Ha rákos daganatok, azaz rosszindulatú tumorok kerülnek szóba, akkor hajlamosak vagyunk szinte kizárólag csak olyan sejtvonalakra gondolni, amelyek adott szervezeten belül ilyen-olyan módon összeszednek bizonyos mutációkat, amelyek aztán lehetővé teszik, hogy gátlás nélkül osztódjanak, kapillárisokat édesgessenek magukhoz (hogy így tápanyagokhoz jussanak) és ide-oda vándoroljanak a véráramba, más szövetekben áttéteket hozva létre. Az általános képbe azonban nem tartozik bele, hogy a dagantos sejteket, mint egy ragályos betegség ágenseit lássuk, amelyek parazitaként más egyedekre is képesek átterjedni. Pedig léteznek ilyen rákos megbetegedések (ha nem is túl sok), egyik pl. az ebekben Sticker szarkómaként ismert kór.
A betegség viszonylag régóta ismert, ám eddig inkább csak indirekt bizonyítékok támasztották alá ragályos jellegét. Úgy tűnt, hogy a kutyák párzás közben, vagy mindössze a betegség során létrejövő daganatok nyalogatásával képesek terjeszteni a kórt. A friss Cell egyik cikke azonban elég kemény bizonyítékot szolgáltat arra, hogy egyértelműen ragályos betegségről van szó.
A kutatók a világ legkülönbözőbb pontjairól származó Sticker szarkómás kutyák tumorjainak genetikai állományát hasonlították a kutyák genetikai állományához, illetve egymáshoz. Mint kiderült, a tumoroknak nem sok közük volt gazdáikhoz, annál több viszont egymáshoz. Minden vizsgálat azt hozta ki, hogy a világ legkülönbözőbb pontjairól származó ebek tumorjai egy közös őstől származnak, és ez az ősi sejt valamikor 250-2500 éve (vagyis lényegesen később mint a kutyaszelídítés kezdete) jelent meg. A tüzetesebb vizsgálatok szerint az első “gazda” feltehetőleg egy farkas lehetett, vagy valamelyik, a farkassal közeli rokonságban álló ázsiai kutyafaj egyik egyede, és ennek a harapása nyomán indult világkörüli útjára a sejtvonal (azaz lényegesen öregebb mint a legöregebb laboratóriumi “rokona”).
Felmerül persze, hogy fertőzéskor az új gazdaszervezet miért nem ismeri fel és pusztítja el az idegen sejtet? Azért, mert a sejt egy olyan trükköt vet be, amely révén az immunrendszer felismerési mechanizmusai becsapódnak. Ugyanis ezek a mechanizmusok azon alapulnak, hogy a szervezet sejtjei a felszínükön folyamatosan bemutatják a bennük levő fehérjék apró darabjait egy speciális receptor (MHC I) segítségével. Az immunsejtek képesek a saját fehérjedarabokat az idegentől megkülönböztetni és csak azokat a sejteket pusztítják el, amelyek idegen fehérjét prezentálnak a felszínükön. Azonban ha fertőzött sejt egyszerűen nem pakol a membránjába MHC I-et akkor értelemszerűen a szervezet nem tudhatja, hogy mi folyik benne. A Sticker szarkóma sejtjei éppen ezt a trükköt alkalmazzák.
Ami érdekessé teszi a dolgot az az, hogy ez a trükk más dagantos sejtekre is jellemző, így aztán lassan talán az a fogasabb kérdés, hogy-hogy (szerencsére) csak ilyen kevés ragályos rákos sejtvonal ismert…
(Akit érdekel, Carl Zimmer blogjában bővebben olvashat a témáról.)
Murgia, C, Pritchard, JK, Kim, SY, Fassati, A, Weiss RA (2006) Clonal Origin and Evolution of a Transmissible Cancer. Cell 126: 477-487.
Az elsősorban orvosi használatra kifejlesztett fejlett képalkotó eljárások tudományos alkalmazása néha arra is jó példa, hogy milyen amikor egy tipikus alkalmazott tudományos eszközt az alapkutatás szolgálatába állítanak.
Ha valaki már találkozott a Fiatal-Föld Kreacionisták (Young Earth Creationists) 
A négylábú gerincesek fejlődésének ezernyi érdekfeszítő része közül az egyik legérdekesebb és ennek megfelelően legtöbbet tanulmányozott, a végtagok kialakulása. Az állatok ezen csoportjának nevét (Tetrapoda) is adó függelékek azért különösen izgalmasak egy fejlődésbiológus szemszögéből, mert rajtuk keresztül az alapoktól megérthető, hogy miként jöhet létre egy komplex szerv a maga térbeli elrendeződésével és milyen jelátviteli mechanizmusok kellenek az egyes komponenseinek kialakításához. (Gondoljunk csak a saját kezünkre, hányfajta csont, ér, ín, ideg és izom van benne, illetve, hogy jól láthatóan három térbeli tengely mentén szerveződik.) Ráadásul a végtagok a fejlődő állat szempontjából nem is létfontosságúak, így kíséreletek során viszonylag szabadon manipulálhatjuk őket, ami nem elhanyagolható a kutató önös szempontjából sem.
Akik cigiznek általában többet is isznak, ez eddig tiszta empirika, de hogy pontosan miért is van ez az összefüggés, nem teljesen világos. A klasszikus addiktológiai nézetek szerint elképzelhető, hogy aki már hódol egy szenvedélynek, az könnyebben válik egy másik rabjává is. Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy mivel mindkét szenvedély ugyanazon a módon, a dopamin nevű ingerületátvivő molekula segítségével okoz a szervezetnek örömet, a dohányosoknak (mivel szervezetük már megszokta a magas dopamin szintet) több alkoholt kell fogyasztaniuk, ahhoz, hogy hasonlóan deliriumos állapotba kerüljenek mint nem dohányzó társaik.
A méhek és virágok "románca" a prűd szexuális felvilágosítások örökzöld metaforájának tűnik. Azonban ne tévesszen meg senkit, hogy már nagyszüleinket is ezzel a történettel vezették be a nagybetűs élet egy jól körülírható részének rejtelmeibe: a téma korántsem biztos, hogy örök.