Az állatvilág egyik legérdekesebb jelensége, hogy a hihetetlen hosszú távokon vándorló fajok sokszor ösztönösen “tudják”, hogy milyen irányba kell haladniuk útjuk során. Ami, figyelembe véve, hogy sokszor még modern eszközökkel is mennyire könnyen el lehet tévedni egy ismeretlen helyen, mindenképpen figyelemreméltó.
Hogy pontosan mit éreznek egyes állatok, az változó lehet, de szisztematikus kísérletek alapján elég biztosan állítható, hogy több faj – a pillangóktól a vándormadarakig – képes érzékelni a Föld geomágneses mezőjét. Így aztán nem meglepő, hogy már hosszú évek, évtizedek óta keresik azokat a sejteket, illetve molekulákat, amelyek ezt lehetővé teszik. Időről időre fel is tűnik egy-egy újabb jelölt (pl. nem is olyan rég a galambok felső csőrében vélték megtalálni az ún. magnetoreceptorokat), hogy aztán ilyen-olyan hiányosságok miatt tulajdonképpen maradjon továbbra is a bizonytalanság, hogy valójában mit is találtak.
Hogy a Nature Methods-ban megjelent legújabb “bizonyíték” is ilyen lesz-e azt az idő majd eldönti, minden esetre a megközelítés van annyira érdekes, hogy legalább egy posztot szenteljünk a sztorinak.
Nagyon sokan félnek attól, hogy a legújabb genomszerkesztési technológiákkal 
Vannak témák, amelyek végigkövetik a blog most már évtizedes történetét, és az egyik legrégebbi történet, aminek szálait göngyölítgetjük, arról szól, hogy az élővilág evolúciója során miként alakult ki az élőlények formagazdagsága.