Bár laikusok számára a halak kifejezetten unalmas jószágoknak is tűnhetnek, egy biológus számára megunhatatlan tárházát nyújtják az érdekességeknek. Mégpedig azért, mert a gerinces fajok kb. fele hal, ennek megfelelően elképesztő forma-, életmód- és viselkedésgazdagságot rejt ez a csoport.
Jó példa erre a szaporodási stratégiák sokasága – mert bár sokaknak a halakról esetleg csak az ikra jut eszébe, de a valóság az, hogy halak közt nemcsak külső megtermékenyítéssel találkozunk, hanem placentához hasonló képlet kialakulását feltételező elevenszüléssel, vagy épp álelevenszüléssel is (amikor tk. az embrió csak a szülőben fejlődik ki, de nincs placenta, vagy más képlet, ami a szülővel összekötné).
Az evolúció által katalizált morfológiai változásoknak mindig fejlődéstani okai vannak, ugyanis a meglevő fejlődési program megváltoztatása/átírása lesz az elsődleges oka a kifejlett állatban megjelenő jelleg megjelenésének.
Jó pár évvel ezelőtt, a blog hajnalán, az egyik legizgalmasabb és legfelkapottabb kérdés a biológiában az volt, hogy a különböző fajok (alfajok) morfológiai sajátosságai miképpen alakulnak ki a fejlődés során. Az evodevo tudománya – mert arról van szó – azóta kicsit kiment a mainstream divatból, de ha engem kérdezne bárki, szerintem továbbra is az egyik legizgalmasabb kérdés, amivel biológus foglalkozhat.
A barlangi élet különös alkalmazkodásokat követel meg azoktól az élőlényektől, akik a létnek ezt a sötét formáját választják. A jóformán örök sötétségben fölöslegessé válik a felszínen oly fontos látás, lényegtelenné a bármilyenfajta mintázat, más érzékek és más jellegek válnak fontossá az életbenmaradás és fajfenntartás céljából. 
Vannak témák, amelyek végigkövetik a blog most már évtizedes történetét, és az egyik legrégebbi történet, aminek szálait göngyölítgetjük, arról szól, hogy az élővilág evolúciója során miként alakult ki az élőlények formagazdagsága.