Ha gyantába fagyott őskori élőlényekről van szó, nehéz elkerülni a "Jurassic Park" összehasonlítás-klisét, de az az igazság, hogy mivel más nem is hasonlít a két sztoriban, mégis inkább vonatkoztassunk el a sci-fitől (különösen, ha annak szerzőjéről finoman szólva sem tudnánk pozitív dolgokat mondani mostanság).

Az olaszországi Dolomitokban talált mikroszkopikus méretű gyantacseppeket (a) az egykori Tethys tenger partján elterülő örökzöld erdők fái termelték, s a bennük levő mikroorganizmusok ezeknek a fáknak a kérgén éltek, úgy 220 millió éve, az első dinoszauruszok megjelenése idején.

A mindenütt jelenlevő baktériumok mellett eukarióta egysejtűek is a gyantába ragadtak: van ott ősi gomba (b), amely a kiterjedt Ramularia ág képviselője, de ostoros (c) és amoeboid (d) egysejtűek is. Amit mai rokonaik alapján tudunk, ezek az élőlények együttesen egy teljes mikroökoszitszémát alkothattak, ahol a bakteriális termelőket a csillós és amoeboid egysejtűek fogyasztották (amelyek egymás táplálékául is szolgálhattak), a gombák pedig az elpusztult élőlények lebontásáért feleltek.

Schmidt, AR, Ragazzi, E, Copellotti, O, Roghi, G (2006) A microworld in Triassic amber. Nature 444: 835.

Az elmúlt hat év egyik legfelkavaróbb története a Líbiában bebörtönzött és halálraítélt palesztin orvoshoz és bolgár nővérekhez kapcsolódik.

A "bengázi hatok" (aka. "tripoli hatok") néven ismertté vált csoport tagjai 1998 márciusában érkeztek Líbiába, hogy egy gyerekkórházban dolgozzanak. A kórházban hamarosan (hogy pontosan mikor, nem világos) HIV és hepatitisz C járvány tört ki, amelyben közel 400 gyerek betegedett meg.

Ezt követően a líbiai hatóságok letartóztatták az orvost és a nővéreket, azzal vádolva őket, hogy CIA és/vagy Moszad ügynökök, akik szándékosan fertőzték meg a gyerekeket. A vádakat egy kínzással kikényszerített vallomás, ill. egy koncepciós per követte, amely alkalmával mindhatukat golyó általi halálra ítélték. A nemzetközi felháborodás hatására tavaly Karácsonykor az eredeti ítéletet felfüggesztették és a líbiai hatóságok új pert rendeltek el, amelynek az ítélete a következő napokban várható.

A prózai valóság az, hogy a járványt minden jel szerint a líbiai egészségügy kétes praktikái okozták (injekcióstűk újrahasznosítása, stb.), a hatok egyszerűen bűnbakok lettek, ennek eltusolására. És, hogy ezt honnan tudhatjuk? Onnan, hogy a gyerekeket megfertőző vírusok mesélni tudnak, csak tudni kell őket kérdezni.

A különböző betegeket megfertőző HIV és hepatitisz C vírusok (HCV) szekvenciája nem tökéletesen egyforma. Apró különbségek vannak közöttük, ezek képezik a vírus populációk saját genetikai variációját. Mivel a különbségeket létrehozó mutációk konstans ütemben következnek be, a különböző betegek vírusait összehasonlítva, nemcsak a járványt kirobbantó vírus altörzs eredeti szekvenciáját lehet visszafejteni, de azt is ki lehet következtetni, hogy mennyi idő kellett adott számú mutáció összegyűjtéséhez. Vagyis mikor kezdett el az ős-vírus fertőzni a kórházban. 

Ez pedig, mint azt a Nature-ben megjelent tanulmány is igazolja, mind a HIV, mind a HCV esetében több évvel 1998 elé tehető. Vagyis értelemszerűen sem a palesztin orvos, sem a bolgár nővérek nem lehetnek felelősek a fertőzésért – ezt egyébként a HIV egyik felfedezője, Luc Montagnier is megerősítette.

(Megj.: a fenti bizonyíték csak akkor az, ha elfogadjuk a molekuláris evolúció működését…) 

de Oliveira, T, Pybus, OG, Rambaut, A, Salemi, M, Cassol, S et al. (2006) HIV-1 and HCV sequences from Libyan outbreak. Nature doi: 10.1038/nature444836a

Táplálékszerzés közben bosszantó dolgok érhetik az egyszeri vadászt: pl. a kiszemelt ebéd olyan helyre bújik, ahol már nem hozzáférhető. Ilyen esetekre jó egy társ, aki ezeken az eldugott helyeken is a zsákmány nyomába tud eredni.

Valami hasonló logikával magyarázható a Vörös-tengerben megfigyelt kooperáció egy helyi sügérfaj (Plectropomus pessuliferus) és a jávai szirti muréna (Gymnothorax javanicus) között. S bár utóbbi elsősorban éjszaka aktív, mégis gyakran előfordul, hogy előbbi hosszas ösztökélése nyomán nappal is vadászni indul.

Az együttműködés mindkét faj számára kifizetődő, hiszen vadásztechnikájuk jól kiegészíti egymást: a sügér a nyílt vízben, a muréna pedig a zátonyok odúiban tartja rettegésben a kisebb halakat. A kooperációt általában az éhes sügérek kezdeményezik, és jellegzetes fejrázással adják a másik faj tudtára, hogy "van egy tippük". Ezután az murénákat a rejtőzködő préda búvóhelyére vezetik, amelyet fejenálláshoz kötött fejrázással jeleznek. A muréna innen "tudja a dolgát" és szegény kishal percei meg vannak számlálva, nem nagyon menekülhet a dinamikus duó karmaiból.

A kooperáció kialakulásának egyik feltétele, hogy közös munka gyümölcsét mindenki élvezhesse (azaz fair legyen az osztozkodás), hiszen nincs értelme segítséget kérni, vagy segíteni, ha a végén abból nem származik haszon. Ez jelen esetben valószínűleg azért lehetséges, mert mind a sügér, mind a muréna egészben nyeli le a zsákmányát. Vagyis a préda (gondolom valamennyire véletlenszerű) viselkedése (értsd: a zátonyban marad, vagy kiúszik a nyílt vízre) dönti el, hogy melyik vadász lesz sikeres, és nem merül fel annak a lehetősége, hogy a sikeres vadászat után összekapjanak a zsákmányon.

Bshary R, Hohner A, Ait-el-Djoudi K, Fricke H (2006) Interspecific communicative
and coordinated hunting between groupers and giant moray eels in the Red Sea.
PLoS Biol 4(12): e431. DOI: 10.1371/journal.pbio.0040431

Mire jó a testhosszunk 150%-át elérő nyelv? Például exkluzív táplálékforrást biztosít, mély kelyhű virágok formájában.

A napjait az ecuadori esőerdőben tengető nektárdenevér (Anoura fistulata) esetében legalább is ez a helyzet. Ez a denevér a speciális beporzója a képen látható sárga virágú Centropogon nigricans-nak, szolgáltatásaiért cserében pedig jóformán egyedüli élvezője a növény nektárának. A virágkehely mélysége, ill. a denevér nyelvhossza valószínűleg párhuzamosan alakult ki, de a denevér esetében egy ilyen hosszúságú nyelv tárolásához különleges megoldásokra volt szükség. Maga a nyelv a szájüregen kívül, a mellüreg különleges bugyrában helyezkedik el, és a kinyújtását szabályozó izom (bal oldalon világoskékkel jelölve) pedig a szegycsont leghátsóbb pontjánál rögzül.

(A konvergens evolúció szép példájaként, a hangyaevő tobzoska saját hosszú nyelvét nagyon hasonló módon "tárolja".)

És ha már denevérek. A Nature aktuális számában egy másik cikk is található, amely a denevérek tájékozódását firtatja. Ugyanis hasonlóan a postagalambokhoz, számos denevér faj is híresen jó tájékozódó. A kérdés természetesen, hogy mi segíti őket: tereptárgyak, vagy képesek valamilyen belső iránytűt használni. Ennek eldöntésére szellemes kísérletet terveztek nagy barna denevérek (Eptesicus fuscus) felhasználásával. Az állatokat, lakóhelyüktől pár kilométerre, olyan mágneses térbe helyezték, amely jelentősen eltorzítja a Föld saját mágneses terét. Közben a denevérek láthatták, hogy merre megy le a nap, így ha netán ez utóbbi adja meg számukra a helyes irányt, a mágneses tér változtatgatása nem kellene befolyásolja a tájékozódásukat. Ez azonban a jelek szerint nincs így, hiszen a mágneses térrel "kezelt" állatok a mesterséges tér által meghatározott irányba mentek (kék illetve piros nyilak) a valódi hazaúttal szemben (zöld szín). Ez pedig igen erős érv a mágneses téren alapuló tájékozódás mellett. (A teljes történethez tartozik az is, hougy néhány állat úgy öt kilométer után korrigált, így feltehető, hogy nem csak a mágneses térre hagyatkoznak.)

Ultrahang és mágneses tér: a denevérek nem elégednek meg béna technikai megoldásokkal…

Muchala, N (2006) Nectar bat stows huge tongue in its rib cage. Nature 444: 701-702.
Holland, RA, Thorup, K, Vonhof, MJ, Cochran, WW, Wikelskil, M (2006) Navigation: Bat orientation using Earth's magnetic field. Nature 444: 702.

Az állatvilágban sok esetben egyáltalán nem kelt feltűnést, ha egy faj hímjei – a mi szempontunkból – igen jól vannak"felszerelve": számos kígyó, gyík illetve ízeltlábú esetében a két pénisz standard felszerelésnek számít. Hogy ez pontosan mire jó, az már rejtélyesebb, főleg, mert az említett fajok párzáskor csak az egyik péniszüket használják. Sok esetben egyforma eséllyel használják a jobb ill. baloldalon levőt, azonban olyan fajok is ismertek (esetünkben egy fülbemászó faj, Labidura riparia), amelyik erős (90%-os) preferenciát mutat a jobb oldali pénisze használatára (ezt jelöli az alábbi ábrán a 0.9R).

Olyannyira, hogy a jobboldali pénisze, akkor is "kinyújtott" állapotban ("right-ready" state) van, amikor épp nem egy röpke pásztorórát tölt el valahol. Ez azért érdekes, mert minden jel szerint a baloldali pénisz is teljesen működőképes, bár az állat egész élete során ki sem mozdul annak testüregéből. Eddig az ügy természetfilmbe illő kuriózum (érdeklődve várom az "intelligens tervezés" alapú magyarázatokat), ami azonban evolúciós szempontból igazán érdekessé teszi, az a szóbanforgó fülbemászó közeli rokonsága. Ezek között ugyanis számos olyan fajjal találkozhatunk (a "classic", pénisz preferencia nélküli fajok mellett), amelyeknek már csak jobboldali pénisze van!

Így aztán szemünket a fülbemászók filogenetikai fáján legeltetve, egy érdekes történet körvonalazódik: a közös ős valószínűleg "kétkezes" lehetett, azonban valami miatt egyes leszármazottaiban kialakult egy jobboldali preferencia. (Mivel a nőstények anatómiája szimmetrikusnak tűnik, kérdés hogy pontosan miért és erre nincs is válasz.) Később aztán, a használaton kívüli baloldali pénisz elsorvadt (csak egy zsákutcában végződő ondóvezeték maradt a helyén) – azaz egy kezdeti viselkedésbeli aszimmetria, morfológiai aszimmetriaként rögzült.

Érdekes kérdés, hogy a vajon "kétkezes" fülbemászók képesek-e oldal preferenciát tanulni? Ha igen, akkor a fentebb leírt folyamat szép példája lenne az ún. Baldwin effektusnak, amikor egy tanult viselkedésmintázat valamilyen előnyt nyújt, ez pedig lehetővé teszi, hogy egy idő után kialakuljon egy genetikai alapú determinációs rendszer, ami kiváltja a tanulást.   

Palmer, AR (2006) Evolutionary Biology: Caught right-handed. Nature 444 689-692.
Kamimura, Y (2006) Right-handed penises of the earwig Labidura riparia (Insecta, Dermaptera, Labiduridae): evolutionary relationships between structural and behavioral asymmetries.
J Morphol 267: 1381-1389.

Ha egy erdőben szeretnénk odaszólni 25 m-re levő ismerősünknek, akkor max. egy kicsit meg kell emelnünk a hangukat, hogy meghalljon, de talán még erre sem lesz szükség (orgánuma válogatja). Azonban próbáljuk csak meg ugyanezt a trükköt a Rákóczi út két oldala között.

A városi zaj teljesen más kommunikációs technikát igényel. A magas hangon előadott rövid mondanivaló sokkal jobban célbajut, mint a hosszas, mély dörmögés. És ez nemcsak ránk, emberekre igaz, de egy másik sikeresen urbanizálódó fajra, a széncinkére is.

Tíz európai nagyvárosban, illetve a közeli erdőkben élő cinkepopulációt vizsgálva, az az egyértelmű kép bontakozik ki, hogy az urbanizálódott madarak éneke rövidebb (különösen az első hang), illetve magasabb frekvenciájú, mint vidéki rokonaikéi.

A madarak számára a betondzsungel is csak egy környezet, amihez alkalmazkodni kell…

Slabbekoorn, H, den Boer-Visser, A (2006) Cities Change the Songs of Birds. Current Biology 16: 2326 – 2331.

Mostanság elég ritkán van időm tévézésre, de az egyik program, ami rendszeresen és kiszámíthatóan a képernyő elé szegez, az a BBC új természetfilm sorozata, a Planet Earth. Attenborough narrátorsága a szememben már félig garancia a sikerre, de ami miatt igazán addikt lettem, az az ehhez hasonló jelenetek:

Ha december 1, akkor bizony AIDS és HIV, bármennyire is túlbeszéltnek tűnik a téma. A BBCNews grafikonja jól szemlélteti micsoda pusztítást végez ez a járvány, de talán beszédesebb a kis példa, amit ma Steve Jones egy előadásán hallottam: harminc éve Botswanaban a várható élettartam 71 év volt, ma mindössze 24… És ha valaki azt hinné, hogy Afrika messze van: Kelet-Európában (elsősorban Oroszországban) csak most kezd igazán dühöngeni a kór…

Részletesen: UNAIDS/WHO AIDS Epidemic Update – 2006