Ha párzásra kerül a sor, a madarak többsége – durván 97%-a – kénytelen beérni a végbél és az ivarutak közös nyílásának, a kloakának az összeszorításával. Ugyanis vagy nem rendelkeznek külön e célra szolgáló nemi szervvel (magyarán fallosszal), vagy pedig az annyira kicsi, hogy nem képes a testből kiemelkedni (ezt nevezi a szakirodalom phallus non protrudensnek).
A maradék 3%-ba eső madarak – amelyek egytől-egyig a kacsafélék közé tartoznak – azonban megmentik a szárnyasok becsületét. Ezeknek a fajoknak a gácsérjai nem ritkán akár testhosszukkal megegyező hosszúságú fallosszal is rendelkezhetnek – a jobboldali képen a jelenlegi "bajnok" látható, egy argentin kacsafaj (Oxyura vittata) egyik egyede, amely "testdíszének" 42.5 cm-es hossza egy lényegesen nagyobb testű állatnak is a becsületére válna (már ha gyarló emberi mértékkel mérünk ;-)). A dolog külön pikantériája az, hogy az ivarszerv minden ősszel elsorvad/eltűnik s tavasszal a hímek újra növesztik.
Miért ilyen különlegesek ezek a kacsafajok, mi lehet az az evolúciós erő, amely ilyen, már-már groteszk szerv kialakulását okozta? A jelek szerint ugyanaz a szexuális szelekció a ludas, amely a szarvasok agancsát és a pávák farokdíszét is alakította.
Jelen esetben a kulcs a szóbanforgó kacsafajok párzási szokásaiban rejlik: a hímek kifejezetten kedvelik a poligámiát és ilyen irányú vágyaiknak testi erőfölényük kihasználásával adnak nyomatékot. (Magyarán szegény tojókat folyamatosan megerőszakolják.) Ez azonban egyben azt is jelenti, hogy bár a fizikai nyomás a nőstényeken van, az evolúciós igencsak a hímek oldalán: ui. erőszak ide, vagy oda, a nőstény genetikai állománya mindenképpen továbbadódik, míg a hímé nem feltétlenül. Ha valamelyik társa megelőzi, akkor minden igyekezete hiábavaló marad, a leendő kiskacsák apja nem ő lesz.
Az efajta koppanások megelőzésére indult be a "fegyverkezési verseny" a gácsérok között, s a győztés értelemszerűen az lesz, aki képes a nála gyorsabbak ivarsejtjeit kvázi kibányászni a nőstényből, illetve sajátjait minél mélyebbre juttatni. Ez nemcsak a nemi szervek meghosszabbodásával járt hosszú távon (hiszen azok a nagy falloszt létrehozó genetikai állomány jobb hatékonysággal adódik tovább), hanem azokon a Durex tervezőmérnökeit megszégyenítő tüskék ill. árkok kialakulásával is (ez utóbbiak végzik a kibányászást).
A magyarázatot ezzel sokan lezártnak is tekintették, hiszen logikailag stabil építménynek tűnik és hosszú éveknek kellett eltelnie, amíg valakinek eszébe jutott megvizsgálni, hogy a kacsafajok nőstényeinek nem lehet-e netán valamilyen szerepe az evolúciós folyamatban. Mint kiderült, mi az hogy, nagyon is.
Lehet, hogy a nőstények látszólag passzív elviselői a nemi erőszaknak, de azért számukra sem teljesen közömbös, hogy ki lesz gyermekeik apja. Így a maguk igen cseles módján szabályozzák is ezt: a hüvelyük szabályos labirintussá vált, ahol a hívatlan vendégek könnyen eltévedhetnek. Zsákutcák és a fallosz görbületével ellentétes irányú ívek nehezítik a párzás közben megmerevedő hím nemiszerv dolgát és nem is eredménytelenül: a genetikai vizsgálatok szerint, csak az utódok töredéke (kb. 3%-a) fog olyan párzásból származni, ahol a nőstény előzőleg nem egyezett bele a légyottba. (A problémára egy másik, emberi megoldás, lényegesen több kellemetlenséget okoz az erőszakoskodónak…)
A történet egyetlen magyarázatot igényelő pontja, az a falloszok őszi elvesztése és tavaszi újranövesztése. Lehet, hogy energiatakarékosabb, ha a párzási időszakon kívül nincs jelen egy extra, energiaigényes szerv, vagy egyszerűen csak túl bonyolult lenne vigyázni rá a téli hónapok során. Sajnos ezen elméletek egyike sem könnyen tesztelhető, így lehet, hogy ez az igen érdekes információ nem áll majd a rendelkezésünkre egyhamar ;-)).
(A jobboldali képen egy kipreparált hüvely látható felül, alatta pedig ugyanazon fajhoz tartozó hím fallosza (a fekete csillag a gácsér heréjét jelöli).)
(Via Carl Zimmer blogja.)
Brennan, PL, Prum, RO, McCracken, KG, Sorenson, MD, Wilson, RE, et al. (2007) Coevolution of Male and Female Genital Morphology in Waterfowl. PLoS ONE 2(5): e418. doi:10.1371/journal.pone.0000418?
McCracken, KG, Wilson, RE, McCracken, PJ, Johnson, KP (2001) Are ducks impressed by drakes' display? Nature 413: 128.