Az alkalmazott kutatás nagy általánosságban az alapkutatások eredményeit felhasználó projektek gyűjtőfogalma. Van azonban egy olyan új alkalmazási területe a biológiának, ami ennek a kategóriának eléggé a határesete; a biodizájn, vagyis valamilyen élőlény (mikroorganizmus vagy növény) felhasználása használati tárgyak előállításához.
William Myers, a Biodesign című könyv szerzője és a rotterdami Het Nieuwe Institute (Új Intézet) Biodesign kiállításának kurátora hihetetlen sok építészeti és iparművészeti projektet szedett össze egy csokorba, amelyek mindegyike valamilyen élőlény felhasználásával készült. A színes papírdarabokat megrágcsáló, majd azokat különböző színes művészeti alkotásként kiürítő csigáktól kezdve, a változatos alakú tárolóedényekben növesztett, majd bioüzemanyagként eltüzelt szobaalgákon át, a növényi gyökerekkel kombinált légszűrő berendezésekig számos érdekes projektet lehet megszemlélni a kiállításon. Egy-kettő közülük igencsak érdekes, sőt akár reális megoldás lehet számos jelenlegi gazdasági vagy ökológiai problémára.
Közéjük tartozik a EcoCradle nevű csomagolóanyag, ami a hungarocell valós, már piacon levő alternatívája. A különböző elektronikai termékek illetve üvegek csomagolására használt anyag gombafonalak szövedéke. A gomba az adott formába öntött, szerves hulladékból álló forgácsot kb 5 nap alatt szövi be, majd hőkezelés után közvetlenül használható is. Használat után a csomagolóanyag pedig szerves hulladékként komposztálható, teljes mértékben lebomlik.
A jövő úgy tűnik elkezdődött, a szerves anyagokból készülő és teljesen lebontható műanyagok térnyerése már csak idő kérdése.
A 
De találhatunk ennél furcsább példákat is a növényvilágban. A dohány elég régen termesztett növényünk, elég jól ismert a ma is termesztett fajok kialakulása, ráadásul már a nyolcvanas évek óta ismert, hogy a Nicotiana glauca genomjában megtalálhatóak 
A GMO vitában a Monsanto ekézése és a toxin illetve méreg szavak ütemes ismételgetése mellett rendre elsikkadnak azok a találmányok, amik annyira újszerűek, hogy egész iparágakat válthatnának ki, ha egyszer végre engednék őket termeszteni. Ma egy ilyenről lesz szó.
A biológia különösen érdekes fejezetei közé tartoznak az élősködők és gazdaszervezeteik között zajló millió éves fegyverkezési versenyek. Az élőlények ugyanis az evolúció során a környezetükhöz alkalmazkodnak, azonban ez esetben a környezetük nagyon fontos része egy élőlény is, amely szintén evolvál, így a gazda evolúcióját az élősködője hajtja, az élősködőét meg a gazdáé. Egy ilyen rendszerben sok evolúciós újdonság önmagában előnyt jelent, hiszen minden olyan húzás, ami a gazda/élősködő immunrendszerét készületlenül éri, javíthatja a tulajdonosa túlélési esélyeit. Az egyik szokásos ilyen gazda-élősködő rendszer, amiről viszonylag sok adattal is rendelkezünk a Drosophila melanogaster ecetmuslica és egy élősködő darázs, amely a Leptopilina boulardi névre hallgat. Mindkettő könnyen kezelhető, az ecetmuslica genetikai modellszervezet, az L. boulardi pedig egy egyszerű cukros tápon eltartható, ha néhány nőstényt ecetmuslica lárvákat tartalmazó üvegbe teszünk, szépen megkeresik a lárvákat és megszúrják őket, majd a bejuttatott petékből kikelő darázslárvák belülről felfalják a muslica lárvát. Nyilván ez a folyamat nem száz százalékos hatékonyságú, időnként a darázslárva pusztítja el a muslica lárvát, ekkor a bábozódás után egy darázs kel majd ki, de az is gyakran megtörténik, hogy a muslica lárva immunrendszere győzi le az élősködőt, egy fekete, melanizált tokot képez körülötte, amiben a darázs lárva elpusztul.
A jellegzetes végtagveszteséggel és az arc torzulásával járó betegség már az ókori Egyiptomban is szedte áldozatait, Európába első ízben Nagy Sándor “telepítette be” indiai hadjáratából visszatérve. Az ókorban és a középkorban örökletes betegségnek, átoknak vagy éppen büntetésnek vélték, a leprajárványok kezelése ennek megfelelően a különösen hatékony elkülönítés és megbélyegzés volt [2]. Aki azonban azt gondolná, hogy a lepra a letűnt idők betegsége, igencsak téved. A betegséget okozó, a tuberkulózis kórokozójával rokon baktériumokat 1873-ban fedezte fel Hansen, ám kezelésképpen még vagy hatvan évig legfeljebb a bőrolajfa (Hydnocarpus kurzii) olaját fecskendezték több-kevesebb sikerrel a leprás betegek bőre alá. 1950 óta alkalmazzák a dapszon nevű antibiotikumot a lepra terjedésének megállítására (nem sokkal később jelentek meg a dapszon-rezisztens Mycobacteriumok [3]), és 1990 óta 14 millió leprás beteget kezeltek világszerte. A betegség ellen folytatott ádáz küzdelemnek és a többféle antibiotikumból (dapszon, rifampicin és clofazimin) álló terápiának köszönhetően 2011-ben már “csak” közel 200 ezer új leprás fertőzést regisztrált a WHO [2].
A gennykeltő Staphylococcus aureus baktériumok a normál emberi mikrobióta részei, sokunk bőrén és nyálkahártyáján (főként az orrüregben) megtalálhatók anélkül, hogy bármi komolyabb fertőzést okoznának. Fakultatív anaerobok, vagyis alapvetően oxigéndús környezetben élnek, ám oxigén hiányában, például egy vágott sebben vagy a bélben képesek tejsavas erjesztésre is.
Pár héttel ezelőtt 
A járványok a történelem színházának alulbecsült szereplői: ezzel a gondolattal foglalható össze