Az emberiség állatszelídítési történetei közül a macskáké egy kicsit kilóg, hiszen mi magunk nem sokat nyertünk rajta. A házimacskák nem adnak tejet, nem finom a húsuk, nem jó vadászpartenerek, nem szállítanak nagy terheket és nincs felhasználható gyapjuk sem. Az eseti egerészés mellett igazából csak az embereket is megnyugtató dorombolás az, amit “haszonként” jelölhetnénk be.
A cicák oldaláról pozitívabbnak tűnik a mérleg: folyamatos kaja forrásra leltek és a vadonnál mindenképpen biztonságosabb meleg otthonra is egyben. Ennek megfelelően talán nem is olyan meglepő, hogy mai tudásunk szerint a kapcsolat kezdeményezői is ők voltak.
Tízezer évvel ezelőtt, a mezőgazdaság elterjedése okán a Közel-Keleten, a “Termékeny Félhold” térségében megjelentek az első magtárak, amelyek aztán mágnesként vonzották magukhoz a kártékony élősködőket: a patkányokat és egereket. Ez a fix táplálékforrás lett aztán a környéken élő vadmacskák (Felis silvestris) a hívójel, ami miatt egyre több időt töltöttek az emberek közelében. Ez a közeledés végződött aztán tartós kapcsolatban (az együttélés legrégebbi régészeti bizonyítékai 9,500 évvel ezelőttre datálódnak), a jelek szerint nem is egyszer, hanem ötször.
A 
A kutyák megunhatatlan alanyai a különböző genetikai vizsgálatoknak, hiszen évezredek szorgos tenyésztésével egészen elképesztő formagazdaságot sikerült létrehoznunk körükben. Így aztán legyen a kérdés 
Bár az emberi fajt „az evolúció csúcsának“ hirdető nézetek egy erőltetetten és erősen szubjektív emberi álláspontot tükröznek (ti. pusztán evolúciós értelemben minden ma élő faj egyformán sikeresnek tekinthető), az azonban kétségtelen, hogy fajunk különleges. Különleges kommunikációjának és eszközhasználatának bonyolultságában, elvont gondolkozásának mélységében és nem utolsó sorban azért is, mert minden jel szerint bennünk ébredt először az evolúciós folyamat öntudatra bolygónk története során. Mindez pedig elég indokolttá teszi azt a velünk közel egyidős kíváncsiságot, hogy megértsük mi az ami “emberivé” tesz bennünket, létezik-e valami kézzel is megfogható oldala különlegességünknek.
Amikor világot látott szűk másfél éve a kutya genom 
Persze kérdés, hogy mennyiben alkalmazható az egyetlen fajtából szerzett tudás a többiekre. Lehet, hogy a lecsökkent IGF1 szint más, aprónövésű fajtákban is fontos, de az is lehet, hogy azok egyéb okok miatt maradnak kicsik. A kérdést eldöntendő 143 kutyafajtát genotipizált végig a kutatócsoport és az eredmények szerint, a portugál vízikutyában talált “kis” IGF1 allél jelenléte ill. hiánya igen-igen jól korrelál a testmérettel. Jól, de nem tökéletesen (pl. a rottweilerek nagy többségében ez az allél van és mégsem kicsik), éppen ezért helytelen lenne az IGF1-t kinevezni A “méret-génnek”. Mint minden komplex, sok árnyalattal jellemezhető tulajdonság, a testméret is sok géntől függ (azaz poligénes). Az azonban bizonyosnak tűnik, hogy ez közül az egyik kiemelkedően fontos, az IGF1.
A 
Ha szemügyre veszünk egy ezerlábút, talán az első dolog ami a szemünkbe ötlik, hogy teste ismétlődő egységekből (ún. szegmensekből) áll, amelyek mint megannyi egyforma „építőmodul” sorakoznak egymás mögött. Figyelmesebben szétnézve valami hasonlóra lelhetünk rákokban, rovarokban és más ízeltlábúakban is, sőt, mi magunk, gerincesek sem vagyunk kivételek az efajta modularitás alól, bár esetünkben az ismétlődő egységeket leginkább csak az embrionális fejlődés során lehet könnyen elkülöníteni. S ugyan fontos hangsúlyozni, hogy utóbbi állatcsoportokban, az ezerlábúak szegmenseitől eltérően, az „építőmodulok” nem tökéletesen egyformák, mégis egyértelműnek tűnik, hogy amit látunk az egyfajta „variációk egy témára”, vagyis minden egység leszármaztatható egy szegmens-prototípusból. Ebből persze rögtön adódik a kérdés: milyen mechanizmusok felelősek az egyes szegmens-variánsok kialakulásáért? 
A 
A világot nappal (fizikailag) színesnek látjuk, kedvtől függetlenül. Ez, ha felidézzük a korabeli biológia órákat, a retinában található csapsejteknek köszönhető, az pedig, hogy éjszaka is látunk (bár leginkább csak egy színben) az ugyanott levő pálcikasejtek javára írandó.
Pár hete a