A különböző madárjellegek változása szelekciós nyomás alatt (legyen az természetes, vagy mesterséges) számos jól dokumentálható példáját adta az evolúciónak az utóbbi évek során.
Most egy rövid tanulmány a Current Biology hasábjain azt mutatja be, hogy miképp befolyásolta indirekt módon az ember az amerikai sziklafecske (Petrochelidon pyrrhonota) szárnyfesztávolságának változását.
A szóban forgó madár előszeretettel fészkel Oklahoma és Nebraska autópálya hídjai és felüljárói mentén, ahol a nyolcvanas évek során megjelenő pick-up jellegű autók magassított hűtőrácsain számos egyed vesztette életét.
Mindez a szelekciós nyomás azokat a madarakat részesítette előnyben, akik gyorsabban tudtak felszállni, illetve a levegőben fordulni. Ehhez a rövid, lekerekedett szárnyak inkább alkalmasak aerodinamikailag, mint a hosszúak szárnyak, mert optimálisabb a felületi terhelésük. És ennek megfelelően, azt látni, hogy a nagyobb szárnyfeszttávolságú fecskék túlreprezentáltak az elütött madarak („road kills”) között, illetve, mivel az évek során az autópályák mentén lakó populáció („population at large”) szárnyfessztávolsága csökkeni kezdett, egyre kevesebb elütött madárral találkozhatunk. A fészkek száma viszont növekszik, megbízható jeleként a megnövekedett fitnesznek.
Nem minden emlős engedi meg magzatának azt a luxust, hogy az embrionális fejlődés előrehaladott szakaszáig maradjon az anyaméhben. A méhlepény nélküli emlősök (kloakások és erszényesek) esetében a fejlődő egyedeknek egészen extrém módon kell már fejlődésük egész korai szakaszában bizonyítaniuk rátermettségüket.
A jellegzetes végtagveszteséggel és az arc torzulásával járó betegség már az ókori Egyiptomban is szedte áldozatait, Európába első ízben Nagy Sándor “telepítette be” indiai hadjáratából visszatérve. Az ókorban és a középkorban örökletes betegségnek, átoknak vagy éppen büntetésnek vélték, a leprajárványok kezelése ennek megfelelően a különösen hatékony elkülönítés és megbélyegzés volt [2]. Aki azonban azt gondolná, hogy a lepra a letűnt idők betegsége, igencsak téved. A betegséget okozó, a tuberkulózis kórokozójával rokon baktériumokat 1873-ban fedezte fel Hansen, ám kezelésképpen még vagy hatvan évig legfeljebb a bőrolajfa (Hydnocarpus kurzii) olaját fecskendezték több-kevesebb sikerrel a leprás betegek bőre alá. 1950 óta alkalmazzák a dapszon nevű antibiotikumot a lepra terjedésének megállítására (nem sokkal később jelentek meg a dapszon-rezisztens Mycobacteriumok [3]), és 1990 óta 14 millió leprás beteget kezeltek világszerte. A betegség ellen folytatott ádáz küzdelemnek és a többféle antibiotikumból (dapszon, rifampicin és clofazimin) álló terápiának köszönhetően 2011-ben már “csak” közel 200 ezer új leprás fertőzést regisztrált a WHO [2].
Tegnap este többek között az 
A baktériumok viszonylag könnyen csereberélik a genetikai anyagjukat a horizontális gén transzfernek (HGT) nevezett folyamat során, amikor teljes gének, vagy még nagyobb DNS fragmensek ugranak át egyik fajból a másikba. Sokáig úgy tűnt, hogy ami számukra pofonegyszerű, az az eukarióták számára kábé lehetetlen és a genetikai anyag ilyen bővülése komplexebb élőlényekben lehetetlen.
A gennykeltő Staphylococcus aureus baktériumok a normál emberi mikrobióta részei, sokunk bőrén és nyálkahártyáján (főként az orrüregben) megtalálhatók anélkül, hogy bármi komolyabb fertőzést okoznának. Fakultatív anaerobok, vagyis alapvetően oxigéndús környezetben élnek, ám oxigén hiányában, például egy vágott sebben vagy a bélben képesek tejsavas erjesztésre is.
A Budapesti Állatkert tavaly megnyílt