Varga Máté bejegyzései

Örökölhető-e a félelem?

Közzétéve Szerző:
8

Scared Mouse.jpgEgy napokban megjelent tanulmány borzolja már napok óta az idegeket, pontosabban az én idegeimet. A félelmek (genetikai) örökölhetőségét sugalló cikket elég jól bemutatták már az origón, így én csak rövidre fogva adnám elő a tézist, majd valamelyest terjengősebben, hogy mi minden baj(om) is van ezzel.

Tehát az alapállítás az, hogy acetofenon (ezt aposztrofálja az origo cikk a cseresznyevirág illatának) jelenlétében elektromos sokkal kezeltek egereket, amelyek egy idő után kondicionálva lettek arra, hogy a szagot és a sokkot összekapcsolják, így ha egy ijesztő hang mellé a szagot is mellékelték, az egerek sokkal jobban összerezzentek, mintha csak a hanggal ijesztgettünk volna (ez lényegében a pavlovi kondicionálás egy picit bonyolított formája). Az egerenek a szaglógumójában kisebb anatómiai elváltozások keletkeztek: a kondicionálást követően, megnövekszik az acetofenon receptorját, az M71-et expresszáló idegsejtek száma (ez már korábban tudott volt). Eddig semmi különös, viszont itt jött a “meghökkentő” állítás: az acetofenon érzékenység és az anatómiai elváltozások örökölhetőnek bizonyultak, minimum két generáción keresztül! Mivel valamiféle mechanizmust kellett a valószerűtlen megfigyelésre találni, gyorsan előhozták napjaink trendi témáját, az epigenetikát, és kimutatták, hogy a hímek spermimaiban az M71-et kódoló Olfr151 gén kevésbé metilált, mint a kontroll egerek esetében, és mivel a metiláció a génexpresszió elnyomását is jelenti, presto kérem itt is a mechanizmus: a gén olyan epigenetikai változásokat kap, amelyeknek köszönhetően erősebb expresszióra lesz képes, így öröklődik a félelem. 

Ha eddig logikusnak hangzik, az csak azért van, mert a kedves olvasó nem rendelkezik mélyebb ismeretekkel, én pedig (akárcsak számos sajtótermék) csak azt a részét domborítottam ki a dolognak, ami a “megértéséhez” (jelen esetben elhihéséhez) kell. Mindenki előhozta szegény Lamarckot és ugyan bizisten nem vagyok én véresszájú anti-lamarckista és adott esetben abszolút elfogadom a “szerzett tulajdonságok” epigenetikus öröklődését, itt egyszerűen azért hihetetlen számomra a sztori, mert számos eleme szembe megy mindazzal, amit az egerek anatómiájáról és a metilációs mintázatok öröklődéséről tudunk.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

Hiányzó gyomor és fantomgének

Közzétéve Szerző:
2

phylogeny_gastric_glands.gifA karácsonyi nagy zabálások gasztrointesztinális hatásait élvezgetve, talán nem is lehetne jobb időpontot találni, hogy olyan fajokról írjunk, akiknek nincs gyomruk.

Egyszer már beszéltünk egy ilyen különcről, a kacsacsőrű emlősről, ahol a gyomor hiánya egybeesett számos, a gyomorban zajló emésztési folyamatban fontos enzimet kódoló gén “fosszilizálódásával”, pszeudogenizációjábal. Ez utóbbi egyébként egy visszatérő motívum az állati evolúcióban: bizonyos szervek elcsökevényesedése általában együtt járt a csak az aditt szervben működő gének pszeudogénesedésével.

A kacsacsőrű emlős példájából kiindulva most véginézték számos más, elsősorban halfaj esetét. A halak azért is jó alanyai az ilyen evolúciós vizsgálatoknak, mert egyetlen csoporton belül, viszonylag közeli rokonok esetében is különböző emésztő-mirigy státuszt lehet felfedezni (a jobboldali ábrán ezt jelzi a “+” és “-” jel). Tüskés pikóban van gyomor, de xifóban nincs.

A vizsgált halfajok megfelelő genomi régióit végignézzük (és ez ma, hogy a különböző szekvenáló projectek jó ütemben haladnak, már nem is annyira nehéz feladat), könnyen a szembe ötlik, hogy nagyon hasonlóan a kacsacsőrű emlős esetéhez, a gyomor savasságát biztosító ún. prontonpumpák alegységeit kódoló atp4a és atp4b gének jelen vannak a gyomorral rendelkező fajokban, de hiányoznak a gyomor nélküli fajok megfelelő, szintenikus genomi régiójából. (Vannak fajok ahol még felismerhetőek ezek a pszeudogének, de sok helyen már teljesen “betemették” őket a mutációk.) A kacsacsőrű analógia nemcsak itt érhető tetten, de a gyomor legfontosabb emésztő enzimét kódoló pepszinogénnek is hasonló sorsa lett.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

Vissza a vitrinekből

Közzétéve Szerző:
9

A Magyarországon is méltán népszerű Gerald Durrell emlékét ápoló Durrell Trust tavasszal egy ötletes reklámkampányba kedzett, melynek központi eleme egy megkapó animációs filmecske, “A magányos dodó” (“The Lonely Dodo”) volt. A kampány üzenete tulajdonképpen rendkívül egyszerű és egyezik a tröszt kulcsfilozófiájával: a dodón, ezen az ember által kiírtott, hatalmas madáron már sajnos nem lehet segíteni, de megfelelő odafigyeléssel elkerülhető, hogy más állatok is erre a szomorú sorsra jussanak, s akarva-akaratlan végleg a történelemkönyvek lapjaira száműzzük őket.

A tröszt félelme egyáltalán nem alaptalan, hiszen az ember jelenlétével és terjeszkedésével fémjelzett, újabban csak “antropocénként” aposztrofált, napjainkig tartó földtörténeti kor ritkán látott kihalási hullámot hozott magával. A fajok kihalása (épp úgy, ahogy keletkezésük) persze egy viszonylag természetes dolog – a valaha élt fajok 99%-a mára már nincs velünk -, ugyanakkor korántsem mindegy a kipusztulás üteme. Márpedig az emberi tevékenység következtében ez az ütem ritkán látott méreteket öltött, sokak szerint az élővilág történetének hatodik nagy kihalási hullámának lehetünk tanúi (a korábbiak péládul meteorbecsapódás vagy hasonló kataklizmikus események nyomán jelentkeztek). És mint a dodó, a moa, az amerikai és eurázsiai megafauna sorsa tanúsítja, az emberi tevékenység ilyen irányú hatása még csak nem is újkeletű: az Óceániát kolonizáló polinézek évente átlagosan két madárfajt pusztítottak ki.

De vajon tényleg végleg-e a “végleg”, vagy van-e, lehet-e visszaút fajok számára a természettudományi múzeumok dohos tárolószekrényeiből, az “egyszer volt” panoptikumból? Jóvá tudjuk-e tenni, amit elődeink elrontottak és láthatunk-e valaha újból mamutot, bucardót vagy vándorgalambot? Lehet-e újból a tasmán fauna része az erszényes farkas? A korábban csak a sci-fi irodalom lapjain népszerű ötlet az elmúlt évek biotechnológiai robbanása után ma már nem tűnik annyira valóságtól elrugaszkodottnak.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

Krumplicsom

Közzétéve Szerző:
15

TomTato.jpgA GMO-szkeptikusok expozéiban előszeretettel jelennek meg a genetikailag módosított növények, mint amolyan fotoszintetizáló Frankensteinek (lásd “frankenfood” és tsai), habár előállításuk módja nem igazán analóg a Mary Shelley által megálmodottakkal. Ha már valóban ilyeneket keresnénk, akkor azoknak sokkal inkább az oltványozással létrehozott növények felelnének meg, hiszen azok esetében tényleg különböző növényi fajok direb-darabjait “férceljük” össze. 

Előbbi eszmefuttatásom demonstrálásához álmodni sem tudnék jobb példát, mint a közelmúltban felkapott krumplicsom (TomTato), azaz krumpli és paradicsom összeoltásából létrhozott kiméra növény.

Metodológiailag nincs itt semmi különös, a kitartó és szorgos munka hozta meg gyümölcsét, ahol szellemesen kihasználták, hogy a két rokon faj (ui. mindketten a burgonyafélék – Solanaceae – közé tartoznak) közül az egyiknek a gyökere, a másiknak pedig a termése vált az emberi fogyasztás tárgyává.

Amiért azonban mégis megemlíteném ezt a növényt, az több, mint puszta érdeklődés. A krumplicsom az oltványozás nagyszerűségén túl ugyanis remekül demonstrálja, hogy a GMO-szkeptikus tábor két fontos érve mennyire nem értékalapú, hanem inkább csak puszta opportunizmus terméke:

– az egyik amit fontos észben tartani, mint arról korábban írtam is, hogy oltványozás során nem csak egyszerű DNS darabok, hanem teljes organellunok mozoghatnak a különböző fajok között. Ha úgy vesszük, ez sokkal durvább, mint az egyszerű ciszgenezis, ahol csak ugyanazon faj különböző fajtái közt vinnénk át géneket, mégis ez az utóbbi ami kvázi tiltott (pontosabban csak körülményes és hosszú áttenyésztéssel valósítható meg).

– a másik érdekes dolog, hogy a krumplicsom nem olcsó: a 15 fontba kerülő tövek közel nagyságrendnyivel drágábbak, mint a hagyományos paradicsomok (nem is szólva a krumpliról). Vagyis, meg merem kockáztatni, hogy a befektetett pénzüket és energiájukat most egy formás haszon formájában igyekeznek ellensúlyozni a növény létrehozói.

Mégsem olvastam sehol, hogy ez egy mennyire, de mennyire veszélyes, a fajok közti géntranszfert lehetővé tevő technológia, illetve, hogy milyen szemetek a krumplicsom megalkotói, hogy hasznot akarnak húzni termékükből. Márpedig, ha itt ezek nem merülnek fel, akkor kérdés, hogy máshol miért kell évtizedek óta ezen lovagolni…  

Van-e növényi DNS az emberi vérben?

Közzétéve Szerző:
12

arcimboldo.jpgValamikor a nyári punnyadás közepén keltett nagy feltűnést egy magyar kutatók által jegyzett cikk, amely nem kevesebbet állított, mint hogy az általunk fogyasztott növények DNS-e képes belekerülni a véráramba.

A hír önmagában is érdekes lett volna (hiszen azt implikálja, hogy nagyobb DNS szakaszok képesek épen átvészelni a bélrendszer enzimatikus aktivitását és felszívódni a véráramba), de valaki(k) ennyit nem érezhettek elégnek, ezért gyorsan meglovagolva az itthon divatos GMO-szkepticizmust, az eredményeket bemutató cikkekhez még hozzáfűzték, hogy lám, milyen veszélyes is lehet a génmódosított növény, hiszen a transzgén akár a vérünkbe is kerülhet. 

Hogy ez utóbbi észrevétlen teljesen indokolatlan (és jobbára alaptalan) volt azt jól levezette Tátrai Péter az origón, de hogy a cikk alaptézisei nem vehetők per pillanat készpénznek, azt jól mutatja, hogy nem sokkal a megjelenés után feltűnt egy nagyon részletes komment, amiben egy michigani kutató, Richard Lusk írja le, hogy szerinte miért lehet akár az egész kutatás mérési hiba.

Az utóbbi napokban/hetekben alkalmam nyílt mind Luskkal, mind a magyar szerzők közül Spisák Sándorral és Csabai Istvánnal beszélgetnem/leveleznem (akik, BTW, nem értették miért és honnan vette a sajtó a GMO vonalat, mert szerintük (is) ez a dologban a kevésbé lényeges) és ez alapján álljon itt néhány gondolat a kísérletek technikai részéről.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

Dinoszauruszok, kezdőknek

Közzétéve Szerző:
2

coursera-dinologo.pngA napokban a Természettudományi Múzeumban megnyílt argentin dinoszauruszokat bemutató kiállítás ugyan nem lesz az év eseménye, de kétségtelen, hogy remek programot nyújt egy borongós délelőtt felnőtteknek, gyerekeknek. Ugyanakkor, ha a néhol kicsit száraz múzeumozási élményt fel akarjuk pezsdíteni, akkor a Múzeum meglátogatása előtt ajánlom a Coursera Dino 101 kurzusát: egyből izgalmasabbá válik a csontvázak nézegetése, ha a hozzájukvaló leírás kisilabizálása helyett, saját kútfőből tudjuk megmondani, pusztán a medence és egyéb csontok alakja alapján, hogy a dino melyik csoportba is tartozik és hogy is élt. 

The heat is on

Közzétéve Szerző:
Válasz

IPCC_global_change.pngHat év után újabb jelentéssel rukkolt elő az Intergovernmental Panel on Climate Change (IPCC). Ez már ötödik a sorban és ha nagyon szűkszavú akarok lenni, annyiban különbözik az előzőtől, hogy még nagyobb bizonyossággal állítja, hogy a körülöttünk észlelhető klímaváltozás emberi eredetű.

Ez igazából már az előző alkalommal sem volt kérdéses, csak egy nagyon kicsi, de vokális csoport kérdőjelezte meg. Azonban azon kétkedőket, akik nem anyagi megfontolásból, vagy tömény hülyeségből iratkoztak fel a szkeptikusok táborába, le kellett szereljen a két évvel ezelőtti BEST jelentés, amelyet egy, az IPCC-től teljesen független csoport, teljesen új statisztikai módszerekkel csinált (sőt, nota bene, pont a klímaszekptikusok pénzelték az egész projectet, csak nem azt kapták, amit szerettek volna, mert a tények már csak ilyen makacs dolgok).

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →