A Szkeptikus blogban hosszan is tárgyalják, de ez annyira hajmeresztő, hogy néhány sort azért mi is szánunk rá.

A Pécsi Tudományegyetem az orvosi kar képzésébe beépíti az ún. "alternatív gyógymódokat". S ha még csak esetleg akupunktúráról lenne szó, akkor talán nem is nagyon fognánk a fejünket, de:

"a tantervben helyet kapnak majd a homeopátia, az Ájurvéda, a tibeti
orvoslás, a biofizikai orvoslás és böjtkúra alapjait bemutató
foglalkozások is."

Igazából talán az lenne a jó kérdés, hogy ugyan a fényevést miért hagyják ki… Mindenesetre, ha ez valóban megtörténik, az alapjaiban ássa alá az összes Pécsett képzett orvos szakmai tekintélyét, arról nem is szólva, hogy milyen tudományegyetem az, ami ilyesmit enged a falai között…? 

Tragikus, hogy miközben a világ homeopata barát sarkaiban is épp ellenkező irányba mozdulnak a dolgok (pl. a brit NHS is végre kezdi belátni, hogy a homeopátia támogatása nem épp a legcélravezetőbb elköltése az egészségügyi járulékoknak), addig Magyarországon ilyen színvonalú "szakmai" érvek szerint döntenek arról, hogy mi fér bele az orvosképzésbe:

"- Mivel a betegek bíznak a természetgyógyászatban, és társadalmi
elfogadottsága is egyértelmű, azt gondolom, ma már egy európai orvostól
is elvárható, hogy tisztában legyen az alternatív gyógymódokkal –
kommentálja a lehetőséget Németh Lívia harmadéves medikus."

Hiszen teljesen mindegy hányan hisznek benne, az még nem változat a tényen, hogy a homeopátia nem működik. Jobb esetben a placebo hatást tisztelhetjük benne, rosszabban pedig a hatékony és szükséges kezelést odázzuk el, némi szemfényvesztés kedvéért.  

Pontosabban még nem vizsgát okok miatt (ötletelni persze lehet), a paradigmaváltások szele általában nehezen éri el a tudományos ismeretterjesztést. Mással ugyanis nehezen magyarázható, hogy egy olyan korban, amikor szakmai berkekben a "szemét DNS" ("junk DNA") fogalma, max. tudománytörténeti kuriózumként kerül elő, számos cikk, előadás, stb. még mindig olyan drámaian zengi bele a világba, hogy "a tudósok megfejtették a dzsunkdéjenes titkát", mintha azon komolyan meg kellene lepődjön a publikum.

Pedig a valóság az, hogy minimum 30 éve tudjuk, hogy a genom nem fehérje kódoló részei is fontosak az élőlények fejlődése szempontjából. 1975-ben Marie-Claire King és Allan Wilson vette észre először, hogy az emberi és csimpánz genom 98%-ban azonos (persze nem voltak akkor még teljes genomok, de a rendelkezésükre álló szekvenciák alapján extrapoláltak – mint később kiderült, igencsak pontosan) és ez a kevéske különbség sem elsősorban a gének fehérje kódoló részében rejlik. Ebből született az a felismerés, ami az origóját jelentette a későbbi szemléletváltásnak: "[a két faj] makromolekulái annyira hasonlítanak, hogy szabályozó mutációk lehetnek felelősek biológiai különbségeikért."

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

(A poszt ismét csak vendégmunkásunk, SexComb tollából származik.)

Gyakori
vád, hogy Darwin óta sem sikerült semmilyen
evolúciós folyamatot sem megfigyelni. Ezt a félreértést
szeretném eloszlatni és egy nagyon is jól
megfigyelhető evolúciós folyamatot szeretnék
bemutatni, amelynek gyakorlatilag minden lényeges eleme
ismert, éppen azért, mert a közelmúltban
történt, ráadásul éppen az egyik
genetikai modellszervezetben, a Drosophila melanogaster-ben,
azaz az ecetmuslicában. Maga az ecetmuslica egy, az egész
világon elterjedt apró rovar, amelyet szaporasága,
igénytelensége tesz hasznos modellállattá.
A genetika eredményeinek jelentős részét
éppen az ő vizsgálatával értük
el, a teljes genomját megszekvenáltuk, ráadásul
elképzelhetetlen mennyiségű genetikai eszköz áll a rendelkezésünkre a vizsgálatához.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

Ha tollas őshüllőkről olvasunk a populáris irodalomban, akkor két dologban lehetünk szinte biztosak: egyrészt, hogy valahol előkerül a kérdéses pontosságú "tollas dínó" kifejezés (hogy mi is a baj ezzel, lásd primavis korábbi posztjában), másrészt, hogy a cikk alfája vagy omegája a repülés kialakulása lesz. Természetesen ez valamennyire indokolt, hiszen a levegő meghódítása egyáltalán nem triviális képesség, ugyanakkor ez a csapásirány egy kicsit túlzottan eltereli a figyelmet egy másik, nem kevésbé érdekes kérdésről: maguknak a tollaknak a kialakulásáról.

Az aktuális Nature cikke ebből a szempontból minden bizonnyal hiánypótló, hiszen egy Jura beli aprótermetű madár-ős bemutatásával, épp ezt a kérdést kezdi el boncolgatni. A 152-168 millió éves, galambtermetű élőlény, amelyről szó van, az Epidexipteryx hui, ami immár szinte menetrendszerűen egy kínai lelőhelyről került elő. Az Epidexipteryx a Theropoda csoportba tartozik, és bár a morfometriai vizsgálatok számos olyan vonására derítettek tulajdonságot, amely hasonlóvá teszi a madarakhoz, egyértelmű, hogy ő maga még nem volt madár. 

Inkább az Archeopteryx-ek "dédnagybácsijáról" van szó, ami valószínűleg maga is húsevő volt (erre utal jól fejlett fogazata), s életét a földön töltötte. Testét tollszerű képződmények borították (bár ezek még nem azonosak a mai madarak tollaival, azoknál primitívebbek voltak), mellső és hátsó végtagjain egyaránt jól fejlett karmok voltak jelen. Ami azonban igazán különlegessé teszi, az a farka: ezen négy darab, hosszú, lemezes szerkezetű valami található. Szerepükről csak találgatni tudunk, de ha ma körbe nézünk az állatvilágban, akkor számos madárfajon akadhat meg a tekintetünk, amelyeknek a hímei hosszú faroktollaikkal igyekszenek a nőstények figyelmét elnyerni (lásd pl. pávakakas), így talán nem túlzás némi analógiát feltételezni.

Ha ezek a valamik, mint a szerzők sugallják, s mint az egyébként tényleg valószínű, valódi tollak, akkor az egy érdekes csavart adhat a toll kialakulás történetének: az utolsó lépéshez, a proto-toll és a valódi toll közti átmenethez a lökést a szexuális szelekció adta meg. A nőstények valamiért előnyben részesítették a díszes farokzatot, és ez a nyomás hosszá távon lemezes szerkezetű faroktollak kialakulását eredményezte. Ami persze hosszabb távon lehetővé téve a modern, repülő madarak létrejöttét.

A szexuális szelekción alapuló okoskodással, a pávákkal húzott analógiákkal, csak egy apróbb gond van: nem tudjuk az Epidexipteryx fosszília nemét, azaz koránt sem biztos, hogy egy büszke hímre vetjük kíváncsi szemeinket. Igaz ugyan, hogy ha nőstény lenne, az még nem ok arra, hogy elvessük a fenti okoskodást, de azért tény, a kortárs példák esetében, a farokdísz leggyakrabban csak a hímek kiváltsága.

(Bővebben TetarpodZoology-n, ill. Dave Hone ArchosaurMusings blogjában lehet a leletről olvasni – utóbbiban egy vendégposzt erejéig a cikk egyik szerzője osztja meg gondolatait. Na meg persze, remélhetőleg, a kommentek közt primavis kartács is kiegészíti szűkös mondanivalómat. )

Zhang F, Zhou Z, Xu X, Wang X, Sullivan C (2008) A bizarre Jurassic maniraptoran from China with elongate ribbon-like feathers. Nature 455: 1105-1108.

Amikor Stanley Miller tavaly eltávozott az élők sorából, minden nekrológ, így a mi nyúlfarknyink is, kötelességtudóan megemlékezett legendás 1953-as kísérletéről, amikor a Föld primitív légkörét imitálva egy lombikban, aminosavakat egész sorát állította elő néhány gázból.

Kevésbé ismert tény, hogy Miller két másik kísérletet is folyatott ugyanazidőtájt, az egyikben ősi, gőzgazdag vulkáni környezetet imitálva. A kísérletről szóló eredeti cikkben Miller öt aminosav keletkezését dokumentálta ebben a közegben, majd szépen elsülyesztette a kísérlete eredményét tartalmazó flaskákat a hűtője mélyére. S azok ott is ültek egészen addig, míg halála után a labort tisztító kollegák rá nem találtak.

Ők aztán a mai érzékenyebb műszerek segítségével újraanalizálták a fiolák tartalmát és arra döbbentek rá, hogy Miller alaposan alulbecsülte magát: nem kevesebb mint 22 aminosavat és 5 amint leltek. (Itt egy lista róluk.)  

Bár a mai közmegegyezés szerint az ősi légkör aligha volt annyira redukáló jellegű, mint azt Miller feltételezte '53-as munkájában, a vulkanikus kísérlet alapfeltételei minden valószínűség szerint adottak voltak a vulkanikus aktivitásban akkor még igencsak gazdag bolygón.      

Johnson AP, Cleaves HJ, Dworkin JP, Glavin DP, Lazcano A, Bada JL (2008) The Miller Volcanic Spark Discharge Experiment. Science 322: 404.

Ma gyakran már ott tartunk, hogy annak is örülünk, ha egy egyetem az alapfeladatát (t.i. a diákok megfelelő színvonalon való oktatása) képes ellátni, pedig ez nem feltétlenül természetes így. A világ nagyobb egyetemi közül sok előszeretettel javítgattja saját imidzsét azzal, hogy saját szűkebb környezetében pozitív változásokat eszközöl, vagy könnyen elérhetővé teszi a nagyközönség számára a falai közt felhalmozott ismeretanyagot.

Előbbire lehet példa az egyetem környékén zajló általános alapoktatás megszervezése (ami középtávon fontos és pozitív változásokat okoz a hely demográfiájában), míg utóbbi esetében olyasmire gondolok, mint a University College London (UCL) nyílt előadássorozata, melyet az intézmény világszintű professzori kara tart hetente kétszer, és amire gyakorlatilag bárki beeshet az utcáról. Amolyan "Mindentudás Egyeteme", kevesebb médiafelhajtással, de ettől még folyamatosan értékelhető színvonalon (leszámítva a botrányosan ocsmány színválasztást…). 

A UCL Lunch Hour Lecture Series kisebb-nagyobb rendszerességgel érint biológiai témákat, néha olyanokat is amelyek hatalmas érdeklődésre tartanak számot. Például, amikor két éve Steve Jones, az egytem egyik legismertebb biológusa, számos sikeres könyv szerzője, az Értelmes Tervezést vette tűz alá, az előadását meg kellett ismételni, mert kb. tízszer annyi ember jelent meg, mint az előadássorozatnak otthont adó terem befogadóképessége.

Múlt héten Jones újra egy vitatott témát vett elő: mi is van a humán evolúcióval napjainkban? (Az előadás itt megtekinthető.) Tézise, mely minimum vitatható, de néhány mondatban összefoglalva a következőket állította: a múlt századi eugénikusok félelmei megalapozatlanok voltak, az emberi faj semmilyen jel szerint nem satnyul, devolválódik. Ugyanis az emberi evolúció – Jones szerint – momentán stagnál. Stagnál, mert a három legfontosabb tényező, ami lehetővé teszi az evolúciót, alapvetően megváltozott az elmúlt pár száz évben. Egyrészt kevesebb mutáció jelenik meg, hiszen korábbi korokkal ellentétben egyre kevesebb azoknak a férfiaknak az aránya, akik 40 év felett nemzenek gyerekeket (a spermiumokban a mutációk száma ebben a korban felpörög, így idősebb férfiak magjában több mutáció lelhető fel, mint a fiatalokéban). Másrészt a szelekciós nyomás mára szinte megszűnt: míg Shakespeare idejében a gyerekek kétharmada nem élte meg a huszonegyedik szülinapját, ma a fiatalok 99%-a eljut eddig a korig. Harmadrészt, napjainkra szinte teljesen megszűnt az emberi populációk izolációja, így nehezen képzelhető el, hogy egy-egy mutáció néhány generáció alatt elterjedjen egy közösségben.

Az előadás, és a róla szóló beszámolók, nem arattak osztatlan sikert, látható ez pl. PZ Myers és Larry Moran zsörtölődéséből is, s fenntartásaikat részben magam is osztom. Míg az izoláció megszűnése szerintem is fontos faktor abban, hogy fajunk evolúciója mára lelassult, az első két érv nem erősíti meg Jones elméletét, már csak azért sem, mert pont, hogy ütik egymást. Ugyanis lehet, hogy kevesebb mutáció keletkezik, az apák koraibb szexuális aktivitása révén, de ha a korai szelekció nem működik ugyanúgy, mint korábban, akkor a felnőtt populációban fellelhető sokszínűség, variáció nem feltétlenül fog csökkenni, sőt. Ráadásul, mint arra PZ is rámutat: ma már egyszerűen másfajta szelekciós lehetőségek nyíltak meg előttünk: pl. a császármetszés elterjedésével lehetőség lesz a szülőcsatorna diktálta fejkörméret határokból kitörni, és egyre nagyobb fejű gyerekek születhetnek. Hogy ezzekkel az új lehetőségekkel élünk-e (majd) vagy sem, az egy másik kérdés, de elméletileg, per pillanat, semmiképpen sem zárhatók ki…