Lamarck, újratöltve

Lamarckista, liszenkóista – L-betűs szitokszavak minden genetikus szótárában. Arra utalnak, hogy valaki képtelen megérteni a modern biológia alapját képző evolúciós elmélet lényegét, mely szerint a genetikai anyag örökletes változásai a tanult jellegektől függetlenül jönnek létre. Épp ezért a kovácsnak nem lesz izmosabb a gyereke és a vallási okból évszázadok óta gyakorolt körülmetélés sem hozott még létre előbőr nélküli férfiakat az érintett népcsoportokban.

Azonban, ha őszinték vagyunk, Jean-Baptiste Lamarck és Trofim Gyenyiszovics Liszenko egy napon említése, bármilyen környezetben, mélyen igazságtalan előbbivel szemben. Hiszen míg a szovjet agronómus nettó dilettáns és eredményhamisító volt, a francia természettudós a maga korának kiemelkedő kutatója lett, akinek úttörő szerepe volt az evolúciós gondolkodás Darwin előtti fejlődésében.

Lamarck ugyanis helyesen ismerte fel, hogy az élőlények változnak és ebben a változásban kulcsszerepe van a környezetnek, így az első koherens evolúciós elmélet megalkotója lett. Utóbbi komoly hatással volt később Darwinra is, így még ha az evolúciós változás eredetét rosszul is azonosította, a lamarckizmus sokkal inkább tekinthető a darwini gondolat előfutárának, mint ellenfelének.

Nem kézenfekvő tehát, hogy miért is vált Lamarck Darwin antitézisévé. Az, hogy bizonyos dolgokban tévedett, aligha adna okot erre – a legjobb példa minderre Arisztotelész, akinek a téves orvos téziseihez való doktriner ragaszkodás komolyan visszavetette az ovostudomány fejlődését a középkorban, mégis ma aszerint ítéljük meg őt, hogy felismerései és elképzelései összességükben mennyiben segítették a tudományos gondolkodás fejlődését. Ezen a skálán mérve Lamarcknak is bőven kijár a hely a biológia pantheonjában, főleg, hogy napjainkban úgy tűnik, különleges esetekben még igaza is volt.

Az utóbbi néhány év kutatásai rendre igazolták, hogy léteznek olyan szerzett jellegek, amelyek képesek öröklődni. Párhuzamos kutatások során több csoport is megfigyelte, hogy túltáplált hím patkányok utódai rendszeresen maguk is elhízottak lettek. Mivel az apák egyedül a kromoszómáikkal járulnak hozzá az utódok kialakulásához, a környezeti okokat kizárhatjuk, így maradnak az örökítőanyag információtartalmával kapcsolatos változások.

De nem a gének bázissorendjének megváltoztatására kell gondolni (ahogy azt a lamarckizmus “klasszikus” formája feltételezné), hanem inkább annak szabályozására, hogy a kromoszómákat alkotó DNS miként fordítódik le a fehérjék nyelvére. Az ilyen módosítások, amelyeket epigenetikus változásoknak nevezünk, a bázissorrendet érintő mutációkkal ellentétben reverzibilisek, vagyis a megfelelő feltételek mellett a sejtek oda-vissza tudják változtatni őket.

S ugyan egyre többet tudunk az epigenetikus “kódról”, attól még mindig elég távol állunk, hogy teljesen megfejtsük. Így a patkányok esetében sem világos, miképpen képes az elhízott apák ivarsejtje a elhízásban szerepet játszó gének aktivitásának szabályozását továbbadni. Márpedig ezen ismeret hiányában egyelőre marad a kényelmetlen gondolat: az vagy, amit az apád evett.

(A cikk eredetileg az azóta megszűnt magyar BBC Science Focus “Bennfentes” rovatába íródott, de végül az aktuális Élet és Tudományban jelent meg. A kép csak illusztráció és innen származik.)