Kevés dolgon rugózunk talán annyit, mint a zöld mozgalmak azon furcsa fixációján, hogy csak mert nem tudjuk, hogy a hagyományosan létrehozott növény-fajtákban milyen genetikai változások zajlottak le, egy genetikailag módosított (GM) növényben pedig jobbára igen, az utóbbi valamiért inherensen veszélyes lesz.

Az álláspont abszurditása az évek során egyre jobban látható lett, főleg, amint újabb és újabb dolgokat megtudunk a kedvelt kerti növényeink háziasítása során bekövetkezett genetikai változásokról és egyre inkább kiderül, hogy ezek maguk is sokszor transzpozon szekvenciák beillesztődése során keletkeztek, vagy akár különböző fajok közötti (ún. horizontális) géntranszferek eredményeképpen.

Utóbbi egyik jó példája, mint arról két éve írtam, az oltványozás, amit hosszú, hosszú ideje a világ számos táján gyakorolnak a kertekben – gyakran üzletileg különösen sikeres formában is – és a természetben is számos esetben előfordul két, különböző fajhoz tartozó, de egymáshoz közel növekvő növény “összenövése”, de mint az egyre nyilvánvalóbbá válik, a folyamat eredménye több puszta táplálékáramlásnál, a két növényi komponens között bizony genetikai anyag is cserélődik.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

A GMO-szkeptikusok expozéiban előszeretettel jelennek meg a genetikailag módosított növények, mint amolyan fotoszintetizáló Frankensteinek (lásd “frankenfood” és tsai), habár előállításuk módja nem igazán analóg a Mary Shelley által megálmodottakkal. Ha már valóban ilyeneket keresnénk, akkor azoknak sokkal inkább az oltványozással létrehozott növények felelnének meg, hiszen azok esetében tényleg különböző növényi fajok direb-darabjait “férceljük” össze. 

Előbbi eszmefuttatásom demonstrálásához álmodni sem tudnék jobb példát, mint a közelmúltban felkapott krumplicsom (TomTato), azaz krumpli és paradicsom összeoltásából létrhozott kiméra növény.

Metodológiailag nincs itt semmi különös, a kitartó és szorgos munka hozta meg gyümölcsét, ahol szellemesen kihasználták, hogy a két rokon faj (ui. mindketten a burgonyafélék – Solanaceae – közé tartoznak) közül az egyiknek a gyökere, a másiknak pedig a termése vált az emberi fogyasztás tárgyává.

Amiért azonban mégis megemlíteném ezt a növényt, az több, mint puszta érdeklődés. A krumplicsom az oltványozás nagyszerűségén túl ugyanis remekül demonstrálja, hogy a GMO-szkeptikus tábor két fontos érve mennyire nem értékalapú, hanem inkább csak puszta opportunizmus terméke:

– az egyik amit fontos észben tartani, mint arról korábban írtam is, hogy oltványozás során nem csak egyszerű DNS darabok, hanem teljes organellunok mozoghatnak a különböző fajok között. Ha úgy vesszük, ez sokkal durvább, mint az egyszerű ciszgenezis, ahol csak ugyanazon faj különböző fajtái közt vinnénk át géneket, mégis ez az utóbbi ami kvázi tiltott (pontosabban csak körülményes és hosszú áttenyésztéssel valósítható meg).

– a másik érdekes dolog, hogy a krumplicsom nem olcsó: a 15 fontba kerülő tövek közel nagyságrendnyivel drágábbak, mint a hagyományos paradicsomok (nem is szólva a krumpliról). Vagyis, meg merem kockáztatni, hogy a befektetett pénzüket és energiájukat most egy formás haszon formájában igyekeznek ellensúlyozni a növény létrehozói.

Mégsem olvastam sehol, hogy ez egy mennyire, de mennyire veszélyes, a fajok közti géntranszfert lehetővé tevő technológia, illetve, hogy milyen szemetek a krumplicsom megalkotói, hogy hasznot akarnak húzni termékükből. Márpedig, ha itt ezek nem merülnek fel, akkor kérdés, hogy máshol miért kell évtizedek óta ezen lovagolni…  

A “kloroplasztisz zsákmányolás” (chloroplast capture) egyszerre bosszantó és érdekes jelenség. Bosszantó, mert alaposan képes megkavarni a törzsfákat, viszont pont ezért érdekes is.

A plasztiszok, a növényi sejt “napelemei” (hogy kellően leegyszerűsítő és populáris hasonlattal éljek), azok a citoplazmában felfedezhető sejtorganellumok, amelyek a napenergia kémiai energiává alakítását végzik (és nem mellesleg a növények – többnyire – zöld szinét is adják. Mint társ-organellumuk, a mitokondrium, maguk is egy ősi bakteriális szimbiózis leszármazottai, és még máing rendelkeznek bizonyos mennyiségű saját DNS-el, amely számos, a működésükhöz elengedhetetlen fehérjét kódol.

Akárcsak a növényi sejt sejtmagban levő genetikai anyaga, ezek is többynire “vertikálisan” öröklődnek, vagyis szülőről utódra szálnak, de – és ez a történetünk szempontjából igen fontos de – léteznek olyan kivételes esetek, amikor egyes növényfajok minden jel szerint egy másik növényre specifikus kloroplasztiszt hordoznak. A jelenség ritka, de nem annyira, hogy számos példa ne létezzen rá – ami azt sugallja, hogy valami általános és viszonylag rendszeresen ismétlődő mechanizmus bábáskodhat a kialakulásánál,, ugyanakkor mindmáig kevés kíséreletes úton is alátámasztott magyarázat létezett az okokra vonatkozóan.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →