Nobuaki Nagasima Werner-szindrómában szenved, amitől a teste extrém gyorsan öregedik. Erika Hayasaki írása jól bemutatja, hogy ennek a betegségnek a tanulmányozása sokmindent elárul génjeink működéséről. Még az is előfordulhat, hogy a Werner-szindróma megértése segíthet megoldást találni az öregedés lelassítására – vagy akár megállítására is.
Egy napokban megjelent tanulmány borzolja már napok óta az idegeket, pontosabban az én idegeimet. A félelmek (genetikai) örökölhetőségét sugalló cikket elég jól bemutatták már az origón, így én csak rövidre fogva adnám elő a tézist, majd valamelyest terjengősebben, hogy mi minden baj(om) is van ezzel.
Tehát az alapállítás az, hogy acetofenon (ezt aposztrofálja az origo cikk a cseresznyevirág illatának) jelenlétében elektromos sokkal kezeltek egereket, amelyek egy idő után kondicionálva lettek arra, hogy a szagot és a sokkot összekapcsolják, így ha egy ijesztő hang mellé a szagot is mellékelték, az egerek sokkal jobban összerezzentek, mintha csak a hanggal ijesztgettünk volna (ez lényegében a pavlovi kondicionálás egy picit bonyolított formája). Az egerenek a szaglógumójában kisebb anatómiai elváltozások keletkeztek: a kondicionálást követően, megnövekszik az acetofenon receptorját, az M71-et expresszáló idegsejtek száma (ez már korábban tudott volt). Eddig semmi különös, viszont itt jött a “meghökkentő” állítás: az acetofenon érzékenység és az anatómiai elváltozások örökölhetőnek bizonyultak, minimum két generáción keresztül! Mivel valamiféle mechanizmust kellett a valószerűtlen megfigyelésre találni, gyorsan előhozták napjaink trendi témáját, az epigenetikát, és kimutatták, hogy a hímek spermimaiban az M71-et kódoló Olfr151 gén kevésbé metilált, mint a kontroll egerek esetében, és mivel a metiláció a génexpresszió elnyomását is jelenti, presto kérem itt is a mechanizmus: a gén olyan epigenetikai változásokat kap, amelyeknek köszönhetően erősebb expresszióra lesz képes, így öröklődik a félelem.
Ha eddig logikusnak hangzik, az csak azért van, mert a kedves olvasó nem rendelkezik mélyebb ismeretekkel, én pedig (akárcsak számos sajtótermék) csak azt a részét domborítottam ki a dolognak, ami a “megértéséhez” (jelen esetben elhihéséhez) kell. Mindenki előhozta szegény Lamarckot és ugyan bizisten nem vagyok én véresszájú anti-lamarckista és adott esetben abszolút elfogadom a “szerzett tulajdonságok” epigenetikus öröklődését, itt egyszerűen azért hihetetlen számomra a sztori, mert számos eleme szembe megy mindazzal, amit az egerek anatómiájáról és a metilációs mintázatok öröklődéséről tudunk.
Lamarckista, liszenkóista – L-betűs szitokszavak minden genetikus szótárában. Arra utalnak, hogy valaki képtelen megérteni a modern biológia alapját képző evolúciós elmélet lényegét, mely szerint a genetikai anyag örökletes változásai a tanult jellegektől függetlenül jönnek létre. Épp ezért a kovácsnak nem lesz izmosabb a gyereke és a vallási okból évszázadok óta gyakorolt körülmetélés sem hozott még létre előbőr nélküli férfiakat az érintett népcsoportokban.
Azonban, ha őszinték vagyunk, Jean-Baptiste Lamarck és Trofim Gyenyiszovics Liszenko egy napon említése, bármilyen környezetben, mélyen igazságtalan előbbivel szemben. Hiszen míg a szovjet agronómus nettó dilettáns és eredményhamisító volt, a francia természettudós a maga korának kiemelkedő kutatója lett, akinek úttörő szerepe volt az evolúciós gondolkodás Darwin előtti fejlődésében.