A napokban új, ingyenesen elérhető havilap indult az evolúció iránt érdeklődő laikusok, és a tárgyat oktató tanárok számára, Evolution: Education and Outreach címmel. Az egyik főszerkesztője nem kisebb személyiség, mint a "pontozott egyensúly" egyik atyja, Niles Eldridge, a másik pedig testvére, Greg, aki középiskolai tanár.
Mint a két Eldridge a lap beköszöntőjében hangsúlyozza, a kezdeményezés nemes (és igencsak időszerű) célja a kutatók és a tanárok közti kommunikációra való platform létrehozása. Így aztán az újságban egyaránt fellelhetjük aktuális kutatások (pl. a HIV vírus molekuláris evolúciója) közérthető formába"rázott" változatát és különböző országok osztálytermeiből (és nemcsak) származó felmérések eredményeit, az evolúció fogadtatásáról.
Indiánokról írni általában véve hálás feladat, hiszen a téma természeténél fogva, mindig akad egy kis egzotikum, vadregényes tájak, számunkra furcsa kinézetű és viselkedésű emberek. És mint nagy írónk ;-)) May Károly esete is bizonyítja, még csak el sem kell utazni az amerikai kontinensre, hogy a témáról bestsellereket írjunk.
Az elmúlt év legvisszatérőbb témája az állati szőrszínezet, vagyis pigmentáció evolúciója volt, így talán stílszerű, hogy az év utolsó postjának tervezett, de persze az új évbe átcsúszó beírás is ezzel a témával foglalkozzon.
Elsőre elbűvölően egyszerűnek, logikusnak és megnyerőnek hangzik az okfejtés: ahogy az ember egyre inkább megtanulta leigázni a természetet és eszközei révén alakítani azt, úgy vonta ki magát is a természeti törvények legalapvetőbbike, a természetes szelekció alól. Ha viszont ez így van, annak fel kellene leljük a nyomát a genomunkban is, hiszen ha az elmúlt kb. 50.000 év során már nem a szelekció formálta génjeinket, akkor az említett intervallumban lényegesen kevesebb adaptív (hasznos) változás rögzült az emberiség genetikai állományokban, mint az azt megelőző időszakban.
A cetek Darwin óta mindig is különleges kis helyet foglaltak el az evolúcióval foglalkozó kutatók szívében, hiszen ez az az emlős csoport, amely a legügyesebbnek bizonyult a vízi környezet meghódításában – olyannyira, hogy mára már képtelenek rövidebb időt is a parton tölteni.
18O izotóp tartalma vízi életmódot sejtet és ezt támasztja alá megvastagodott külső rétegük is, amely ballasztként funkcionált (hasonlóan számos jelenkori, vízi életmódot folytató emlőshöz). A lábak ugyanakkor nem úszáshoz szoktak, így Thewissenék azt feltételezik, hogy egy ősi növényevőről van szó, amelyet a ragadozóktól való félelem készetett a vizes környezethez való átszokásra, de enni még ki-kijárt a szárazföldre – akárcsak a vízilovak. S ha ez így volt, a következő fontos – talán A legfontosabb – evolúciós lépés lehetett a a cetek története során az étrend átalakulása, a húsevésre való áttérés. De ez már a 
Hát akkor Foxp2, vagyis a „beszéd-gén”. Már megint, hiszen nemrég, a gén neandervölgyi megfelelőjének kapcsán 
Az emberi beszéd, pontosabban annak a tanult hangképzéshez kapcsolódó elemének tanulmányozására, a laikusok talán váratlan módon egyáltalán nem főemlősöket használnak a kutatók. Sőt mégcsak nem is emlősöket, hanem énekesmadarakat, azok közül is az állatkereskedések kedvelt zebrapintyét. Teszik ezt azért, mert a madarak éneke jellegében emlékeztet a mi kommunikációnkra: rövidebb részekből, „szavakból” felépülő „mondatok” különíthetők el benne. A „szavakat” a fiatalabb madarak az idősek „mondatainak” utánzásával sajátítják el, majd felnőtt korukban maguk is képesek lesznek valamennyire variálni őket.
Húsevő gombák a dinoszauruszok korából. Ha 
A fehér ló regék és mítoszok visszatérő szereplője, mesebeli királyfik és valódi kormányzók választott hátasa. Pedig a fehér ló is csak ló, egyetlen különlegessége színében rejlik.