Pár hete a Guardian-ben jelent meg egy rövidke hír, amely szerint a melegedő éghajlat miatt visszatérőben van Olaszországba a malária, amelyet 1970-ben (a jelek szerint nem túl hosszú időre) sikerült kiírtani. Itália lakói és a “váltóláz” közötti evolúciós birkózás már évezredek óta zajlik és bizony jócskán otthagyta a nyomait az ott élők genetikai állományán.
A maláriát Hippokrátesz említi először és a római birodalom idején már mindenképpen hétköznapi jelenségnek számított, bár a kor tanúinak még fogalmuk sem volt arról, hogy mi okozza a rendszeres és magas lázzal járó megbetegedést. Persze az már nekik is feltűnt, hogy a mocsaras területek körül valahogy gyakoribb a kór előfordulása, amit ezért hosszú ideig a mocsarak levegőjének tulajdonítottak; innen a név is: “mala aria”, azaz rossz levegő. (És ha már érdekes nyelvtörténeti kutakodásoknál vagyunk – nem kell megijedni, azért a blog nem váltott profilt – az “abracadabra” szó pont a malária “gyógyítására” való varázslatok kapcsán került először lejegyzésre.)
A kór okozójának leleplezésére csak 1880-ban került sor, amikor az Algériában dolgozó Charles Laveran-nak feltűnt, hogy a maláriában szenvedők vörösvértesteiben paraziták vannak. Az egysejtű parazita később a Plasmodium nevet kapta a keresztségben és bár ma már sok mindent tudunk róla, annyit mégsem, hogy gyógyítani tudjuk. A maláriás megbetegedések számát évente közel egymilliárdra becsülik és csak Afrikában több mint egymillió gyerekéletet írnak évente a számlájára. Talán fölösleges is mondanom, egy ennyire gyakori és gyilkos betegség igen erős szelekciós tényező azokon a területeken ahol szabadon pusztíthat – éppen ezért, orvosi gyógyír hiányában, az emberi szervezet saját fehérjéinek változtatgatásával, azaz mutációkkal igyekezett valahogy kivédeni a maláriát az elmúlt évezredek során. (Ideje volt rá, hiszen becslések szerint a kórokózó emberre veszélyes fajtája egyidős az emberiséggel, bár igazán jelentőssé csak ~10,000 éve, a mezőgadaság elterjedésével együtemben vált.)
Még éppen csak megjelentek az első erszényes emlősök, amikor 
A repülés, talán azért mert az általunk kevésbé meghódított térben való szabad mozgást kínál, mindig is lenyűgözte az embereket. Épp ezért mindig nagy érdeklődés övezi az olyan fosszíliákat, amelyekből megérthetjük, hogy miképpen alakultak ki azok az állatok, amelyek sikeresen elsajátították ezt a kunsztot, legyen szó rovarokról, denevérekről, pteroszauszruszokról, vagy éppen a madarakról.
A M. gui különlegessége, hogy nemcsak a szárnyán, azaz a mellső végtagján vannak jól fejlett, repüléshez alkalmazkodott tollak (erre a tollak aszimmetrikus alakjából lehet következtetni), hanem a lábaikon is. Éppen ezért, a fosszíliát eredetileg leíró kínai csoport azt vetette fel, hogy az állat kétfedeles repülőgépekhez hasonlóan vitorlázott a korabeli erdők fáinak ágai között, a lábait a szárnyai alatt/mögött oldalra kitartva.
(Nem, nem ARRÓL lesz szó.) Az, hogy mi magunk, emberek is gerincesek vagyunk nem szokott vitaszámba venni. Pedig ha kötekedve végigzongorázzuk, melyek az általános gerinces tulajdonságok, akkor legalább egyen megakadhat a szemünk. Mert mi is a helyzet a posztanális (azaz fenék mögötti) farokkal?
És ha már a közelmúltban 
De ha így gondolnánk, rosszul gondolnánk, mert van példa arra, hogy miképpen lehet mindkét világot gond nélkül szemmel tartani. Ez a példa pedig egy közvetlenül a vízfelszín alatt élő, kis dél-amerikai hal, az Anableps anableps, azaz helyi zsargonban “cuatro ojos”, a négyszemű hal.
