A hüllők szexdeterminációja mindig hálás téma, ui. ez az az állatcsoport, ahol egymással viszonylag közeli rokonságban levő fajok utódai is teljesen eltérő módon döntik el, hogy kiből legyen fiú és kiből lány.
A két legelterjedtebb módszer a hőmérséklet alapú illetve a genetikai determináción alapuló. Előbbi esetben egyes fajok azt használják ki, hogy a kupacba lerakott tojások közül a külsők és belsők nem teljesen azonos hőmérsékletű környezetben nevelkednek, s ez a néhány fok eltérés elég ahhoz, hogy másfajta fejlődési programot indítson el. Nincs igazi aranyszabály, vannak fajok ahol alacsonyabb hőmérsékleten fiúk kelnek ki, vannak ahol lányok, egy dologban azonban megegyeznek: a globális felmelegedés számukra súlyosan eltolódott nem-arányt hoz, ami pedig nem éppen jó hír ezen fajok jövője szempontjából.
A genetikai determináció ismerősebb számunkra, hiszen bennünk is valami hasonló működik: léteznek ún. szexkromoszómák – esetünkben az X és Y, hüllőknél ill. madaraknál a Z és W -, amelyek genetikai úton határozzák meg az utód nemét. Az egyik kromoszóma – Y ill. W – különösen fontos, mert ezen van a nemmeghatározás kulcsgénje (figyelem: a hüllőknél ill. madaraknál fordítva mennek a dolgok, a homogamétás, azaz ZZ egyed hím lesz, a heterogamétás, ZW pedig nőstény, így a W-n ez esetben értelemszerűn a női identitás génje keresendő!). Az ilyen kromoszómák általában kicsik és fokozatosan elsatnyulnak az evolúció során (a “párjuk”, az X ill. Z kompenzál ezért) és szinte csak ez ez egy kulcsgén marad végül érintetlenül rajtuk. Legalább is eddigi ismereteink ezt a modellt támasztották alá.
Most azonban a szakállas agámáknak (Pogona vitticeps) köszönhetően árnyalnunk kell a képet. Ezt a fajt eddig klasszikus genetikai nem-meghatározású élőlényként tartotta számon a szakirodalom, amelynek hímjei, a fent már említett módon, ZZ kromoszómát hordoznak, nőstényei pedig ZW-t. Pontosabban úgy tűnik, hogy ez csak 28°C-on igaz, mert amikor a tojásokat 34-36°C-on keltették ki, hirtelen csak nőstények születtek. Nem azért, mert a hímek elpusztultak a tojásban (ami elképzelhető lett volna), hanem mert a ZZ kromoszómájú egyedek is nősténnyé váltak.
Ennek a jelenségnek a magyarázatára pedig az tűnik legkézenfekvőbbnek, hogy a szex-determináció kulcsgénje nem a W, hanem a Z kromoszómán van, és az embriók neme attól függ, hogy mennyi géntermék van bennük jelen. Ha túl kevés van – azért, mert csak egy Z kromoszóma van jelen, vagy mert a magasabb hőmérsékleten a fehérje instabil lesz és működésképtelen – akkor nőstények születnek, ha pedig több – mert 28°C-on, két Z kromoszóma van jelen -, akkor hímek.
Hogy kiderüljön helyes-e ez az elmélet, ahhoz már “csak” a kérdéses kulcsgént kellene megtalálni (el fog tartani egy darabig, mert az agámák nem a könnyen kezelhető laborállatok közé tartoznak), illetve nem árta lassan azon is elgondolkozni, hogy miképp menthetjük meg a fajt. Hiszen ez a felismerés biológiailag érdekes, de melegedő világunkban ugyanúgy sötét jövőt fest a szakállas agámák elé, mint a kizárólag hőmérsékleti determinációt használó fajok elé.
Quinn, AE, Georges, A, Sarre, SD, Guarino, F, Ezaz, T, Marshall Graves, JA (2007) Temperature Sex Reversal Implies Sex Gene Dosage in a Reptile. Science 316: 411.
Bár az emberi fajt „az evolúció csúcsának“ hirdető nézetek egy erőltetetten és erősen szubjektív emberi álláspontot tükröznek (ti. pusztán evolúciós értelemben minden ma élő faj egyformán sikeresnek tekinthető), az azonban kétségtelen, hogy fajunk különleges. Különleges kommunikációjának és eszközhasználatának bonyolultságában, elvont gondolkozásának mélységében és nem utolsó sorban azért is, mert minden jel szerint bennünk ébredt először az evolúciós folyamat öntudatra bolygónk története során. Mindez pedig elég indokolttá teszi azt a velünk közel egyidős kíváncsiságot, hogy megértsük mi az ami “emberivé” tesz bennünket, létezik-e valami kézzel is megfogható oldala különlegességünknek.
Az aktuális Economist 
Amikor bő két éve egy montanai lelőhelyről első osztályú állapotban levő Tyrannosaurus csontok 
Mint azt minden természetjáró tapasztalhatta, a magashegyi környezet alacsony oxigéntartalma elég megterhelő a szervezet számára. Mivel a vér nem tud elegendő oxigént szállítani az izmokhoz, különösen az edzetlen túrázó a legkisebb megterheléstől is lihegni kezd, a legenyhébb szellőtől is elfárad. A probléma kiküszöbölésének egyik útja a rendszeres légzésszám megnövelése (ezt alkalmazzák a tibetiek), egy másik a vér vörösvértest (és ezen át hemoglobin) koncentrációjának felsrófolása (pl. perui indiánok), egy harmadik pedig a hemoglobin oxigénkötő képességének megvéltoztatása.
Ehhez szükség van a második "trükkre", amely első pillantásra inkább csak az előző variálásának tűnhet, ugyanis újból olyan mutációkról van szó, amelyek az ominózus oxigénmegkötő képességet befolyásolják. Ezek azonban a másik (5') α-globin gént érinti, azt amelyiknek a mezei egerekben alacsonyabb az oxigenkötő képessége. Ennek a génnek ugyanis több változata (allélja) létezik, attól függően, hogy melyikben hány olyan mutáció fordul elő, amelyik növeli az oxigénmegkötő affinitásukat (és, ne feledjük, ezzel párhuzamosan csökkentik a leadóképességet a szöveteknél). A hegyen élő egerek között igen gyakori, hogy mind az öt, ismert mutáció együtt jelenik meg, míg a tengerszinten élőkben gyakran együtt hiányoznak – a köztes magasságokban pedig átmeneti kombinációk jelennek meg.
Amikor világot látott szűk másfél éve a kutya genom 
Persze kérdés, hogy mennyiben alkalmazható az egyetlen fajtából szerzett tudás a többiekre. Lehet, hogy a lecsökkent IGF1 szint más, aprónövésű fajtákban is fontos, de az is lehet, hogy azok egyéb okok miatt maradnak kicsik. A kérdést eldöntendő 143 kutyafajtát genotipizált végig a kutatócsoport és az eredmények szerint, a portugál vízikutyában talált “kis” IGF1 allél jelenléte ill. hiánya igen-igen jól korrelál a testmérettel. Jól, de nem tökéletesen (pl. a rottweilerek nagy többségében ez az allél van és mégsem kicsik), éppen ezért helytelen lenne az IGF1-t kinevezni A “méret-génnek”. Mint minden komplex, sok árnyalattal jellemezhető tulajdonság, a testméret is sok géntől függ (azaz poligénes). Az azonban bizonyosnak tűnik, hogy ez közül az egyik kiemelkedően fontos, az IGF1.