Christina Warriner sokkal profibbul szedi elemeire a paleolitikus táplálkozás mögé erőltetett mítoszokat, mint én tettem egykor, de a lényeg ugyanaz: természetesen működhet, mint diéta, de ziher, hogy nem azért, mint Szendiék állítják.
Nem minden emlős engedi meg magzatának azt a luxust, hogy az embrionális fejlődés előrehaladott szakaszáig maradjon az anyaméhben. A méhlepény nélküli emlősök (kloakások és erszényesek) esetében a fejlődő egyedeknek egészen extrém módon kell már fejlődésük egész korai szakaszában bizonyítaniuk rátermettségüket.
A kenguruk és más erszényesek esetében az alig pár hetes embrió már megszületik és méretéhez és fejlettségéhez képest egészen döbbenetesen hosszúnak (és veszélyesnek) tűnő úton át kúszik az anyja erszényébe, ahol az emlőre tapad és lényegében ott fejezi be a fejlődését.
És nem ez az egyetlen érdekesség, amivel például a wallabyknál találkozunk: az anya mindössze egyetlen órával az előző utódja születése után már fogamzóképes és hogy szalonképesen fogalmazzak, ennek megfelelően hamar be is kapja a legyet :-). Az így keletkező embrió (miközben idősebb testvére sem igen nevezhető még másnak) olyan 100 sejtes állapotban megreked, és 11 hónapig csak “hibernál”. Az idősebb ivadék elválasztása (vagyis a szoptatás beszüntetése) lesz az a jel, ami kizökkenti a fejlődő magzatot ebből a stázisból.
Megnő a progeszteron szint és átlagosan 26.5 nappal később megszületik az új egyed. Ha a gyors fejlődést ultrahangon nézzük netán (mint azt most egyesek neg is tették), akkor nagyon is szembetűnő lesz, hogy a születés előtt mennyire gyorsan kell az embriónak “befejeznie” a szükséges fejlődési folyamatokat, amelyek egyáltalán képessé teszik, hogy életképes utódként az erszényig eljusson.
Ki ne hallott volna már az őssejtekről? Etikai kérdések központi témái, a média időről időre kerít valami izgalmas őssejtes hírt, az internet teli a köldökzsinórvérbankok és a gyógyíthatatlannak tartott betegségeket őssejtterápiával kezelő magánklinikák hirdetéseivel. Hovatovább, manapság már az öregedés elleni harc tuti befutói is lettek, mióta kiderült, hogy az embrionális őssejtekkel kezelt idős egerek háromszor hosszabb ideig élnek, mint a kezeletlen társaik [1]. De a legbizarrabb, szöveti sejteket őssejtekké újraprogramozó és azokat a maga önös érdekeire felhasználó élőlény mégsem az ember, hanem a leprát okozó Mycobacterium leprae.
A jellegzetes végtagveszteséggel és az arc torzulásával járó betegség már az ókori Egyiptomban is szedte áldozatait, Európába első ízben Nagy Sándor “telepítette be” indiai hadjáratából visszatérve. Az ókorban és a középkorban örökletes betegségnek, átoknak vagy éppen büntetésnek vélték, a leprajárványok kezelése ennek megfelelően a különösen hatékony elkülönítés és megbélyegzés volt [2]. Aki azonban azt gondolná, hogy a lepra a letűnt idők betegsége, igencsak téved. A betegséget okozó, a tuberkulózis kórokozójával rokon baktériumokat 1873-ban fedezte fel Hansen, ám kezelésképpen még vagy hatvan évig legfeljebb a bőrolajfa (Hydnocarpus kurzii) olaját fecskendezték több-kevesebb sikerrel a leprás betegek bőre alá. 1950 óta alkalmazzák a dapszon nevű antibiotikumot a lepra terjedésének megállítására (nem sokkal később jelentek meg a dapszon-rezisztens Mycobacteriumok [3]), és 1990 óta 14 millió leprás beteget kezeltek világszerte. A betegség ellen folytatott ádáz küzdelemnek és a többféle antibiotikumból (dapszon, rifampicin és clofazimin) álló terápiának köszönhetően 2011-ben már “csak” közel 200 ezer új leprás fertőzést regisztrált a WHO [2].
Tegnap este többek között az index.hu és az origo.hu is beszámolt arról, hogy Dr. Szabó Marcel, a jövő nemzedékek érdekeinek védelméért felelős ombudsmanhelyettes vizsgálatot indít Magyarországon, hogy kiderüljön, az élelmiszerek hány százaléka készül emberi embrionális sejtek felhasználásával.
„Dr. Szabó Marcel, ombudsmanhelyettes azt mondta, az általa indított vizsgálat elsősorban fogyasztóvédelmi szempontokra támaszkodva a fogyasztói tudatosság erősítésére szolgál, amelynek végeredményeként akár olyan rendszert is el tud képzelni, hogy a termékek címkéjén szerepeljen az embrionális eredetre utaló jelzés.”
Az index cikke annyi logikai bukfencet és szakmai pontatlanságot tartalmaz(ott, azóta többször javították) a republikánus oklahomai kormányzótól származó, amerikai internetes oldalakról átvett összeesküvés-elmélet félreértés mellett, hogy talán megéri részletesebben foglalkozni a témával.
A baktériumok viszonylag könnyen csereberélik a genetikai anyagjukat a horizontális gén transzfernek (HGT) nevezett folyamat során, amikor teljes gének, vagy még nagyobb DNS fragmensek ugranak át egyik fajból a másikba. Sokáig úgy tűnt, hogy ami számukra pofonegyszerű, az az eukarióták számára kábé lehetetlen és a genetikai anyag ilyen bővülése komplexebb élőlényekben lehetetlen.
Ez a kvázi-dogma azért már eléggé gyenge lábakon állt az elmúlt években, hiszen egy- és kétszikű növények közt, valamint levéltetvek és gombák közt egyaránt leírtak gén transzfert. De azért ez egy-egy génre szorítkozott, így rá lehetett erőltetve mondani, hogy a “kivétel, ami erősíti a szabályt”.
A napokban aztán Galdieria sulphuraria nevű extremofil vörösalga genomja valószínűleg megadta a kegyelemdöfést “az eukariótákban nincs HGT” nézetnek, hiszen, az adatok alapján ez a faj folyamatosan szerzett géneket mind baktériumoktól, mind archea fajoktól.
A G. sulphuraria szélsőséges körülmények közt él, és bár glükóz hiányában képes fotoszintézisre (fent, balra), ha van megfelelő tápláléka, akkor nem vesződik a fényenergia hasznosításához szükséges gének átírásával (így nem is lesz zöld – fent, jobbra). Családjának, az egyébként is igencsak sav-kedvelő Cyanidiophyceae-nek különösen szívós tagja ő, forró, kénes, vulkanikus erekben találjuk, és magas arzén, kadmium, illetve egyéb toxikus fémeket tartalmazó környezeteknek gyakran ő az egyetlen eukarióta lakója.
A gennykeltő Staphylococcus aureus baktériumok a normál emberi mikrobióta részei, sokunk bőrén és nyálkahártyáján (főként az orrüregben) megtalálhatók anélkül, hogy bármi komolyabb fertőzést okoznának. Fakultatív anaerobok, vagyis alapvetően oxigéndús környezetben élnek, ám oxigén hiányában, például egy vágott sebben vagy a bélben képesek tejsavas erjesztésre is.
Legtöbbször a bőrön felszíni gyulladást (árpát, keléseket, furunkulusokat) okoznak, de egy komolyabb S. aureus fertőzés vezethet tüdő-, mell-, agyhártya-, szívizom-, csontvelő-gyulladáshoz, illetve húgyúti fertőzésekhez. Ritkán ételmérgezést és vérmérgezést is okozhat.
A média által tévesen húsevő baktériumnak becézett meticillin-rezisztens Staphylococcus aureus (MRSA) az 1960-as években, nem sokkal a penicillinhez hasonló szerkezetű antibiotikum forgalomba hozása után jelent meg. Két fő típusa van, az egészséges emberi közösségekben és a különböző egészségügyi intézményekben (kórházak, dialízis-központok, stb) terjedő. Kórházban elkapott fertőzéskor a műtéti seb gyulladása, vérmérgezés vagy tüdőgyulladás írható a MRSA számlájára. Ezidáig a meticillinnek ellenálló baktérium-törzsek több más antibiotikumra is rezisztenssé váltak, ma vankomicint adnak a MRSA-s a betegeknek [1].
A humán és egyéb genom projekteknek köszönhetően most már egyre pontosabb becsléseink vannak arra vonatkozóan, hogy egy élőlény génállományának mekkora része tartalmaz fehérje-kódoló géneket. Ez amúgy meghökkentően kevés, az ember esetében mindössze 1,4%. Hogy a többi DNS mit is csinál? Jó kérdés. Egy részük például szabályozza a gének kifejeződését.
A Budapesti Állatkert tavaly megnyílt Varázshegyének egyik félreeső csendes terme, a Darwin labor, ötletesen berendezett tárolószekrényeket, előre beállított mikroszkópokat, nagyítóasztalokat rejt, amelyek segítik a a kiskorú látogatókat, hogy rácsodálkozzanak az élővilág sokszínűségére. A tematikusan kialakított kiállítótér felfedezését rövid feladatlapok segítik, amelyek rávezetik a kis kutatókat, hogy hány ujja van összesen egy kétéltűnek, milyen színű a nimfapapagáj tolla, illetve, hogy a pápaszemes kajmán pikkelymérete valahol a cserepes teknős és a puffogó vipera pikkelymérete közt helyezkedik el.
Amiről a kis lap nem tesz említést, de a szemfüles látogató talán azért kiszúrhatja, az az, hogy a fejet borító kajmán pikkelyek a méreten kívül még valamiben eltérnek a másik két hüllő kültakaró képleteitől: ezek ugyanis szabálytalan alakúak.
“Mivel azt gondolom, a legjobb mindig valamely jellegzetes csoportot tanulmányozni, ezért némi megfontolás után a házigalambokkal kezdtem foglalkozni. […] A fajták sokfélesége igazán lélegzetelállító. […] A parókás galamb tollai a nyak körül annyira visszafordultak, hogy csuklyát formálnak”
Charles Darwin magnum opusának prominens helyét foglalják el a háziasított fajok, és köztük is kiemelt szerep jut az ebekéhez hasonló fenotípusos diverzitást felmutató galamboknak. Darwin maga is szorgalmas galambász volt, így első kézből tapasztalhatta, hogy egy szelekciós “erő” milyen fantasztikus változásokat produkálhat akár csak néhány generáció alatt.
Azt persze ő maga már nem érhette meg, hogy megértse, milyen valódi örökletes változások következtek be pl. az idézetben is szereplő parókás galamb (Jacobin) esetében, de az aktuális Science címlapsztorija pontot tesz a sztori végére.