Elment ő is, az abiogenezis egyik nagyja, a klasszikus Miller-Urey kísérlet kiötlője. 1953-as cikke, amelyben leírta, hogy víz, metán, ammónia és hidrogén (csupa szervetlen vegyület) rotyogtatásával és elektromos kisűlésekkel való bombázásával aminosavak állíthatók elő, ma is az életeredet kutatás (ami, jobb tisztázni, mert gyakran ad félreértésekre okot, nem ua. mint az evolúció…) egyik alapművének számít.

Nyugodjék békében.

És ebben nagyon demokratikus: nem nézi korod, nemed, bőrszíned, nemzetiséged vagy éppen a végzettséged. Ha hinni lehet a hvg.hu információinak ("Diplomás mérnök az éhező család feje")
akkor a napokban is ennek lehettünk tanúi*:

"Az édesanyát holtan, míg férjét és kislányát csontsoványan hozták ki a rendőrök a lakásból. […] egyelőre rejtély, miért éhezett a család. Mindenesetre
lakókörnyezetében azt rebesgetik, a korábban vegetáriánus család
„fényevő” volt, s – ugyancsak a család környezetében élő lakók –
valamiféle szektára is tettek utalásokat."

A "fényevés" (aka. pránaevés) egy kapitális new-age baromság. Biológiai alapja nem hogy nincs, de egyenesen ellentmond mindennek, amit az emberi szervezetről tudunk: az állatvilág tagjaiként magunk is heterotróf szervezetek vagyunk, s így fennmaradásunkhoz folyamatos szervesanyag fogyasztásra vagyunk ítélve, származzon az növényi vagy állati forrásból. Átvitten romantikus értelemben, lehet persze arról filozofálni, hogy csillagok porából és azok (fény)energiájának köszönhetően épül fel testünk (ami végső soron igaz is, hiszen a növények és egyes algák a fény segítségével hoznak létre szervesanyagokat, amit aztán a táplálékpiramis többi szintje vígan felhasznál saját céljaira). De ezt szószerint venni, legfeljebb Darwin-díjas performanszra lenne elegendő. (Nem akarok persze naiv lenni, tudom, hogy bajosan lehet elvárni még a legelemibb biológiai ismereteket is olyan "zseniktől", akik halálosan komolyan képesek olyan baromságokat mondani, hogy “A DNS-em megváltozott,
hogy több hidrogént legyen képes felvenni, és
már nem kettő, hanem, tizenkettő szálból
áll.”)

Ha a történet kimerülne annyiban, hogy két felnőtt ember saját magát igyekezett tudatosan (bár a következmények tudta nélkül) a hülyeségbe kormányozni, az is szomorú lenne. De ami miatt ez az egész duplán felháborító, az az a felelőtlenség, ahogy szegény kislányukat is bevonták ebbe. Ha nem is ez volt a szándékuk, de súlyos veszélybe sodorták egy, a döntéshozáshoz éretlen gyerek életét: mert lehet, hogy nem csak kenyérrel él az ember, de azért azzal is…

* De egyébként, ha a "rebesgetők" a konkrét esettel kapcsolatban tévednek is, az sajnos még nem változtat a tényen, hogy a "fényevés" egy létező manifesztációja az emberi hülyeségnek.

Szűk egy éve kisebb port kavart fel egy Paul Manger nevű dél-afrikai kutató állítása, mely szerint a cetek (delfinek és bálnák) agya nem azért akkora amekkora (vagyis testméretükhöz képest relatív nagy), mert komoly értelmi képességeknek vannak birtokában, hanem inkább csak azon prózai okból kifolyólag, hogy szigetelje az agyukat a hideg vízben.

Mint akkoriban már említettem, ez az elmélet kvázi figyelmen kívül hagy minden eddigi ismeretanyagot a cetek intelligenciájáról (bár, mint abban molcsával megegyeztünk ott és akkor, az intelligenciát állati vonatkozásban még nehezebb definiálni mint az emberit) és éppen ezt teszi most a nagy nyilvánosság előtt is szóvá több mint tucatnyi cetkutató.

Manger elméletének egyik sarokköve, hogy a cet agy az eocén-oligocén határán nőtt meg, amely időszak mai ismereteink szerint egybeesett a világóceán viszonyag gyors lehűlésével. S mivel más állatok esetében (a klasszikus példa a pingvinek) rendszeresen megfigyelhető, hogy a hidegebb éghajlat nagyobb testmérettel jár (ami igencsak előnyös a hőháztartás szempontjából, hiszen csökken a felület/térfogat arány), miért pont a cetek lennének a kivételek? A bökkenő csak az, hogy a fosszilis leletanyag szerint a mai cetek 34.5 millió évvel ezelőtt élő ősei már igencsak termetesek voltak és ha esetükben egyáltalán beszélhetünk méretváltozásról ez időszakban, az inkább a csökkenés irányában mutat.

Persze lehetne azzal is érvelni (Manger meg is teszi), hogy ez esetben igazán fontos csak az agy szigetelőrétegének, vagyis az idegsejteket "betakaró" gliasejtek arányának a növekedése, de ez közel sem egyszerűsíthető le ennyire. Ugyanis a gliasejteknek még rengeteg más, az idegsejteket segítő funkciója is van és arányuk általában arányosan növekszik az értelmi képességekkel: így az emberi agy gliasejt/idegsejt aránya is meghaladja a többi emberszabású majomét.

Így továbbra is az a legvalószínűbb, hogy a cet agy jelentős mérete gazdájának komoly értelmi képességeiről árulkodik. (Az agykérgük redőzöttsége – ami sokak szerint az értelem egyik mércéje lehet, bár erre inkább csak indirekt bizonyítékaink vannak – meghaladja még az emberét is.) Utóbbit látszik alátámasztani a komplex viselkedésmintázatok egyre bővülő sora: a tükörteszt és tanított eszközhasználat mellett említést érdemel a komplex mozdulat- (lásd kép) és hangutánzás is. Ez azért is különleges, mert a delfinek nemcsak képesek hangszekvenciák megismétlésére, de spontán módon oktávnyival változtatják azt; ez pedig olyannyira nem triviális, hogy a hangutánzásban egyébként igencsak jeleskedő énekesmadarak sem tudják. (Az utánzás elsőre nem tűnik különlegesen "intelligens" tevékenységnek, de egy ma egyre elfogadottabb nézet szerint elengedhetetlen volt például az emberi kultúra kialakulásában.)

De az összes érv közül a legérdekesebb talán egyértelműen az ún. "multikulturalizmus" jelensége: ugyanazon az élőhelyen gyakran ugyanazon faj különböző csoportjai élnek egymás mellett, úgy, hogy szótáruk és szokásaik különböznek. Ez a képességük pedig ismételten egy olyan, igencsak elit klub tagjaivá teszi a ceteket, ahova a csimpánzoknak is csak egészen a közelmúltban sikerült bekerülniük (persze nem azért mert eddig ilyesmit nem csináltak volna, hanem azért mert korábban nem tudtuk megfigyelni ;-)).

Marino, L, Connor, RC, Fordyce, RE, Herman, LM, Hof, PR, et al. (2007)
Cetaceans Have Complex Brains for Complex Cognition. PLoS Biol 5(5):
e139 doi:10.1371/journal.pbio.0050139

Ahogy saját egyedi vonásainkat csak úgy láthatjuk igazán, ha valaki máshoz hasonlítjuk magunkat, ugyanúgy saját családunk különleges jellemzőire is csak akkor döbbenünk rá, ha egy másik családdal összevethetjük őket. És nincs ez nagyon másképp akkor sem, ha a fizikai jellemvonások helyett a genetikai állományok (genomok) képezik vizsgálódásunk tárgyát. Ahogy a csimpánz genom is sokat lendített azon, hogy elkezdjük megérteni (genetikailag) mitől vagyunk emberek, a frissen elkészült első erszényes-genom arról tud információt adni, hogy mi teszi bővebb "családunkat", a méhlepényes emlősöket különlegessé.

Bár erszényesekről elsősorban Ausztrália, kenguruk és koalák jutnak az ember eszébe, jelen esetben az új genom gazdája egy dél-amerikai szürke rövidfarkú oposszum (Monodelphis domestica), egy egérszerű faj nősténye. Különlegessége, hogy erszényes létére, nincs konkréta erszénye, így az emlőin lógó fejlődő kisoposszumok (az erszényeseknél nagyon rövid a méhben zajló fejlődési periódus, az embriók kimásznak és az emlőn csüggve fejlődnek tovább) eléggé kitettek a külvilág szeszélyeinek. De persze nem ezért lettek igazán érdekesek a molekuláris biológusok számára, hanem sokkal inkább azért, mert rendkívül hasznosak az immunológiai, fejlődésbiológiai és idegkutatások számára (pl. az újszülött oposszumok képesek teljesen regenerálni a gerincvelőjüket, miután azt átvágják – ezzel egészen egyediek az emlősök között).

Az opsszum genom 3,457 megabázis (Mb), azaz nagyobb, mint sok korábban megszekvenált (méhlepényes) emlős genom (az emberi genom például 2,880 Mb), de a nagyobb genom-méret nem takar több gént: azok száma éppen úgy 18-20,000 közt van, mint az ember esetében. A gének 82%-ának egy az egyben meglelhető az emberi megfelelője; a legtöbb különbség (az oposszum oldalán) az immunrendszerhez kapcsolódik, illetve a látásban, szaglásban szerepet játszó fehérjéket és méreg-lebontó enzimeket kódoló génekben található. Ám, ha a gének fehérjekódoló régióiban nincs is sok különbség a méhlepényesek és erszényesek között, a jelek szerint annál több van a nem kódoló, hanem feltehetően szabályozó funkciót betöltő részeken (ezek Conserved Noncoding Element – CNE néven futnak).

A méhlepényes genom sokkal több ilyen CNE elemet tartalmaz, amelyek többsége nagyon fontos fejlődésszabályozó fehérjéket kódoló DNS régiók mellett található. Ez indirekt módon a evolúcióbiológusok mai vesszőparipáját látszik igazolni (amit egyébként én is osztok): az legtöbb változás nem is annyira a fehérjékhez, hanem inkább azok működésének szabályozásához kapcsolható). A genomok összehasonlítása egyébként arról is árulkodik, hogy miképpen keletkeztek ezek a CNE-k: nagyon sok transzpozonokból, magyarán ugrálógénekből keletkezett. A transzpozonok szerepe a genomevolúcióban eddig is ismert volt, így az eredmény nem váratlan, de ismételten hitelt ad azoknak a magyarázatoknak, hogy a gerinces genomok azért "tűrik" meg jól az ilyen genetikai parazitákat, mert aktivitásuk ritkán ugyan, de lehet kifejezetten hasznos is.     

Ha pedig már transzpozonok: az opsszum genom nagysága is nekik köszönhető, mivel ezek a kis erszényesek sokkal több ilyen elemet hordoznak, mint a legtöbb magzatburkos gerinces: genomjuk több mint fele ilyenekből áll (hogy ezek mennyi CNE-t hoztak létre, az jogos kérdés, de amíg nem ismerünk más erzényes genomokat, addig nem tudjuk megválaszolni). Az erszényes genom másik érdekessége, hogy nagysága ellenére sokkal kevesebb kromoszómába tömörödik, mint más emlősgenomok, mindössze kilenc párba (szemben az ember 23-, a kutya 39- vagy az egér 20 párjával).

Az autoszómák (nemmeghatározásban szerepet nem játszó kromoszómák) mérete többszöröse a méhlepényesekének, ellenben az X kromoszómája csak feleakkora, mint a miénk. Ennek az is az oka, hogy a méhlepényesek X kromoszómája az erszényesektől való szétválás során "felszedett" autoszómális darabokat is: ezek alkotják ma az emberi női nemi kromoszómák pszeudoautoszomális régióját, a XAR-t. Ezzel együtt az opsszum X kromoszómából hiányzik egy jellegzetes régió az ún. XIST, amelynek fontos szerepe van a méhlepényes X kromoszómák random inkativációjában. (Ne feledjük, hogy a férfiak egy X, a nők pedig két X kromoszómát hordoznak, de utóbbiakban az egyik – véletlenszerűen dől el, hogy melyik – a fejlődés adott szakaszában kikapcsol, így ugyanannyi lesz mind a női, mind a férfi sejtekben az X kromoszómán levő gének termékeiből: ezt a jelenségett nevezzük dóziskompenzációnak.) A kis erszényesek sokkal egyszerőbben oldják meg: mindig az apai X kromoszóma kapcsol ki (ennek persze az a hátránya, hogy ha épp anyutól egy gén hibás variánsát örökli a kis opsszum, aputól meg a jó gént, akkor hiába van utóbbi jelen, nem tud sem osztani, sem szorozni).

Nagyvonalakban ennyi lenne, de izgatottan várjuk a kacsacsőrű genomot, ami révén azt érthetjük majd meg jobban, hogy mi az ami bennünk és az erszényesekben közösen különleges.

Mikkelsen, TS, Wakefield, MJ, Aken, B, Amemiya, CT, Chang, JL, et al. (2007) Genome of the marsupial Monodelphis domestica reveals innovation in non-coding sequences. Nature 447: 167-178.

Állatbarátokkal gyakran előfordul, hogy házikedvencükkel töltve az időt, úgy érzik, hogy az már-már megszólal. És evolúciósan minnél közelebbi rokonunk egy-egy ilyen kis kedvenc, annál erősebb és gyakoribb ez az érzés: valahogy mindig könnyebb egy macskába vagy kutyába belelátni ezt a képességet, mint egy ékszerteknősbe vagy egy aranyhalba. Valójában azonban alig pár fajra szűkül azok köre, akikkel valóban "beszélni" tudunk, és ezek is elsősorban az emberszabású majmok közül kerülnek ki.

Az első próbálkozások, hogy (szószerint) szóra bírják legközelebbi rokonainkat, a csimpánzokat (pl. Gua project), kudarcba fulladtak, ami mai tudásunk szerint nem meglepő, hiszen a hangképző szerveik az emberi vokalizációt nem teszik lehetővé. De ez persze nem jelenti azt, hogy a majmok ne lennének képesek más módon komplex kommunikációra, éppen ezért a későbbi próbálkozások már speciális, vagy éppen az amerikai süket-néma beszéd megtanítására koncentráltak. Ezzel látványos sikereket lehetett elérni, amelyek egyik legendás szereplője a Washoe nevű csimpánzlány volt.

Washoe ma egy Washington-állambeli egyetemen él és mintegy 200 jelet képes rendeltetészerűen használni. Ez a képessége azonban egy igen érdekes kérdést vet fel: ha emberi környezetben a csimpánzok képesek megtanulni a jelbeszédet, vajon nem használnak-e valami hasonlót az egymással folytatott kommunikáció során?

A jelek szerint a válasz igen, ugyanis több megfigyelt csimpánz csapat használ jellegzetes kéz/láb gesztusokat a kommunikáció során, a grimaszok és kiáltások kiegészítésére. Ez önmagában nem lenne bizonyíték, de az már sokkal inkább az, hogy a gesztusok jelentése kontextus függőnek bizonyult. (Magyarán különböző viselkedési minták alkalmával mást-mást jelentettek, ellentétben az arcjátékkal és hangokkal, amelyek egy bizonyos típusa szinte mindig csak egy bizonyos viselkedés során jelentkezett.) Például veszekedés során egy oldalra kinyújtott kéz segítségkérést jelez, de ugyanez a mozdulat étel után való kuncsorgást jelöl, ha a kolléga éppen önfeledten tömi a fejét.

A legérdekesebb az egészben, hogy ugyanaz a végtag-gesztus más jelentéssel bír különböző csimpánz csoportokban: az egyes csoportoknak mintegy saját nyelve alakult ki, amelyet aztán tanulás révén továbbadódik az utódoknak.

A kísérlet alapján arra a feltételezésre juthatunk, hogy bár a hangképzés és összetett beszéd képessége kétségtelenül emberi tulajdonság, a nyelvi kommunikáció gyökerei jóval régebbre nyúlnak vissza, egy olyan korba, amikor még csak mutogatni lehetett.  

Pollick, AS, de Waal, FBM (2007) Ape gestures and language evolution. PNAS 104 8184-8189.

Mint a minap említettem, a klímaváltozás tagadása mára a múlté, helyette azonban két, igen gyakori relativizáló érvvel találkozhatunk, a témáról folytatott beszélgetések során. Az egyik szerint arra nincs bizonyíték, hogy mi vagyunk a felmelegedés okozói (helyettünk pl. a nap-aktivitást szeretik sokan bűnbaknak kinevezni, egyébként hibásan), a másik szerint pedig az előrejelzések túlságosan borúlátóak, valójában nincs is akkora baj.

A rendelkezésünkre álló adatok alapján, azonban mindkét érv igencsak megkérdőjelezhető. A "nem is mi csináljuk" érv például azért, mert bizonyítható, hogy a CO₂ szint növekedése nem természetes, hanem antropogén, azaz emberi eredetű (lásd itt és itt). A másik pedig, nos azért, mert elég idő eltelt az első "jóslatok" megjelenése óta, hogy értékelni tudjuk, azok mennyire is voltak pontosak.

Az egyik (és egyben legelfogadottabb) ilyen előrejelzés, az ENSZ által szponzorált 2001-es IPCC jelentésben található (ennek értékeit a jobboldali ábrán a szaggatott vonalak mutatják – azért van több, mert igyekeztek többfajta előrejelzést készíteni- , a szürke sáv az előrejelzés megbízhatósági tartománya). A legfrissebb felmérések szerint, eddig a legpesszimistább szcenárió felé haladunk, legalább is hőmréséklet és tengerszint emelkedés tekintetében: az utóbbi 16 évben a felszíni hőmérséklet 0.33°C-al emelkedett, a tengerszint pedig 3.3 ± 0.4 mm/év sebességgel (utóbbi lényegesen gyorsabb, mint azt korábban gondolták). (Az aktuális értékeket a rendes vonalak mutatják, a két szín két különböző módszertanú kutatást jelöl.) Mindez azért misztikus egy kicsit, mert a CO₂ szint eközben elég pontosan az előrejelzés szerint alakult, így az lehet a magyarázat, hogy a felmelegedés előrehaladtával, még pontosan nem ismert visszacsatoló mechanizmusok kapcsolnak be és fokozzák a hatást. (Egy másik lehetőség, hogy amit látunk az egy különös, de rövidtávú anomália, és hosszabb távon a megfigyelések jobban közelítik majd az előrejelzéseket.)

Az előrejelzéseket túlzó pesszimizmussal vádoló tábor mentalitása valahol persze érthető: ha komolyan belegondolunk abba, hogy mi vár ránk az IPCC jelentések szerint, könnyen letargiába eshetünk. Pedig a defetista "mindenmindegy" mentalitás kifejezetten túlzó, hiszen egyáltalán nem fogytunk ki a klímaváltozást kezelő lehetőségekből, sőt jóformán még csak most kezdjük felismerni őket (így aztán kicsit korai temetni hatékonyságukat).

Valami ilyesmi az üzenete az IPCC-jelentés múlt héten megjelent utolsó fejezetének is, amely azt hivatott elemezni, mit tehetünk a legrosszabb elkerülése érdekében. Ezek döntően ma már közbeszédben levő dolgok, mint a bioüzemanyagokra való támaszkodás, az alternatív energiaforrások jobb felhasználása, nagyobb energiatakarékosság, fenntartható mezőgazdaság, stb. Kvázi mentalitásváltásra van szükség, hogy tudatára ébredjünk, a vasalónkba kerülő fosszilis energiahordozókból származó áram létrehozásakor bizony, egyben szennyeződött a levegő is – s ezt korábban nem tükrözte az áram ára.

Ezt a mentalitásváltást hivatott segíteni a kyotói-szerződés keretében létrejött európai szén-tőzsde is, ahol a kibocsájtott CO₂ által okozott kárt az egyes vállalatok a klímaváltozás enyhítésére fordítandó anyagiakban igyekszenek kárpótolni. Ez a morális megfontolásokon túl egyben anyagi ösztönzést is kínál a CO2 kibocsátás csökkentésére – s mint tudjuk, pénz beszél…. És ha már anyagiak, pontosan mennyibe kerülne ez az egész, egyáltalán megvalósítható-e, vagy esély sincs eredmények elérésére komolyabb financiális érvágás nélkül? Ha hinni lehet a számításoknak (és ehhez én nem értek, így átveszem mások okosságát), akkor valójában a költség igen alacsony lenne: ay egyes országok éves GDP növekedésének 0.1%-ról van szó (kvázi ennyit már most is fizetünk erre a célra Európában). DE: a sikerhez arra van szükség, hogy minden ország részt vegyen ebben a programban, mert ha a nagy szennyezők (Kína, USA, India, Brazília, stb.) kimaradnak, akkor a kisebb országok eltökéltésge és elszántsága semmit sem ér…   

Rahmstorf, S, Cazenave, A, Church, JA, Hansen, JE, Keeling, RF, et al. (2007) Recent Climate Observations Compared to Projections. Science 316: 709.

Két évvel ezelőtt történt felfedezése óta, még mindig kisebb szenzációszámba megy, ha erről a különös rágcsálóról, a Laonastes aenigmamus-ról írnak az újságok. (Bár mostanra már sikerült több élő példányt is megfigyelni, s így nem kell attól tartani, hogy az anno a laoszi piacon megpillantott egyed teteme a faj utolsó mohikánja volt.)

Az állat különlegessége abban rejlik, hogy az eddigi vizsgálatok alapján, egy kihaltnak vélt emlőscsalád utolsó képviselője lehet – és újabb bizonyítéka annak, hogy még tartogathat rendszertani meglepetéseket a dél-kelet ázsiai esőerdők mélye.

Az egyetlen vitatott – és külső szemlélők által valószínűleg lényegtelennek tartott – kérdés a különös élőlénnyel kapcsolatban, hogy mely más rágcsálókkal áll legközelebbi rokonságban. Azzal mindenki egyetért, hogy a Laonastes a sül-alakúak öregcsaládjának (Hystricomorpha) a tagja, csak arról oszlanak meg a vélemények, hogy a sülszerűek alrendjébe (Hystricognathi) is tartozik, vagy pusztán azokkal rokon.

A legújabb genetikai vizsgálatok mindenesetre az utóbbi elméletet támasztják alá: eszerint a rágcsáló legközelebbi rokonai a gundik (Ctenodactylidae), de azoktól is bő 40 millió éve elvűlt az evolúciós útjuk.

Huchon D, Chevret P, Jordan U, Kilpatrick CW, Ranwez V, et al. (2007) Multiple molecular evidences for a living mammalian fossil. PNAS 104: 7495-7499.

Ha párzásra kerül a sor, a madarak többsége – durván 97%-a – kénytelen beérni a végbél és az ivarutak közös nyílásának, a kloakának az összeszorításával. Ugyanis vagy nem rendelkeznek külön e célra szolgáló nemi szervvel (magyarán fallosszal), vagy pedig az annyira kicsi, hogy nem képes a testből kiemelkedni (ezt nevezi a szakirodalom phallus non protrudensnek).

A maradék 3%-ba eső madarak – amelyek egytől-egyig a kacsafélék közé tartoznak – azonban megmentik a szárnyasok becsületét. Ezeknek a fajoknak a gácsérjai nem ritkán akár testhosszukkal megegyező hosszúságú fallosszal is rendelkezhetnek – a jobboldali képen a jelenlegi "bajnok" látható, egy argentin kacsafaj (Oxyura vittata) egyik egyede, amely "testdíszének" 42.5 cm-es hossza egy lényegesen nagyobb testű állatnak is a becsületére válna (már ha gyarló emberi mértékkel mérünk ;-)). A dolog külön pikantériája az, hogy az ivarszerv minden ősszel elsorvad/eltűnik s tavasszal a hímek újra növesztik.

Miért ilyen különlegesek ezek a kacsafajok, mi lehet az az evolúciós erő, amely ilyen, már-már groteszk szerv kialakulását okozta? A jelek szerint ugyanaz a szexuális szelekció a ludas, amely a szarvasok agancsát és a pávák farokdíszét is alakította.

Jelen esetben a kulcs a szóbanforgó kacsafajok párzási szokásaiban rejlik: a hímek kifejezetten kedvelik a poligámiát és ilyen irányú vágyaiknak testi erőfölényük kihasználásával adnak nyomatékot. (Magyarán szegény tojókat folyamatosan megerőszakolják.) Ez azonban egyben azt is jelenti, hogy bár a fizikai nyomás a nőstényeken van, az evolúciós igencsak a hímek oldalán: ui. erőszak ide, vagy oda, a nőstény genetikai állománya mindenképpen továbbadódik, míg a hímé nem feltétlenül. Ha valamelyik társa megelőzi, akkor minden igyekezete hiábavaló marad, a leendő kiskacsák apja nem ő lesz.

Az efajta koppanások megelőzésére indult be a "fegyverkezési verseny" a gácsérok között, s a győztés értelemszerűen az lesz, aki képes a nála gyorsabbak ivarsejtjeit kvázi kibányászni a nőstényből, illetve sajátjait minél mélyebbre juttatni. Ez nemcsak a nemi szervek meghosszabbodásával járt hosszú távon (hiszen azok a nagy falloszt létrehozó genetikai állomány jobb hatékonysággal adódik tovább), hanem azokon a Durex tervezőmérnökeit megszégyenítő tüskék ill. árkok kialakulásával is (ez utóbbiak végzik a kibányászást).

A magyarázatot ezzel sokan lezártnak is tekintették, hiszen logikailag stabil építménynek tűnik és hosszú éveknek kellett eltelnie, amíg valakinek eszébe jutott megvizsgálni, hogy a kacsafajok nőstényeinek nem lehet-e netán valamilyen szerepe az evolúciós folyamatban. Mint kiderült, mi az hogy, nagyon is.

Lehet, hogy a nőstények látszólag passzív elviselői a nemi erőszaknak, de azért számukra sem teljesen közömbös, hogy ki lesz gyermekeik apja. Így a maguk igen cseles módján szabályozzák is ezt: a hüvelyük szabályos labirintussá vált, ahol a hívatlan vendégek könnyen eltévedhetnek. Zsákutcák és a fallosz görbületével ellentétes irányú ívek nehezítik a párzás közben megmerevedő hím nemiszerv dolgát és nem is eredménytelenül: a genetikai vizsgálatok szerint, csak az utódok töredéke (kb. 3%-a) fog olyan párzásból származni, ahol a nőstény előzőleg nem egyezett bele a légyottba. (A problémára egy másik, emberi megoldás, lényegesen több kellemetlenséget okoz az erőszakoskodónak…)

A történet egyetlen magyarázatot igényelő pontja, az a falloszok őszi elvesztése és tavaszi újranövesztése. Lehet, hogy energiatakarékosabb, ha a párzási időszakon kívül nincs jelen egy extra, energiaigényes szerv, vagy egyszerűen csak túl bonyolult lenne vigyázni rá a téli hónapok során. Sajnos ezen elméletek egyike sem könnyen tesztelhető, így lehet, hogy ez az igen érdekes információ nem áll majd a rendelkezésünkre egyhamar ;-)).

(A jobboldali képen egy kipreparált hüvely látható felül, alatta pedig ugyanazon fajhoz tartozó hím fallosza (a fekete csillag a gácsér heréjét jelöli).)

(Via Carl Zimmer blogja.)

Brennan, PL, Prum, RO, McCracken, KG, Sorenson, MD, Wilson, RE, et al. (2007) Coevolution of Male and Female Genital Morphology in Waterfowl. PLoS ONE 2(5): e418. doi:10.1371/journal.pone.0000418?
McCracken, KG, Wilson, RE, McCracken, PJ, Johnson, KP (2001) Are ducks impressed by drakes' display? Nature 413: 128.