetéből már ismert gén darázs megfelelőjének bizonyult).

Toth AL, Varala K, Newman TC, Miguez FE, Hutchison SK, et al. (2007) Wasp gene expression supports an evolutionary link between maternal behavior and eusociality. Science 318: 441-444.

Ha reggeli hírolvasgatás közben az ember szeme hirtelen azon akad meg, hogy 'Egy kutató szerint a feketék "kevésbé intelligensek"', talán nem meglepő, ha az első gondolata annyi, hogy "WTF??". Hát még, ha tovább olvasva kiderül, hogy a szóbanforgó kutató nem más mint, a DNS egyik felfedezője, James Watson.

Persze, az igazság szerint, doktor Watsontól sohasem álltak távol a bombasztikus kijelentések (a Scientific American el is kezdte gyűjteni őket), és ha nagyon cinikusak vagyunk, akkor mostani is csak sajátos promója új könyvének, amely "Avoiding Boring People: And Other Lessons from a Life in Science" címmel a napokban jelenik meg.

Mielőtt futóbolond és zseni sajátos keverékét vizionálnánk bele, nem árt tisztázni, hogy számos korábbi, elsőre politikailag inkorrektnek tartott kijelentéséről később kiderült, hogy azokat kiemelték a szövegkörnyezetükből és/vagy a média ügyesen felfújta az ügye(ke)t. Például "az anyáknak legyen lehetőségük elvetetni a gyereküket, ha azok hordozzák a "másság" génjét", valójában egy sajátos pro-choice állásfoglalás volt (legalább is később annak minősítették többen), a "hülyeség" génjének a keresése pedig egy családi tragédiából (nagyobbik fia, Rufus, autista) kinőtt tudásvágy, amely az értelem génjeit szeretné beazonosítani (érdemes ezt végigolvasni a teljes képhez).

Mostani kijelentése azonban mégis komolyabban veendő, mert egyrészt nem precedens nélküli (korábban már utalt arra, hogy a feketék libidója nagyobb, mint a fehéreké), másrészt pedig nem csak egy interjúban elejtett pontatlan fogalmazásról, elszólásról van szó; könyvéből az ismertetők szerint hasonló gondolatok köszönnek vissza. Sötéten látja Afrika jövőjét, mert "szociális vezérelveink mind azon alapulnak, hogy az ő intelligenciájuk ugyanolyan, mint a miénk – pedig a tesztek nem ezt mutatják". Ami persze (szerinte) nem is meglepő, hiszen, "nincsen olyan konkrét ok, ami miatt az evolúció során földrajzilag elkülönült populációk szellemi képességei azonosan kellett volna változzanak".

Első olvasatban megdöbbentő sorok, s ha Watson azt akarta mondani, amire most legtöbben gondolnak és amit az idézett újságcikk is sugall, akkor aligha csoda, hogy mindenki kézzel-lábbal igyekszik elhatárolódni tőle. Munkahelye, a patinás Cold Springs Harbor Laboratory (CSHL) közleményt adott ki, amelyben hangsúlyozzák, hogy őtőlük mi sem áll távolabb, mint az efféle gondolkodásmód (a sors fintoraként egyébként a CSHL főépületében, 1944-ig, vagyis megszűnéséig az amerikai eugenikusok fontos intézete, az Eugenics Record Office működött), angol vendéglátói (holnap kezdődik a könyvbemutató turnéja Nagy Britanniában) pedig tajtékoznak; a Science Museum le is mondta a (teltházas) előadását. Mindez érthető, hiszen Watson kijelentésével nem az a legnagyobb baj, hogy politikailag inkorrekt, elvégre a tudománynak kezelnie kell tudnia kényelmetlen igazságokat is. Hanem az, hogy tényként sugall olyasmit, amire semmilyen bizonyíték nincs (illetve, ha Watson tud, akkor jó lesz bemutatnia). Pedig keresik, de az elmúlt száz év alatt éppen arra gyűltek szép számmal a bizonyítékok, hogy a rasszok közötti IQ különbségről nem beszélhetünk.

Persze kérdés, hogy Watson arra gondolt-e. Ha nagyon alaposak vagyunk, (és szeretjük az ördög ügyvédjét játszani) egy dolgot megjegyezhetünk: Watson konkrétan nem utalt arra, hogy különböző népcsoportok intelligenciája közt alárendeltségi viszony lenne (ezt a cikkcímek teszik), így szigorúan elvi síkon elképzelhető, azt próbálta faramuci módon megfogalmazni, hogy másképpen mérendő egy londoni bankár és egy bushman intelligenciája. Ezt látszik alátámasztani, az a frissiben kiadott nyilatkozat (amelyet persze lehet cinikus kármentésnek is látni), mely szerint "nem értem hogyan mondhattam azt, amit idéztek tőlem. Mindazoktól, akik azt a következtetést vonták le szavaimból, hogy Afrika, mint kontinens, genetikailag valamiképpen alsóbbrendű, feltétel nélkül elnézést kérek. Nem erre gondoltam. S ami szerintem még fontosabb, nincs tudományos alapja az ilyen nézeteknek."

Mi van, ha nincs ill. nem lenne gravitáció? Semmi, pontosabban nem sok, ezúttal a szó szoros értelmében. Az anyag nem állna össze bolygókká, így azokon nem jöhetnének létre óceánok, hegyek, tavak, dombok, rétek, folyók, sivatagok és lápok. A nem létező vizeket és szárazföldet nem népesítenék be, a szintén nem létező mikroorganizmusok, algák, gombák, fák és füvek. Nem létező halakat nem keresnék a nem létező halászok, a nem létező vadakat nem vadásznák a (szintén) nem létező vadászok, és a nem létező madarakat békén hagynák a nem létező madarászok. Legfőképpen pedig a nem létező fizikusoknak, semmi szín alatt nem kellene azon törniük a fejüket, miképpen lehetne leírni a gravitációt és az elektromégneses erőt egyetlen képlettel.

És mi van akkor, ha nincs evolúció? Az előbb vázolt szcenárióhoz képest érezhető a javulás (pl. vannak bolygók), de a nem létező fizikusok, bár ezúttal lenne min, létezésük hiányában továbbra sem tudnának agyalni. Nem lennének kutyák és cicák, vértelen halak, változatos csőrű pintyek, pillangók és más ízeltlábúak. Igaz, ugyanakkor nem kellene idegeskedni a malária típusú kórokozók, vagy éppen a szuper-rezisztens tuberkulózis bacik miatt sem, bár ez nem lenne kit vigasztaljon.

Szóval dióhéjban kb. ennyi lenne a válasz a magyar Értelmes Tervezés Mozgalom (ÉRTEM) szorgos tollú írójának kérdésére, bár olvasatlanul is borítékolom, hogy Tasi István merőben más következtetésre jutott. Hogy eközben figyelembe vett-e a tudományos tényeket, az egy másik, kényesebb kérdés, de a válasz asszem erősen a "nem"-be hajlik, legalább is erre engednek következtetni a könyvből letölthető részletek. Ezekben ugyanis mantraként ismétlődnek mindazon (hibás) érvek, amit kettőnk levelezése során már ellőtt Tasi, és láthatóan nem zavarja, hogy azokról kiderült, hogy nem igazán jók semmire.

(Egyébként azt el kell ismerjem, hogy a borító telitalálat: semmi köze az evolúcióhoz, ill. a tudományhoz úgy általában, s így tökéletesen illeszkedik a tartalomhoz. ;-)))