Mi van, ha nincs ill. nem lenne gravitáció? Semmi, pontosabban nem sok, ezúttal a szó szoros értelmében. Az anyag nem állna össze bolygókká, így azokon nem jöhetnének létre óceánok, hegyek, tavak, dombok, rétek, folyók, sivatagok és lápok. A nem létező vizeket és szárazföldet nem népesítenék be, a szintén nem létező mikroorganizmusok, algák, gombák, fák és füvek. Nem létező halakat nem keresnék a nem létező halászok, a nem létező vadakat nem vadásznák a (szintén) nem létező vadászok, és a nem létező madarakat békén hagynák a nem létező madarászok. Legfőképpen pedig a nem létező fizikusoknak, semmi szín alatt nem kellene azon törniük a fejüket, miképpen lehetne leírni a gravitációt és az elektromégneses erőt egyetlen képlettel.

És mi van akkor, ha nincs evolúció? Az előbb vázolt szcenárióhoz képest érezhető a javulás (pl. vannak bolygók), de a nem létező fizikusok, bár ezúttal lenne min, létezésük hiányában továbbra sem tudnának agyalni. Nem lennének kutyák és cicák, vértelen halak, változatos csőrű pintyek, pillangók és más ízeltlábúak. Igaz, ugyanakkor nem kellene idegeskedni a malária típusú kórokozók, vagy éppen a szuper-rezisztens tuberkulózis bacik miatt sem, bár ez nem lenne kit vigasztaljon.

Szóval dióhéjban kb. ennyi lenne a válasz a magyar Értelmes Tervezés Mozgalom (ÉRTEM) szorgos tollú írójának kérdésére, bár olvasatlanul is borítékolom, hogy Tasi István merőben más következtetésre jutott. Hogy eközben figyelembe vett-e a tudományos tényeket, az egy másik, kényesebb kérdés, de a válasz asszem erősen a "nem"-be hajlik, legalább is erre engednek következtetni a könyvből letölthető részletek. Ezekben ugyanis mantraként ismétlődnek mindazon (hibás) érvek, amit kettőnk levelezése során már ellőtt Tasi, és láthatóan nem zavarja, hogy azokról kiderült, hogy nem igazán jók semmire.

(Egyébként azt el kell ismerjem, hogy a borító telitalálat: semmi köze az evolúcióhoz, ill. a tudományhoz úgy általában, s így tökéletesen illeszkedik a tartalomhoz. ;-)))

Rákrezisztens
egyének immunsejteinek rákos páciensekbe való injektálása lehet egy új terápia
alapja írja
a New Scientist. Ismert, hogy minden egészséges emberben naponta
keletkeznek daganatok, ám az esetek túlnyomó részében ezeket a szervezet saját
védekezőrendszere eltávolítja. Közismert, hogy a dohányzás mintegy
százszorosára növeli a tüdőrák előfordulási gyakoriságát, így a betegség előfordulása
körükben 0.08% helyett 8%-os. Ám ez egyúttal azt is jelenti, hogy a dohányosok
92%-a az erős terhelés ellenére sem betegszik meg. És tényleg, hiszen mindenki
ismer tisztes kort megélt egyéneket, akik egyébként végigpöfékelték az
életüket. Mi teszi ezeket az embereket ellenállóvá a gyilkos kórral szemben?

Ezt a kérdést
vizsgálta Zheng Cui és munkacsoportja egy olyan laboratoriumi egértörzsön, amelynek
tagjai egyszerüen rezisztensek voltak kísérletes úton létrehozott daganatokra:
az ilyen egerekben a szükségesnél jóval több tumorsejt beinjektálása sem okozott
betegséget. Kiderült, hogy a védelemért az ún természetes immunrendszer sejtjei
(neutrofil granulocyták, természetes ölősejtek és a makrofágok) felelősek. Ezen
sejtek a tumorba vándorolva különböző rafinált mechanizmusok útján pusztítják el
a daganatos sejteket. A gyilkolás folyamata megtekinthető itt. (vigyázat, megrázó
képsorok!) Egyelőre azonban nem tisztázott milyen mechanizmusok útján történik
a tumorsejtek felismerése. Megdöbbentő módon ezen sejttipusok átvitelével
(adoptív transzfer) a tumor ellenes védelem átvihető vad típusú (fogékony)
egerekbe. A módszerrel akár kialakult tumorokat hordozó egrekeket is meg lehetett gyógyítani,
emiatt a jelenség potenciális gyakorlati haszna óriási.

A következő
lépésben a kutatók egészséges emberek vérét rákos sejtekkel összkeverve az egerekben
látottakhoz hasonlóan azt tapasztalták, hogy hatalmas különbségek vannak egyes
emberek között a természetes rákölés hatékonyságát illetően. Rákos páciensek és
stresszes emberek vérsejtjei alacsonyabb aktivitást mutattak. Érdekes módon a
téli hónapokban szinte senkinek nem volt mérhető rákölő aktivitása. Az eljárás
alapja, hogy magas természetes rákölő aktivitású emberek vérsejtjeit (konkrétan
granulocytákat) rákos páciensekbe injektálva remélhetőleg gyógyulás érhető el.
Az első klinikai kísérletek jövő nyáron indulnak. Az eljárás nem veszélytelen,
hiszen számolni kell azzal, hogy a transzplantált (donor) sejtek esetleg a
páciens (recipiens) egészséges setjei ellen fordulnak ún. Graft-versus-host
reakciót indítva el. Egy jövőbeli hatékony immunterápiához tehát elengedhetetlenül szükséges,
hogy jobban megismerjük szervezetünk természetes tumor-ellenes módszereit.

Hicks AM, Riedlinger G et al. Transferable
anticancer innate immunity in spontaneous regression / complete
resistance mice (2006) May 16, vol. 103, no. 20, 7753-7758

Cancer resistant people lend out their killer cells, New Scientist, 20 September 2007

Új gének keletkezésének egyik jól bevált módja a génduplikáció, amikor a szóbanforgó DNS szakasza a genomnak valamilyen úton-módon, a sejtosztódás során megkétszereződik. Az így létrejövő extra másolat aztán viszonylag szabadon mutálódhat (hiszen az eredeti funkciót ellátja a másik kópia), ami leggyakrabban ahhoz vezet, hogy a gén működésképtelenné válik, de néha az is előfordul, hogy valamilyen új funkcióra tesz szert, ami ha előnyös az élőlény számára, jó eséllyel rögzülni fog (ezt nevezik a szakzsargonban "neofunkcionalizációnak").

Egy harmadik, a köztudatban kevésbé forgó lehetőség (bár egyáltalán nem biztos, hogy ritkább, mint a neofunkcionalizáció) az ún. "duplikáció-degeneráció-komplementáció" jelensége, amire akkor van lehetőség, ha az eredeti gén (még megduplázódása előtt) több funkciót is ellátott. Ilyenkor a két új kópia feloszthatja egymás közt ezeket és ezzel együtt olyan mutációkat szedhetnek össze, amelyek a másik (komplementer) másolat által ellátott funkciókat befolyásolnák (s így az eredeti gén számára is károsak lennének), de a saját feladatok ellátására nincsenek hatással.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

Oscar díj, Nobel díj – úgy tűnik, hogy ha az amerikai elnökválasztás, vagy valami más megmérettetés lett volna, Al Gore ott is tarol. Az mindenképpen biztos, hogy nem sok elnökválasztás veszteséről mondható el, hogy hét évvel a nagy (bár jelen esetben vitatható) bukta után kifejezetten nagyobb befolyással bírna a világ közvéleményére, mint a regnáló Fehér Ház, de jelen esetben mégis valami ilyesmit láthatunk.

Persze ennek ellenére, vagy még inkább éppen ezért, nem valószínű, hogy az Pennsylvania Avenue 1600 alatt, most akkor egyszeriben mindenki megvilágosodik, és hirtelen őszinte klíma-harcos lesz. Sokkal elképzelhetőbb, hogy a bizottság döntésében a jelenlegi adminisztráció szürke eminenciásai csak újabb bizonyítékát látják annak a paranoiának, mely szerint a nemzetközi fórumok egyetlen célja, az amerikai kormányzat mozgásterének és döntéseinek befolyásolása (és az összeesküvés elmélet hívők szemében Gore díja csak egy lesz, az ENSZ és Kofi Annan, Mohamed ElBaradei, ill. Jimmy Carter neve által is fémjelzett, Bush-kritikus díjazottak sorában). De ennek ellenére, nyilvánosan nem tehetnek mást, mint fokozatosan engednek a nyomásnak. Egyrészt mert standard politikai maszatolással aligha kenhető el a dolog, hiszen Gore-al, a több ezer kutatót felsorakoztató (és ennek megfelelően jelentős tudományos tekintéllyel rendelkező) IPCC is osztozott a díjon, másrészt az üzleti lobbi is egyre jobban felsorakozni látszik az elkerülhetetlennek vélt, kötelező CO₂-kibocsájtás szabályozás mögé. (Kevés dolog izzasztja meg még a legszkeptikusabb üzletembereket is, mint annak a gondolata, hogy az ötven szövetségi állam, központi ukász híján, ötven, különböző szabályozást vezet majd be.)

Realistán nézve a világ szempontjából igazából mindegy, hogy valódi elkötelezettség helyett, egyszerrűen politikai kényszer hatása alatt cselekednek. A lényeg az, hogy a egy, max. két évben, keződjön el egy érdemi szabályozás – hiszen amíg Amerika nem kezd ilyesmibe, valószínűtlen, hogy Kína és India komolyabban rábeszélhető lenne a CO₂ kibocsájtás-növekedés visszafogására. Pedig nem közömbös, hogy milyen utat választanak…

Ha egy reggel arra ébredünk, hogy egy vidám elefánthorda trappol végig a családunk életbenmaradását biztosító kertünkön (és az ember által lakott terület növekedésével, Afrikában ez egy egyre gyakoribb jelenség), talán megbocsátható gondolatnak tűnik, ha gyilkos gondolatok kezdenek kavarogni a fejünkben.

Persze, ha a gondolatot tett is követi, az már kevésbé kifizetődő, hiszen a tevékenységünk kvázi illegális (és – papíron legalább is – keményen büntetendő), arról nem is beszélve, hogy egy megsebzett és felbőszült elefántbika komoly pusztítást okozhat a környezetében levő élő(k)ben és élettelnben egyaránt.

Épp ezért már hosszabb ideje sokan próbálnak valamilyen olyan módszert kifejleszteni, ami minimálisra csökkenti az ormányosok és emberek közötti súrlódás esélyét. Most, az elefántok egy természetes félelmét kihasználva, sikerülni látszik. Ugyanis a szóbanforgó vastagbőrűek igencsak tartanak az afrikai vadméhektől (Apis mellifera scutellata) – ami talán nem véletlen, hiszen ez a méh alfaj, az egyik szülője az amerikai kontinensen gyakori, agresszivitásukról híres "gyilkos méheknek".

A megoldás pofonegyszerűnek tűnik: egy fatörzsnek álcázott hangszóróból méhzúgást játszanak le, viszonylag nagy hangerővel, s ez az esetek több mint nyolcvan százalékában, a közelben sziesztázó elefántcsaládok gyors (egy percen belüli) távozásával járt. Így viszonylag költségmentesen megmenthetőnek tűnik, mind a környéken élők veteményese, mind az ott élő elefántok élet; persze kérdés, hogy az okos állat hírében álló elefántok nem jönnek-e rá előbb vagy utóbb a turpisságra, főleg ha hirtelen sokan kezdenek élni az új "csodafegyverrel"…

King LE, Douglas-Hamilton I, Vollrath F (2007) African elephants run from the sound of disturbed bees. Curr Biol 17: R832-R833.

Az idei orvosi Nobel díj megérdemelt helyre került, ugyanis a három díjazott úriember munkája forradalmosította az egér-genetikát, s ezen keresztül a molekuláris biológia nagyrészét is.

Mario Capecchi, Martin Evans és Oliver Smithies úttörő munkájának köszönhetjük, hogy manapság a legtöbb egerekkel foglalkozó laborban transzgénikus kis rágcsálók rohangálnak, amelyek fluoreszcensen világítanak a legváratlanabb helyeken, vagy egyes génjeiket csak bizonyos sejtjeikben vesztik el.

A ma alkalmazott eljárás lényege, hogy egy egér őssejtvonal sejtjeibe egy olyan DNS szakaszt juttatunk, amely az általunk bejuttatni kívánt genetikai állományt tartalmazza, olyan szakaszokkal határolva, amelyek az egér genomban is előfordulnak egymás szomszédságában. A homológ rekombinációnak nevezett esemény ezután képes az egér, említett szakaszok között rejlő saját DNS-ét kicserélni az általunkbejuttatotra, és voilá megvan a transzgénikus őssejtvonal. Ezeket a sejteket már "csak" egy korai stádiumban levő egérembrióba kell bejuttatni, és szorítani, hogy a csíravonal ezekből (is) jöjjön létre, és a következő generációbán már vidáman futkározó, kis hordozókkal leszünk megáldva.

Tudom, nem hangzik triviálisan, de ma már-már nagyüzemi szinten megy a folyamat. Bővebben itt lehet erről olvasni, ill. a Svéd Akadémia indoklásában.

Némi finomhangolás (és az eredeti szöveg kemény nyelvezetének tompítása) után, a napokban az Európa Tanács elfogadta a kreacionizmus oktatását ellenjavalló ajánlatát. A lényeg azért benne maradt:

"The Parliamentary Assembly therefore urges the member states, and especially their education authorities:

• 
  19.1. – to defend and promote scientific knowledge;
  
• 
  19.2. – strengthen the teaching of the
  foundations of science, its history, its epistemology and its methods
  alongside the teaching of objective scientific knowledge;
  
• 
  19.3. – to make science more comprehensible, more attractive and closer to the realities of the contemporary world;
  
• 
  19.4. – to firmly oppose the teaching of
  creationism as a scientific discipline on an equal footing with the
  theory of evolution and in general resist presentation of creationist
  ideas in any discipline other than religion;
  
• 
  19.5. – to promote the teaching of evolution as a fundamental scientific theory in the school curriculum."

A részletekre is kiváncsiaknak, az ajánlat általános vitája és a szavazás végkimenetele. 

A tudomány mindenkori fontos feladata lenne, hogy az eredményeit közérthető nyelven közvetítse a társadalom minden rétege számára – egy olyan korban pedig, amikor a kutatásokra fordított pénz többsége adóból származik, ez a feladat kvázi megkerülhetetlen kellene legyen.

Hogy a folyamattal ma mégis gondok vannak, azt mi sem mutatja jobban, mint pl. a tudományos világ és a társadalom jelentős része közötti szakadék az ezoterika és homeopátia megítélésében (bár említhettem volna az evolúció elfogadottságát is ;-)). Épp ezért minden komolyabb kezdeményezés üdvözlendő, ami ezt a szakadékot igyekszik áthidalni (lásd Mindentudás Egyeteme), és különösen azok, amelyeknek a diákok képezik a célközönségét (ui. jobb az alapoknál kezdeni a dolgokat, mert azok hiányában a felnőttkori ismeretterjesztés gyakran csak pusztába kiáltott szó). Mivel ez utóbbiban természetesen a tanárok szerepe aligha helyettesíthető, fontos, hogy egy-egy tantárgy esetén az oktatók rendelkezzenek naprakész információkkal, "diákbarát" figyelemfelkeltő ötletekkel, stb. Ezen hivatottak segíteni, az olyan kiadványok, mint pl. a The American Biology Teacher, vagy újabban az EU által gründolt Science in school program. Utóbbinak talán legnagyobb hibája, hogy az elsődleges, angol nyelvű kiadáshoz csak elvétve társul fordítás a tagállamok nyelvén (pl. magyarul). Mentségükre legyen mondva, hogy ennek valószínűleg maguk is tudatában vannak, így elég nyitottak önjelölt fordítók felé – szóval akinek van egy kis fölösleges ideje & energiája azt maximálisan arra bíztatnám, hogy vágjon bele.

A globális AIDS járvány veszélyéhez és mértékéhez általában nem fűződik kétség (bár kétségtelenül akadnak befolyásos marhák, mint a dél-afrikai egészségügyi miniszter, aki szerint a fokhagyma hatásosabb, mint az antiretrovirális szerek), de hogy miként harcoljunk ellene és főként miként előzzük meg, az már késhegyre menő (gyakran szószerint) hitvita alapja.

Durva közelítésben egyik oldalon áll a WHO és számos nonüprofit szervezet, akik az önmegtartóztatás mellett kiemelt szerepet szánnak a helyes óvszerhasználat oktatásának, a másik oldalon pedig a jelenlegi amerikai kormányzat (nameg a Vatikán) hátszelét élvező vallásos csoportok, akik szemében a kór elkerülésének egyetlen és kizárólagos módja az absztinencia. Szerintük ugyanis, az óvszerhasználat "reklámozása" garantálhatóan megnövekedett promiszkiutáshoz vezet, hiszen aki azt hiszi, hogy biztonságban van, az biztos, hogy fűvel-fával összeszűri a levet, s mivel azért az óvszer sem nyújt 100%-os védelmet (elszakadhat, stb.), hosszú távon ez aláássa a védekezés hatékonyságát.

Hogy eddig kinek adtunk igazat, az kb. tényleg azon múlott, hogy elhisszük-e a fenti érvelést, vagy sem, hiszen még nem vállalkozott senki a két mószer szisztematikus összehasonlítására. Ezen változtatott most Kristen Underhill és kollegái, akik több tucat felvilágosító program eredményeit vetették össze (mivel a legpontosabb adatsorok amerikai programokról születtek, értelemszerűen ezekre kocentráltak – bár azt hangsúlyozni kell, hogy az ilyen felmérések eredményei a vizsgálati alanyok szavahihetőségére alapoznak, és nincs rigorózus orvosi vizsgálat).

Első körben a csak absztinenciára alapozó programok hatékonyságát nézték; bár beszélhetnénk akár hatékonytalanságról is, hiszen a több mint 15,000 fiatalra kiterjedő tizenhárom vizsgálat egyike sem eredményezett változást a szexuális védekezési szokásokban, a párcserék gyakoriságában, az óvszerhasználatban, vagy a nemi aktusok számában. Ezzel szemben, az óvszerhasználatra is hangsúlyt helyező 39 vizsgálat (ami közel 38,000 személyre terjedt ki), a félelmekkel ellentétben nem hogy nem eredményezett romlást az említett mutatókban, de 23 esetben legalább az egyik kifejezetten javulást mutatott! Azaz, ha valóban fontos az emberi életek megmentése, talán időszerű lenne, hogy az óvszerhasználat vallási alapokon való elutasítását múlt időbe helyezzük…        

Underhill K, Operario D, Montgomery P (2007) Systematic Review of
Abstinence-Plus HIV Prevention Programs in High-Income Countries. PLoS
Med 4(9): e275 doi:10.1371/journal.pmed.0040275
Underhill K, Montgomery P, Operario D (2007) Sexual abstinence only programmes to prevent HIV infection in high income countries: systematic review. BMJ doi:10.1136/bmj.39245.446586.BE.