A Szertár fáradhatatlan szerzője, RobiLaci, pikniket szervez július 26. délutánra. Mindenkit bátorítanék a részvételre :-). (Számos tudományos ismeretterjesztő blogger-kollega mellett, ha nem jön közbe semmi gebasz, jómagam is ott leszek, bár nem hiszem, hogy ez valakit külön motiválna ;-)).)
(Szerencsére SexComb nincs vakáción, így egy kis szünet állhat be a poszt-ínséges időkben. – dolphin)
A tervezéselmélet egyik fő érve, amit úton-útfélen előhoznak, az egyszerűsíthetetlen összetettség, ami a hívek szerint egyértelműen bizonyítja az élőlények tervezett voltát.
Maga az érv elég régi, de az ÉRTEM által használt mai formájának alapjait Michael Behe a Darwin fekete doboza című könyvében fektette le, az eredeti meghatározása valahogyan így hangzott:
“A single system which is composed of several interacting parts that contribute to the basic function, and where the removal of any one of the parts causes the system to effectively cease functioning.”
“Egységes rendszer, amely számos egymással kölcsönható részegységből áll, amelyek mind hozzájárulnak az alapvető működéshez és ahol a részegységek bármelyikének az eltávolítása a rendszer működésképtelenségét eredményezi.”
Bár a homeopátia önmagában az ártatlan (és hasznos) placebo hatás kihasználása, ha használata a modern orvostudomány rovására történik, akkor nemcsak veszélyes lehet, de akár halálos. De vajon milyen is lenne egy kórház, ahol a kutyaharapást az eb rettentően sokszorosan hígított szőrével kezelnék…?
(via Pharyngula)
Mint arról bárki, aki vaksötétben próbált megtalálni egy kulcslyukat tanúskodhat, az éjszakai látás trükkös dolog. A hangsúly egyáltalán nem színeken van, hanem árnylatokon; valami észrevétele és meg nem látása közt alig néhány fotonnyi különbség van.
Érthető ennek függvényében, hogy az éjszakai életmódra berendezkedő állatok igyekszenek maximalizálni a retinájuk által felfogott fényt. Az ilyen irányú adaptáció egyik legismertebb következménye egy különleges fényvisszaverő réteg kialakulása a szemben – ez az ún. tapetum, és ez az oka például annak, hogy a macskafélék szeme sötétben világít.
Természetesen még létezhetnek finomítások, és egy ilyent a hetekben írtak le az Azara-éjimajom (Aotus azarae) (owl monkey) kapcsán.
Az Aotus génuszba tartozó éjimajmok egyik jellegzetessége, hogy az össze közeli rokonuk nappali, vagyis szinte biztos, hogy itt egy viszonylag a közelmúltban kialakult tulajdonsággal állunk szemben. Így elvileg az éjszakai látás élettani hogysmintjének megismerésén túl arra is fényt deríthetünk, hogy az evolúció milyen fejlődési folyamatokba “piszkált bele”.
Egy kapucinus majommal összehasonlítva, két dolog szinte dobja magát: egyrészt az Azara-éjimajom rendelkezik a fent említett tapetummal, másrészt jól látható, hogy a szemek mérete jelentősen megnőtt a koponyhoz képest, ami természetesen nem haszontalan, ha a vizuális információt igyekszünk maximalizálni. (Hogy részben lelőjem a poént: ez az a két tulajdonság amiről nem lesz szó a későbbiekben.) Van azonban egy harmadik, nagyon is lényeges változás, amihez némi szövettani viszgálódásra van szükségünk: az éjimajmok szemében a színérzékeny csapsejtek aránya, a monokromatikus, de fényre nagyon szenzitív pálcikákhoz képest lecsökkent (pontosabban arányiban több pálcikát lelünk).
A kérdés így arra egyszerűsíthető le (és itt tényleg átugrok néhány lépést), hogy milyen fejlődéstani lapja lehet egy ilyen változásnak? Miért és miként dönt úgy több sejt a retina kialakulása során, hogy pálcika-identitást választ?
A válaszhoz röviden meg kell ismerkednünk a retina kialakulásának egyik fejlődéstani szabályszerűségével: azok a sejtek amelyek a fejlődés korai szakaszaiban lépnek ki a sejtciklusból, azok csapok (cones) lesznek, míg a később kilépők pálcikák (rods). (Természetesen még számos más sejttípus van – kicsit bővebben lásd itt -, de a történet szempontjából most egyszerűsítenék.) És ez egyben sugal egy elég egyszerű evolúciós utat is az éjimajmok retinája felé: ha valami módon – pl. elhúzódik a sejtciklus – kevesebb sejt differenciálódik az egyedfejlődés korai fázisaiban, több sejt léphet ki a sejtciklusból később és válhat pálcika-fotoreceptorrá.
A jelek szerint az Aotus éjimajmok épp ezt a megoldást választották. (Persze ezt kimutatni egy kicsit trükkös, hiszen vizsgált, viszonylag közeli rokon majmok fejlődése is különbözik annyira, hogy nem hasonlítható össze csak a megtermékenyítéstől eltelt idő alapján.) A retina differenciácója az éjszakai fajokban (nocturnal) későbbre tolódott, és ez pont a számukra igen hasznos fényérzékeny sejttípus mennyiségét növelte meg.
Dyer, M., Martins, R., da Silva Filho, M., Muniz, J., Silveira, L., Cepko, C., Finlay, B. (2009) Developmental sources of conservation and variation in the evolution of the primate eye. PNAS 106(22): 8963-8968. doi: 10.1073/pnas.0901484106
Kicsit a legutóbbi poszt apropóján (másrészt mert most nincs időm többet írni), ajánlom mindenki figyelmébe az Evolution: Education and Outreach legutóbbi számát, amely teljes egészében az "átmeneti fosszíliáknak" szenteltek.
A terület nagyjai írnak a hal – szárazföldi gerinces átmenetről, a cetek kialakulásáról, a madarakról (primavis kommentjeire bizton számíthatunk e kapcsán ;-)) és még szinte mindenről, ami csak eszünkbe jut.
Külön ajánlanám a "hiányzó láncszem" fogalmát (ismételten) helyretevő cikket. Ahogy Louise Mead írja: "A "hiányzó láncszem" fogalma egy "archaikus kifejezés", amit az Előlények Nagy Láncolatához köthetünk, a fizikai és metafizikai világot töretlen láncolatként szemlélő világképhez."
Úgy tűnik, hogy manapság egy-egy tetszetősebb fosszília bemutatásának alaptartozéka az interaktív honlap, az épp folyó Darwin-év apropóján az öreg Charles nevének becsempészése a latin elnevezésbe, na és persze annak a végtelenített hangsúlyozása, hogy egy "hiányzó láncszemről" van szó. Így volt ez pár hónapja a Puijila darwini esetében, és hatványozottan így van ez a pár hete bejelentett Darwinius masillae-vel. Utóbbinál az ütős honlapot még bőven megfejelte az egész estés TV műsor a BBC-n és a History Channel-en (David Attenborough narrálásával), illetve általában a média felhajtás, ami a Tiktaalik óta nem látott fordulatszámon pörgött. A honlapok/TV-műsorok teljesen rendben is vannak, a névválasztást jobbára mindenki saját belátása szerint ejtheti meg, de azért a "hiányzó láncszemezés" hagy némi kivetnivalót maga után, de erről később.
A szóban forgó Darwinius, vagy "leánykori" neve alapján Ida (az egyik felfedező kislányáról kapta a nevét), esetében egy biztos: az utóbbi idők egyik legjobb állapotban levő leletéről van szó (az általában törékeny emlősök közt asszem talán nem is nagyon akad párja). Figyelembe véve a lelet kissé kalandos történetét ez nem feltétlenül triviális.
Bocsánat a bombasztikus címért, de ha az ún. “beszéd-gént” klónozzák egérbe, akkor nehéz ellenállni a kísértésnek ;-).
Tehát akkor FOXP2, hiszen ez az említett gén “civil” elnevezése. Mint arról már bővebben ejtettünk szót az emberré válás feltételezett okait végignyálazva, a gén két független, de jól hangzóan összeköthető ténynek köszönheti népszerűségét: egyrészt mutációja emberben komoly kommunikációs nehézséget okoz, másrészt a csimpánzokkal való közös őstől való elválás után, a Homo vonalban (beleértve a neandervölgyieket is) két aminosav megváltozott a gén kódolta fehérjében, és minden jel szerint ez valamilyen szelekciós előnyt jelentett. Két aminosav nem tűnik soknak elsőre, de ha belegondolunk, hogy pl. az egér és csimpánz FOXP2 között mindössze egyetlen aminosav eltérés fedezhető fel, akkor már látható, hogy ez a fehérje nem “szeret” fölöslegesen megváltozni, így az említett két mutációnak valami fontos következménye kell legyen.
A madárőslénytani kutatások több mint 150 éves története alatt „csupán”
négy kérdésre nem sikerült pontos választ adni: hol, mikor, miért és
hogyan alakult ki ez a jellegzetes állatcsoport? Mindenkit kielégítő
válaszok helyett legalább azt foglaljuk össze, hogy mi az amit eddig
tudunk róluk. Sokat, de nem eleget. Valószínűsíthető, hogy melyik hüllő
csoportból származnak, hogy milyenek a legősibb típusaik, s hogy hogyan
fejlődtek kialakulásuk után a mai napig. Szót kell ejteni a különböző
típusok alapvető jellegeiről, a fajképződésről, fajöltőről, kihalásról s sok más dologról amelyeket a paleoornitológusokon kívül
mások nem igen ismernek. A fenti kérdésekre pedig csak feltételezések
révén lehet válaszolni, amelyek konkrét bizonyítékok hiányában pont
annyit érnek, mint a többi eddigi sikertelen hipotézis. Bővebben primavis kollega tanulmányában, a Magyar Tudományban. (Figyelem, mélyvíz!)
A Habsburg-ház spanyol ága az ország egyik legdicsőségesebb időszaka alatt ült a trónon. Uralkodásuk alatt a birodalom Amerikától a Fülöp-szigetekig, illetve Németalföldtől Szicíliáig terjeszkedett. Ez a Legyőzhetetlen Armada kora, nameg az El Greco, Cervantes és Velázquez kaliberű zeniké. Mégis mindössze öt generáció után véget ért: 1700-ban, a gyerektelen II. (“Babonás”) Károly halála után kirobbanó spanyol örökösödési háború a Bourbonok trónralépésével zárult.
A II. Károlyról fennmaradó képek, a feltételezhető szépítő ecsetvonások ellenére sem igen tudják eltakarni, hogy a király nem épp egy szépségideál volt. Nyomoréksága történetesen szellemi retardációval párosult, így a valóságban, ún. uralkodása alatt valójában eleinte édesanyja, Habsburg Mária Anna, majd az ő halála után a király bizalmasai irányították a birodalom dolgait a színfalak mögül. Károly többszörösen hátrányos helyzete (hogy nagyon 21. századi jelzőt használjunk) miatt “érdemelte” ki az El Hechizado becenevet, ami kb. “megbájoltnak” vagy “rontás alatt levőnek” felel meg.
A pár évvel ezelőtti madárinfluenzával ellentétben, most nem szenteltünk túl sok sort a napokban mindenkit foglalkoztató sertésinfluenzával. Nem azért mert nem érdekel a dolog, hanem mert még viszonylag keveset tudunk az új vírus biológiájáról.
Az általános tudnivalókkal kapcsolatban (pl. hogyan is alakul ki egy ilyen új influenza törzs, vagy akkor most ez az egész csak fölösleges médiapánik-e, vagy azért van tényleges esély komoly gebaszra is) azért ajánlanám Carl Zimmer és Ben Goldacre cikkeit. Aki kicsit szakbarbárabb részletekre kíváncsi, annak ott van az edinburghi egyetem kutatói által fenntartott honlap.
A biológiai konkrétumok megjelenésekor természetesen még visszatérünk a dologra, addig is azonban itt van egy napokban megjelent epidemiológiai érdekesség. A vírus "célközönségével" kapcsolatban két véleményt lehetett korábban hallani: a.) az öregek és gyerekek, mert az ő szervezetüök nem elég erős, hogy megbirkózzon a fertőzéssel, ill. b.) pont a komplementer "felnőtt" csoport, mert az ő immunrendszerük majd túlreagálja a fertőzést. Mivel már rendelkezésre állnak az első amerikai adatok, az már látható, hogy az igazság egy kicsit másképp fest: bár az esetek 60%-a a 18 év alattiakat sújtotta, mindössze 5% érintett 50 év felettieket. A kritikus állapotban levők ill. elhunytak közt egyaránt vannak csecsemők és 30 évesek. A furcsa kor-preferencia oka pontosan még nem ismert, egyelőre csak találgatni lehet: feltehetőleg az 50 év felettiek még találkoztak valamelyik korábbi sertésinfluenza törzzsel, így a szervezetük már korábban immunitást szerzett.
(A képen Afganisztán egyetlen malaca látható, aki a kabuli állatkert lakója, de most pár napja karanténban várja további sorsát. Nem mintha valami baja lenne, de látszatintézkedések mindenütt kellenek.)
Novel Swine-Origin Influenza A (H1N1) Virus Investigation Team (2009) Emergence of a Novel Swine-Origin Influenza A (H1N1) Virus in Humans. N. Engl. J. Med. doi:10.1056/NEJMoa0903810.