“Egyébként magam is kíváncsi vagyok, hogy a finnugor elmélet hogyan állja ki a genetikai összevetés próbáját, és úgy gondolom, a kíváncsiság az egész emberi civilizációt és kultúrát meghatározó és mozgató erő. Nem szabad a kíváncsiság jogát elvitatni magunktól vagy másoktól.“

Szőcs Géza, a kulturális terület vezetője, tehát kíváncsi. Ami szép és jó, hiszen jó pap is holtig biflázik. A gond csak azt, hogy a kíváncsiságát egy rakat pénz elverésével tervezi csitítani, ahelyett, hogy egy picit körül nézne.

A szóban forgó kérdés már eléggé tisztázott, nyilván még lehet finomítani rajta, de döntően nem fog megváltozni a dolog: kulturális örökségünk egy kulturális és nem egy genetikai örökség. “Vérrokonságban” a közeli népekkel vagyunk és a kettőnek (kulturális ill. genetikai rokonság) esetünkben semmi köze egymáshoz. Bővebben itt.

Közhelyesen megfogalmazásban az abnormális viselkedésformáknak idegrendszeri okuk van. Hogy azonban ez pontosan mit jelent, azt a pongyola megfogalmazás természetesen nem tudja már kifejteni, s így általában a nagy többség számra azt jelenti, hogy az idegsejtek, vagy a “szigetelésüket” alkotó oligodendrociták ill. Schwann sejtek sérültek valamiképpen, pedig, mint látni fogjuk, ez nincs szükségszerűen így.

Mario Capecchi csapat arra keresett magyarázatot, hogy a Hoxb8 mutáns egerek miért kurkásszák magukat (ill. társaikat) monomániás obszesszivitással, melynek eredménye általában a vakart területeken bekövetkező intenzív szőrhullás lesz (lásd A vs. C a posztindító képen). A kérdés azért is izgalmas, mert a Hox gének ezernyi funkciójuk mellett eddig még nem igen lettek összefüggésbe hozva viselkedésmintázatokkal, pedig ha kiderülne, hogy egyes viselkedésformákat irányító idegi hálózatok Hox befolyás alatt alakulnak ki, az mindenképpen nagyot durranna.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

Ősi Attila dinó-szenzációjáról végképp nem tudok olyant mondani, ami el ne hangzott volna a különböző médiaösszefoglalókban.

Így maradjon annyi zanzásítva: az Iharkútról előkerült lelet az első, és eleddig egyetlen európai Ceratopsia.

Gratulálunk!

Ősi A, Butler RJ, Weishampel DB. (2010) A Late Cretaceous ceratopsian dinosaur from Europe with Asian affinities. Nature 465: 466-68.

Ugyan ez a hír a napokban már rendesen megjárta a médiát, így igazából kétlem, hogy valaki elmulasztotta volna, de mivel remekül rímel a legutóbbi posztra, legyen azért itt is.

Szóval most konkrétan a burgessi palából került elő egy régebbi rejtély megfejtése. Hiszen a Nectocaris pteryx nem újonnan felfedezett (egykori) állat, de az addig rendelkezésre álló egyetlen példány töredezettsége miatt nem sok volt tudható róla. Most azonban nem kevesebb mint kilencvenegy új egyed maradványainak megtalálásával pontosan látható mi is ez: a legősibb ma ismert puhatestű.

Jól látható, hogy nem összetett szeme van, mint egy ízeltlábúnak, hanem ún. kamera-szeme, mint a ma élő polipoknak, így nem lehet valami furcsa rovarszerűség. Ezt erősíti meg a test elején fellelhető szifon, amely segítségével a ma is élő tengeri puhatestűek előszeretettel hajtják magukat, meg a karjai is – bár ezekből csak kettő van neki, ami arra enged következtetni, hogy nem a ma élő polipok és tintahalak őse lehet (ui. utóbbiak esetén a fejlődésbiológiai jelek arra utalnak, hogy egy sok-karos ősből erednek), hanem egy rokoncsoport.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

Olvasgatom a nol.hu interjúját Raskó Istvánnal (akinek a magyarság genetikai eredete témájában kifejtett munkájáról már elismerően írtunk korábban), és egyszer csak megüti a szemem egy népszerű, de fájdalmasan pontatlan közhely (remélhetőleg csak valami szerkesztői félreértés eredményeként került bele):

“nol: – Meg lehet-e határozni Ádám és Éva genetikai készletét?

RI: Ha nem is a két mitológiai szereplőét, de annak a két embernek az eredetét nagyjából igen, akiktől mi mindannyian származunk. Az anyai öröklést mutatja az úgynevezett mitokondriális DNS, amely anyáról leányra száll. Az időben visszafelé haladva eljuthatunk egy alapító ősanyához, akit úgynevezett mitokondriális Évának szoktunk nevezni. Fontos, hogy ez az Éva nem az egyetlen nő volt, aki abban az időben élt. A többinek viszont nem maradtak fenn utódai, vagy megette őket egy ragadozó.“

Korábban már volt erről szó, de akkor most mégegyszer, hátha van akinek az újdonság erejével hat: a mitokondriális Éva nemcsak nem az egyetlen nő volt akkortájt, de nem is az egyetlen, akinek még ma is élnek az utódai. Ő az egyetlen, akinek fennmaradt nővonali leszármazottja (azaz minden generációban volt legalább egy női nemű leszármazottja). Hogy jól szemléltessem: én az édesanyám mtDNS-ét hordom, de a gyerekeim már nem. Mivel nincs lánytestvérem ez azt is jelenti, hogy az édesanyám mtDNS vonala bennem megszakad. De ez nem azt jelenti, hogy az anyámnak ne lenne utódja az unokái generációjában, hanem csak azt, hogy genetikai anyagának egyetlen lokusza (mert a teljes mtDNS egyetlen lokuszként viselkedik) nem öröklődik tovább.

Hogy még tovább ragozzam, lássuk a felső ábrát: ha a szóbanforgó testvérpárt nézzük, látjuk, hogy apai dédnagymamáik (sárga és rózsaszín) mtDNS-e már nincs meg bennük. Ugyanakkor más génjeik, mint azt az autoszómák színei mutatják, igen.

Nem nagyon van genetikus, aki időről időre ne dühöngene azon, amikor a mainstream médiában megjelenik az x+1. cikk, “Megtalálták a …. génjét” címmel. Mivel a valóban monogénesen öröklődő (vagyis egyetlen géntől függő) tulajdonságok száma elenyésző, ilyenkor jobb esetben is arról van szó, hogy egyet fedeztek fel, a tulajdonságot (pl. elhízás, bőrszín, testmagasság, stb.) befolyásoló számos gén közül. Azért jobb esetben, mert néhány betegség esetében sokkal komplexebb az összkép, minthogy egyszerűen génekről beszéljünk.

A tudományos folyóiratok nem közölnek le előszeretettel ún. “negatív eredményeket”, olyan tanulmányokat, ahol a hosszú kísérletfolyamat eredményeként semmi nem jött ki. Ez persze nem feltétlenül fair, mert egy ütős Nature cikk és a kudarc közt ráfordításban, szakértelemben, alaposságban és lelkesedésben gyakran nincs is különbség, csak a szerencsén múlt a dolog. Vagy azon sem, mert mint az eheti címlapsztori is mutatja, egy negatív eredmény is lehet fontos, ha kvázi dogmákat dönt meg.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

1953 április 25-án egy elegáns, rövid cikk jelent meg a Nature-ben, amelyben James Watson és Francis Crick egy évtizedes problémát oldottak meg, a genetikai információt hordozó dezoxyribonukleinsav, azaz DNS szerkezetét.

Ha egyetlen cikket kellene biológusként kiemeljek a teljes huszadik századból, ez lenne az. Nehéz túlbecsülni, hogy mekkora hatása volt ennek mind a biológia, mind a mindennapi élet számos területére. Taxonómiától embriológiáig, élettantól ökológiáig, ma már nem találunk olyan tudományterületet, ahol ilyen-vagy olyan formában a DNS alapú munka ne lenne mindennapos.

Természetesen Crick és Watson nem “légüres térben” dolgozott, és a DNS szerkezetét nem a semmiből fejtették meg, ahogy Darwin sem előzmények nélkül állt elő az evolúció elméletével és Einstein sem a relativitáséval. Hosszú azok listája, akikről ma már csak lábjegyzetek és anekdoták szólnak a DNS szerkezet-kutatás kapcsán (bár Rosalind Franklinről és Maurice Wilkinsről azért valószínűleg mindenki hallott), így érdemes a Nature klasszikus gyűjteményének szerzőlistáját tanulmányozni.

A dátum (04.25) azóta jelképesen fontossá vált, 2003-ban például erre a napra időzítették a Humán Genom Projekt befejezésének bejelentését. Azóta pedig hivatalosan is “DNS nap“-ként jegyezzük. Mivel 25-e vasárnapra esik, ezért a móka idén egy kicsit hamarabb kezdőik, azaz ma, 23-án. Első alkalommal Magyarország sem marad ki a sorból, mert a Béka blogot jegyző Nádori kolléga kitartásának eredményeképpen, kisebb szervezkedés indult a magyar biológusi berkekben. Számos molekuláris labor hosszabb-rövidebb videókkal készült (ezek ömlesztve itt találhatók), hogy a lehető legközérthetőbben megfogalmazzák, mit is csinálnak, és miért is fontos mindebben a DNS.

A részleteket és érdekességeket a dnsnap.hu-n, ill. a dnsnap.blog.hu-n lehet elolvasni.

A csörgőkígyók és egyes boák infraérzékelő képessége tulajdonképpen ugyanazon a szinten csodált tulajdonsága kellene legyen, mint a denevérek ultrahangos tájékozódása, hiszen a maga módján éppen annyira nem triviális. Főleg, mivel a különleges szerv egyenesen a látóközpontba közvetít ingerületet, így egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy ezek az állatok infrában is látnak.

A hőérzékeny gödör az orr és a szem közt helyezkedik el, a fej mindkét oldalán –  ezt persze már hosszú évek óta tudjuk. De az eddig nem volt világos, hogy mi is a hőrézékelés molekuláris alapja.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →