Mint arra nyenyec kartács felhívta a figyelmet, a Frontline (az amerikai PBS csatorna rendkívül színvonalas dokumentumsorozata) legutóbbi (online megtekinthető) műsorában azt követi, hogy a különböző lobbiérdekek (gazdasági és politikai, és nemcsak a nagyvállalatok, hanem a szakszervezetek is) miképpen tették mozdulatlanná a környezetvédelmi politikát az elmúlt közel húsz évben. S bár Cheney és Bush "érdemei" a globális felmelegedés elnemismerése terén kiemelkedőek, a filmből az is kiderül, hogy Clinton és Gore sem tett meg minden tőle telhetőt, hogy a világ legnagyobb gazdaságát a megfelelő irányba mozdítsa a környezetvédelem terén. Hogy ez egyszerű realpolitik volt-e, vagy inkább cinizmus, azt mindenki döntse el maga.

A klímaváltozás hivatalos tagadása szerencsére ma már egyre inkább a múlté, de a történetnek még nincs vége, így jó tudni, hogyan is indult ez az egész.

Vannak kísérletek és megfigyelések, amelyekről hosszú idő után derül csak ki, hogy pontatlanok- általában azért, mert valaki megismétli és más felismerésre jut. Ebből a szempontból nem szokatlan Paul Broca története; az eredeti megfigyelés és az azt cáfoló második között eltelt idő miatt mégis rendhagyó. Ugyanis közel másfél évszázadra és a legmodernebb képalkotási technikákra volt szükség ahhoz, hogy fény derüljön egy áratatlan hibára.

Broca neve sokak számára ismerősen csenghet, hiszen szorosan egybefonódik a beszéd biológiájával. 1861-ben két beszédképtelen páciens agyának posztmortem vizsgálatakor, a francia anatómus arra figyelt fel, hogy az agykéreg ugyanazon része sérült meg mindkét betegben. Azóta a megfigyelésből tananyag lett, s mára az említett területet már csak Broca-féle beszédközpontként ismerjük. Sőt, olyannyira elfogadott lett központi szerepe a beszédképzésben, hogy kvázi minden génről illetve folyamatról, ami kapcsolatba hozható vele, automatikusan feltételezzük, hogy annak fontos szerepe van a beszédben.

Márpedig ez nem feltétlenül így igaz, s voltak már erre utaló jelek eddig is, hiszen más betegekben, akikben ugyanez a terület sérült meg, csak kisebb beszédzavar jelentkezett. A látszólagos ellentmondás feloldására addig kellett várni, amíg a Broca által is vizsgált agyakat (amelyek egy párizsi múzeum alkoholos üvegében pihentek – Broca jó kutató volt és eltette a mintáit) modern eljárásokkal is meg nem vizsgálták. Ezek révén derült fény arra, hogy a sérülések nemcsak a kérgi területet érintették, hanem az alattuk futó, ún. fasciculus superior longitudinalis idegpálya is megsérült, ez utóbbi pedig igen fontos összekötő kapocs különböző beszédközpontok között.

Erről Brocának kora technikáival még nem lehetett sejtelme és ő legjobb tudása szerint járt el, amikor észrevételeit publikálta. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a Broca-központot le kell tolnunk a piedesztálról: ugyan kétségtelen, hogy szerepe van a beszédképzésben, de az már közel sem biztos, hogy ez tekinthető a legfontosabb beszédközpontnak.

Dronkers, NF, Plaisant, O, Iba-Zizen , MT, Cabanis, EA (2007) Paul Broca's historic cases: high resolution MR imaging of the brains of Leborgne and Lelong. Brain DOI: 10.1093/brain/awm042

Az aktuális Economist egyik cikke a globalizálódó evolúció vs. kreacionizmus vitáról szól, és egyik (számomra) érdekes adaléka, hogy meglebbenti a fátylat Harun Yahya személye felett. (Aki számára esetleg a név nem mond semmit, egy gyors összefoglaló: Harun Yahya álnéven publikálgat az elmúlt évek egyik legtermékenyebb kreacionista szerzője, akinek legutóbbi közhelygyűjteményét, "Az evolúciós csalást", magyar nyelvre is lefordították.)

Az illető, ezek szerint egy bizonyos Adnan Oktar, egy félresiklott pályájú belsőépítész tanonc, aki tanulmányainak benemfejezte után az Iszlám és a miszticizmus, (ál)tudományos blablával megfűszerezett mixével kezdett házalni. A jelek szerint sikeresen, hiszen elég gazdag török családokat sikerült támogatóként felsorakoztatnia maga mögé, amit jól mutat a legtöbb kiadványának (nyomdailag) remek minősége. "Munkássága" kezdetén csak a szabadkőművesek és a zsidók vívták ki ellenszenvét, de aztán szorgalmasan bővítgette a listát, amíg 1998 körül a darwinizmus is felkerült rá.

Az említett könyvéhez honlap is jár, melyen ott ékeskedik az illusztrációban is kiemelt gyöngyszem: "A terrorizmus valódi ideológiai gyökere a DARWINIZMUS és a MATERIALIZMUS. Az Iszlám a terrorizmus megoldása." Eltekintve a második mondat (félre)értelmezéséből adódó poénoktól, még mindig eltöprengenék hangosan, hogy ha vajon egy helyre kis listát rittyentenénk az elmúlt öt-tíz évben elkövetett terrorista merényletek elkövetőiről, hány esetében lelhetnénk "darwinista" gyökereket és hánynál fundamentalista muzulmán megfontolásokat….?

A szociáldarwinizmus és darwinizmus összemosása bevett kreacionista húzás, de mivel az átlagembert (sajnos) könnyen meg lehet téveszteni vele, álljon itt még egyszer, miért NINCS köze Darwinnak és az evolúciónak se a nácik, se a kommunisták, se a kapitalisták, se a senkimás által elkövetett hülyeségekhez.

Minden inszinuáció ellenére Darwin elmélete nem egy filozófiai elmélet és nem arról szól, hogy a társadalomnak miképpen kellene viselkednie. Az evolúció egy leíró elmélet, egy magyarázat arra, hogy miképpen működik körülöttünk a világ. S mint minden ilyen elmélet értéksemleges, hiszen az mindig rajtunk (és nem a tudományos elméleteken) fog múlni, hogy a rendelkezésünkre álló tudást miképpen használjuk fel. Egy ilyen elméletet hibáztatni minden eszünkbe jutó rosszért, az kb. ahhoz mérhető zsenialitásra vall, mint Newtonra mutogatni azért, mert a bombák lefele esnek.

Egy dologban azonban kénytelen vagyok egyet érteni Oktarral: az értelmes tervezés egyszerű figyelemelterelés. Bár igaz, hogy szerintem nem "a Sátán műve", hanem pont a kreacionistáké…

A jobboldali oszlop alján levő Creative Commons logócska által linkelt oldalon olvasható a következő két bekezdés:

A következőket teheted a művel:

• szabadon másolhatod, terjesztheted, bemutathatod és előadhatod a művet
• származékos műveket (feldolgozásokat) hozhatsz létre

Az alábbi feltételekkel:

• Nevezd meg!.
  A
  szerző vagy a jogosult által meghatározott módon fel kell tüntetned a
  műhöz kapcsolódó információkat (pl. a szerző nevét vagy álnevét, a Mű
  címét).

Ez csak azért jutott itt és most eszembe, mert jártamban-keltemben belefutottam a Balatonkapuja.hu honlap tudomány-szekciójába, ahol a némi meglepetéssel tapasztaltam, hogy a cikkek jelentős része kísérteties hasonlóságot mutat ezen blog posztjaival. Önmagában ez természetesen hízelgő és annak csak őszintén örülök, ha a maga módján a blog segíthet az emberekhez közelebb vinni a tudományt. Azt azonban már egy picit rosszallom, hogy a Balatonkapuja serény újságírói elfelejtették forrásukat megnevezni. Annak a fényében különösen érdekesen fest feledékenységük, hogy saját lapjuk Impresszumában ellenben nem mulasztják el a következőket hangsúlyozni:

A BALATONKAPUJA hírportálon megjelenő valamennyi cikk tartalma részben,
vagy egészben szabadon és ingyenesen felhasználható, amennyiben az után
közlést végző személy, szerkesztőség, illetve kiadó az anyagban
forrásként egyértelműen megnevezi honlapunkat. Ennek módja: "Forrás:",
illetve "további részletek:", majd ezt követően: "BALATONKAPUJA
hírportál", vagy "www.balatonkapuja.hu", esetleg "balatonkapuja.hu"
Szíves együttműködésüket köszönjük!

Kedves Vajda Ákos és Szendi Péter, szíves együttműködésüket mi is nagyon köszönnénk….

Amikor bő két éve egy montanai lelőhelyről első osztályú állapotban levő Tyrannosaurus csontok kerültek elő, bennük viszonylag ép szövetekkel, sok laikus izgatottan kezdett fantáziálni a megvalósulni látszó Jurassic Park-ról. A lelkesedés természetesen koraérett volt, hiszen bármilyen jó körülmények között is konzerválódjon egy csont (a mészkő, ahonnan a leletek előkerültek, ideális volt), annak az esélye, hogy akárcsak egy rövidke DNS szakasz is egyben maradjon benne, (sajnos) elenyésző. A nukleinsavak szerkezetükből kifolyólag törékenyek – szemben egynéhány fehérjével, amelyek összetétele ellenállóbbá teszi őket az idő vasfogaival szemben. 

A kollagén a gerincesek egyik leggyakoribb fehérjéje, amelyet magas glicin tartalma és jellegzetes spirálszerkezete nagyon stabillá tesz. Mint ilyen kézenfekvő "kísérleti nyúl" is ilyen típusú kísérletekre: ha kollagént sem lehet izolálni a 68 millió éves csontszövetből, akkor valószínűleg semmit. A próbálkozás sikerrel járt: a Mary Schweitzer vezette csoport az aktuális Science-ben publikálta eredményeit a csontokból izolált kollagén fehérje szekvenciájáról. Egy különleges eljárással, ún. tömeg-spektrometriával tudták meghatározni az ősi kollagén fehérjék egyes részszekvenciáit. Ezek pedig a ma élő és ismert kollagén szekvenciájú fajok közül a csirkéhez állnak a legközelebb, bár nem egyeznek tökéletesen vele, ami egy jó dolog, mert jelzi, hogy nem szennyeződéssel van dolgunk. (Sajnos pl. a megfelelő alligátor szekvencia nem ismert, de az eredmények fényében igazán érdekes lenne/lesz.)

A madarak és dinók hasonlósága nem számít egetrengetően új dolognak, hiszen a csonttani vizsgálatok alapján a két csoport rokonsága már korábban elfogadást nyert. De akkor is szép. hogy egy új, független forrásból származó eredmény is alátámasztja, amit már sejtettünk. Olyannyira igaz ui. a molekuláris rokonság, hogy a csirke-kollagént felismerő ellenanyagok képesek voltak T. rex csontokkal is reagálni.

Schweitzer, MH, Suo, Z, Avci, R, Asara, JM, Allen, MA, Arce, FT, Horner, JR (2007) Analyses of soft tissue from Tyrannosaurus rex suggest the presence of protein. Science 316: 277-280.

Asara, JM, Schweitzer, MH, Freimark, LM, Phillips, M, Cantley, LC (2007) Protein sequences from mastodon and Tyrannosaurus rex revealed by mass spectrometry. Science 316: 280-285.

Craig Venterről sok mindent lehet mondani, de azzal nem vádolható, hogy nem gondolkozik nagyban. Bár koránt sem egy szerénységéről híres, könnyű jellem, azt senki nem tagadhatja, hogy elévülhetetlen érdemei vannak a új szekvenálási és DNS szintetizálási technikák kifejlesztésében (bár előbbiekkel első körben saját genomját igyekezett megfejteni).

És most eddigi pénzét és tudását (nem minden anyagi számítástól mentesen) egy érdekes és fontos területen kamatoztatta: Sorcerer II nevű hajójával előbb a Sargasso-tengeren, majd az Atlanti-óceán, Mexikói-öböl, Csendes-óceán útvonal 37 pontján igyekezett a mikrobiális közösségek genetikai összetételét meghatározni. Az eredmény igencsak impresszív: a Global Ocean Sampling Expedition (GOS) adathalmaza kilencvenszer nagyobb lett, mint az eddigi tengeri genom-adatbázisok. Ez a számok nyers nyelvén 6.3 milliárd bázispárt jelent, amelyek akár 1,700 új fehérjecsaládot tárhatnak fel előttünk. Ez még akkor is ígéretes, ha némi szkepticizmussal kezeljük a pusztán bioinformatikai jóslatokon alapuló becsléseket (a humán genom esetében kezdetben több mint 26,000 gént jósoltak, ahogy az eljárások finomodtak ez fokozatosan csökkent, ma pedig már "csak" 18,300 körül járunk): ennyi fehérje között jó eséllyel lehet olyanra lelni, amelyeknek komoly ipari alkalmazása lehet.

A szekvenciák zöme nem túl meglepő módon baktériumokból származik, ugyanakkor a GOS egyik érdekes hozadéka, hogy a jelek szerint sokkal több vírus is él a tengerekben, mint azt eddig gondoltuk (ennek pontos jelentősége még nem ismert).

Az adatok zöme a CAMERA honlapon keresztül érhető el, a projecttel kapcsolatos cikkeket pedig a PLoS Biology gyűjti.

Az IPCC jelentés februári, első része azokat a bizonyítékokat foglalta össze, amelyek alapján ma minden eddiginél biztosabbak lehetünk abban, hogy a globális felmelegedés valós és az emberiségnek része van benne. A napokban közzétett második rész a jövőbe próbál tekinteni és felmérni, hogy milyen hatása is lesz bolygónk lakóira a klímaváltozásnak.

A felsejlő kép nem valami vidám, az emelkedő hőmérsékletet (helytől függően) aszályok és árvizek, csökkenő terméshozam, járványok kísérik, s a jelek szerint ezek pont a ma legelmaradottabb országokat súlytják majd leginkább. Hogy a ma élő fajok 20-30 százaléka veszélyeztett lesz, emellett másodrangú problémának tűnik (de nem az!).

Kontinensekre lebontva mindez a következőképpen fest:

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

Mint azt minden természetjáró tapasztalhatta, a magashegyi környezet alacsony oxigéntartalma elég megterhelő a szervezet számára. Mivel a vér nem tud elegendő oxigént szállítani az izmokhoz, különösen az edzetlen túrázó a legkisebb megterheléstől is lihegni kezd, a legenyhébb szellőtől is elfárad. A probléma kiküszöbölésének egyik útja a rendszeres légzésszám megnövelése (ezt alkalmazzák a tibetiek), egy másik a vér vörösvértest (és ezen át hemoglobin) koncentrációjának felsrófolása (pl. perui indiánok), egy harmadik pedig a hemoglobin oxigénkötő képességének megvéltoztatása.

Utóbbit egy olyan amerikai egérfajban – a szarvasegérben (Peromyscus maniculatus) – figyelték meg, amely populációi a tengerszinttől egészen 4,300 méteres magasságig egyaránt előfordulnak, s így ideális alanyát képezik az összehasonlító populációgenetikai tanulmányoknak.

A szarvasegér két ügyes trükköt "alkalmaz". Egyrészt, más emlősöktől eltérően, a két, egymáshoz közel fekvő α-globin génje (5' és 3') nem teljesen egyforma, hanem ezek egyike ( a 3') egy olyan mutációt hordoz, amely révén megnövekedik az oxigénkötő affinitása. Ennek köszönhetően, az egerek alapból is kétfajta α-globin fehérjével rendelkeznek: egy kisebb affinitásúval, amelyik az oxigéndúsabb, tengerszinthez közelebbi környezetben ideális (mert könnyebben tudja leadni a szövetek oldalán az O₂-t), ill. a már említett nagyobb affinitásúval, amely a tegerszinttől távolodva válik egyre fontosabbá. Ez az adaptáció, amelyik mindegyik szarvasegér populációban jelen van, már önmagában is fontos, de egyedül nem tudná megmagyarázni a különböző magasságban élő egerek vérének oxigénmegkötő képessége között észlelhető különbséget.

Ehhez szükség van a második "trükkre", amely első pillantásra inkább csak az előző variálásának tűnhet, ugyanis újból olyan mutációkról van szó, amelyek az ominózus oxigénmegkötő képességet befolyásolják. Ezek azonban a másik (5') α-globin gént érinti, azt amelyiknek a mezei egerekben alacsonyabb az oxigenkötő képessége. Ennek a génnek ugyanis több változata (allélja) létezik, attól függően, hogy melyikben hány olyan mutáció fordul elő, amelyik növeli az oxigénmegkötő affinitásukat (és, ne feledjük, ezzel párhuzamosan csökkentik a leadóképességet a szöveteknél). A hegyen élő egerek között igen gyakori, hogy mind az öt, ismert mutáció együtt jelenik meg, míg a tengerszinten élőkben gyakran együtt hiányoznak – a köztes magasságokban pedig átmeneti kombinációk jelennek meg.

Mivel az egerek a Sziklás hegység oldalában folyamatosan jelen vannak a Nagy Síkságtól egészen több ezer méterig, elvileg a különböző allélok, az 5' α-globin  gén különböző változatai szabadon áramolhatnának a populációk között, hiszen annak semmi akadálya nincs, hogy egy-egy egér élete során pár száz métert kóboroljon valamelyik irányba (és ott szaporodjon). Az allélok jellegzetes rögzülése azonban azt bizonyítja, hogy a természetes szelekció adott magasságban egy adott allélt preferál, s aki mással rendelkezik az hátrányba kerül. 

Storz JF, Sabatino SJ, Hoffmann FG, Gering EJ, Moriyama H, et al. (2007) The Molecular Basis of High-Altitude Adaptation in Deer Mice. PLoS Genet 3(3): e45 doi:10.1371/journal.pgen.0030045