A Habsburg-ház spanyol ága az ország egyik legdicsőségesebb időszaka alatt ült a trónon. Uralkodásuk alatt a birodalom Amerikától a Fülöp-szigetekig, illetve Németalföldtől Szicíliáig terjeszkedett. Ez a Legyőzhetetlen Armada kora, nameg az El Greco, Cervantes és Velázquez kaliberű zeniké. Mégis mindössze öt generáció után véget ért: 1700-ban, a gyerektelen II. (“Babonás”) Károly halála után kirobbanó spanyol örökösödési háború a Bourbonok trónralépésével zárult.
A II. Károlyról fennmaradó képek, a feltételezhető szépítő ecsetvonások ellenére sem igen tudják eltakarni, hogy a király nem épp egy szépségideál volt. Nyomoréksága történetesen szellemi retardációval párosult, így a valóságban, ún. uralkodása alatt valójában eleinte édesanyja, Habsburg Mária Anna, majd az ő halála után a király bizalmasai irányították a birodalom dolgait a színfalak mögül. Károly többszörösen hátrányos helyzete (hogy nagyon 21. századi jelzőt használjunk) miatt “érdemelte” ki az El Hechizado becenevet, ami kb. “megbájoltnak” vagy “rontás alatt levőnek” felel meg.
A kor hiányos orvosi ismereti miatt, nem tudjuk mik voltak a király konkrét betegségei, de viszonylag jól ismert tünetei miatt következtethetünk rájuk. Egyrészt feltehetőleg többszörös agyalapi hormon elégtelensége lehetett, amely az alacsony növést, vézna izomzatot, emésztési zavarait és impotenciáját okozhatta, másrészt egy ritka veseelégtelenségben is szenvedhetett, ami az angolkórért, arányaiban nagy fejéért és vérvizeléséért okolható. (Mindezek fényében talán nem meglepő, hogy mindössze 35 évet élt.) Mivel mindkét betegség viszonylag ritka, recesszív mutációkra vezethető vissza, felmerül a kérdés, hogy miképp jelentkezhettek ezek egyszerre II. Károlyban? (Megj.: természetesen nem biztos, hogy ez a két betegsége volt, sőt még csak azt sem tudjuk biztosan, hogy konkrétan két db. betegséggel állunk szemben. Csak valószínűsíteni tudjuk, de, mint az hamarsan látható lesz, a történet csattanója szempontjából a betegségeinek pontos mibenléte nem feltétlenül kulcsfontosságú.)
A rövid történeti összefoglalókba csak ritkán fér bele, hogy II. Károly gyerektelensége nem feltétlenül volt váratlan. Ő maga szüleinek ötödik gyereke volt (és a harmadik fiú), de már az is elég árulkodó, hogy ötükből csak ketten érték meg a felnőtt kort; nővére Margit Terézia Mária, a másik “szerencsés”, aki alig 22 évet élt. Családi vonás lenne tehát a betegeskedés? Minden valószínűség szerint igen: mint azt az alábbi (vázlatos) családfa is érzékelteti, a királyi család igencsak “beltenyészetett” volt. Tizenegy házasságból nem kevesebb mint kilenc köttetett harmadunokatestvérek vagy mégközelebbi rokonok között.
II. Károly maga is egy nagybácsi-unokahúg frigyből származik, amit tovább bonyolít, hogy édesanyja, Mária Anna szülei is másodunokatestvérek voltak, akiknek nagyszülei közt szintén nagybácsi-unokahúg viszonyban leledztek. Az apai ágon is hasonló dolgokat lelünk, mitöbb, mind IV. Fülöp, mind Mária Anna apai vonala I. Fülöpre vezethető vissza. Magyarán szólva, nem sok alkalom nyílt a királyi génállomány frissítésére, és az efajta belterjesség a legegyenesbb út a ritka (és adott esetben káros) mutációk felhalmozódásához.
Szinte biztosak lehetünk benne, hogy valami ilyesmi történt itt is. Ha kiszámítjuk a spanyol-Habsburg királyok ún. belterjességi koefficiensét (F), akkor jól látható miként növekszik az érték a generációk során. Ami a mellékelt ábrán nem látható (de a linkelt cikkben mindenki meglelheti), az az, hogy ezzel fordítottan arányosan csökkent a királyi családok “fittsége”. Utóbbit a min. tinédzser kort megélt gyerekek számában mérjük: míg I. Fülöp és Johanna esetében ez 100%-os arány volt (mind a hat gyerekük megérte ezt a kort), addig, mint II. Károly családja esetében ez már csak 33% volt (IV. Fülöp másik házassága sem volt sokkal sikeresebb ilyen tekintetben: 7 gyerekből mindössze 2 érte meg a 10 éves kort; ez 28.6%-os arány [Megj: a Wikipédián nyolc gyerekről van szó, viszont a szóbanforgó cikk hetet mond, jobb forrás hiányában egyelőre az utóbbit fogadom el megbízhatóbbank]).
Mindent összevetve a Habsburgok családi élete esettanulmánynak is kiváló. Jól mutatja, hogy a rokonházasság ősi, morális tabuja nagyon logikus biológiai alapokon áll, amit következetesen megszegve bizony “rontást” hoz fejére az ember.
Alvarez G, Ceballos FC, Quinteiro C (2009) The Role of Inbreeding in the Extinction of a European Royal Dynasty. PLoS ONE 4(4): e5174. doi:10.1371/journal.pone.0005174
A Habsburgoknál érdemes még megemlíteni a habsburg-ajak nevű jelleget, ami az előreálló alsó állkapocs neve és jól látható Károlyon, de a mai Habsburgokon is.
Érdemes azonban azon is elgondolkodni, hogy ha a Habsburg család ilyen gyorsan degenerálódott, akkor vajon mi lehetett a Ptolemaidákkal. Itt egy családfa: http://en.wikipedia.org/wiki/File:EgyptianPtolemies2.jpg elég durvának néz, a legutolsó Kleopátrát mégsem szörnyszülöttnek ismerjük.
Az ilyen vizsgálatoknál mindig fontos szempont, hogy az esetleges gyermekek nem feltétlenül a férjtől fogannak. Kleopátra esetén azt sem nagyon tudom elképzelni, hogy született meg egyáltalán, hiszen négy nemzedéknyi testvér-testvér beltenyészetből származott. Könnyen lehet, hogy Kleopátra nyilvánvaló életrevalóságának titka az, hogy valójában a kocsis/inas/orvos/postás gyereke.
a beltenyészet rövid távú káros hatásai közismertek, de Steve Jones v. Watson valamelyik könyvében azt írta, h. ha elég ideig folytatják a beltenyésztést, a káros gének kihalnak érthető okoból, és ha életképes marad a populáció, az egészségesebb lesz mint ahonnan kiindultak, mert minden komolyabban káros gén kihal.