Pár hete volt pont tíz éve, hogy a Nature és a Science párhuzamos kiadásaikban számoltak be a Human Genome Consortium valamint a Celera cég által “befejezett” emberi genom szekvenálások eredményeiről. Tíz év után már konkrét eredmények birtokában is láthatjuk mi volt ennek a milliárdos beruházásnak az eredménye és merre tart ez az egész terület. Ezekről beszélgettem, időnként kissé inkoherensen és rengeteg csapongva Tóth Andrással, a Civil Rádió Apollo13 műsorának készítőjével. A műsor pénteken 16:15-től lesz itt (vagy az FM98-on) hallható, illetve hamarosan innen letölthető.

Az evolúció talán legjobban érzékelhető esetei, amikor egy-egy állat színezete változik meg valamilyen környezeti hatás miatt. A klasszikus példa erre a nyírfaaraszolók esete, amelyek közt, az ipari forradalom és az ezzel együtt járó koromszennyeződés mértékének előrehaladtával, hirtelen elterjedtek a fekete, melanizált formák, majd a levegő fokozatos kitisztulásával ezek fokozatosan visszaszorultak. De végső soron egyes gyík- és egérfajok élőhely függő színevolúciója is ugyancsak erre a lapra tartozik, bár ott a folyamatnak csak a végpontját ismerjük, hiszen az új élőhely(ek)hez jól alkalmazkodó színvariánsok elterjedése már régen megtörtént.

Most azonban, jó eséllyel, ismét tanúi lehetünk, hogy egy élőlény adaptációja (a klímaváltozás miatt) folyamatosan változó környezetéhez a szóban forgó faj fokozatos színváltozásával jár.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

Ha ember, baktérium és géntranszfer szerepel egy hírben, akkor szinte biztosak lehetünk benne, hogy a genetikai anyag áramlása a prokarióta felől történt. De azért ennek a területnek is megvannak a maga “ember harapott kutyába” történetei, amikor nem a kézenfekvőnek tűnő esemény következik be.

A trippert okozó Neisseria gonorrhoeae-től egyébként sem áll messze a fertőzés, ám kivételesen most mégis egy olyan esetről írnék, amikor kvázi humán gazdája “fertőzte” meg a kórokozót. A “fertőzés” tárgya ez emberi genomban rengeteg példányban előforduló L1 transzpozon, ugyanis ennek egy darabjának jelenlétét sikerült kimutatni több N. gonorrhoeae izolátumból.

A LINE ugrálóelemek közé tartozó L1 standard körülmények között csak eukarióta genomokban garázdálkodik, ahol jó retrotranszpozonhoz illően, önmagát sokszorosítja RNS kópiák és azokat DNS-re visszaíró reverz transzkriptáz enzimek segítségével. Ennek megfelelően olyan DNS szakaszt találni, ami egyértelműen L1 eredetű, egy prokariótában finoman szólva sem triviális.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

Az egyszerű vízibolha nem feltétlenül az az állat, amelyről az egyszeri szemlélő azt gondolná, hogy a biológia fontos modellorganizmusa, de persze ki gondolná ezt alapból az ecetmuslicáról, vagy egy szabad szemmel alig látható féregről…

A rákok közé tartozó Daphnia gyakorlatilag a mikroszkóp felfedezése óta folyamatosan vizsgált élőlény (ennek megfelelően elég sok mindent tudunk róla), és szennyeződésekre való érzékenysége miatt máig a vízminőség egyik fontos indikátorfaja.

Ez már önmagában is elég lenne arra, hogy fokozottan érdekeljen bennünket miként működik ez az apró élőlény, de van még egy ökológiailag koránt sem elhanyagolható képessége, ami miatt kiemelt érdeklődés övezte az egyik leggyakoribb É-Amerikai vízibolhafaj, a Daphnia pulex genomjának megszekvenálását. Ez pedig az ún. polifenizmusra való képesség, ami annyit jelent, hogy egyetlen genotípus számos fenotípus potenciálját kódolja.

Hogy ez pontosan mit is jelent, azt talán a nyitóábra szemlélteti a legjobban, ahol kvázi azonos genetikai állományú egyedek láthatók (erről mindjárt bővebben is), viszont attól függően, hogy ragadozóik környezetében növekednek fel, vagy sem, növesztenek az elfogyasztásukat megnehezítő “sisakot”.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

Vladimir Nabokov, valószínűleg már örökre elsősorban irodalmi óriásként, a “Lolita” szerzőjeként lesz jelen a köztudatban, pedig maga idejében egész sikeres karriert futott be lepkészként. Olyannyira, hogy a Harvard Zoológiai Múzeumában levő lepkegyűjtemény kurátora is volt.

Több száz pillangófaj leírása fűződik a nevéhez, de legérdekesebb elmélete egyértelműen az újvilági boglárkák evolúciójáról szól. Ebben ugyanis nem kevesebbet állított, hogy az amerikai kontinenseken fellelhető boglárkafajok nem egyetlen ősi betelepedést követő radiáció során jöttek létre, hanem minimum öt, egymást követő Ázsiából bekövetkező beáramlás hozta létre azokat a fajokat, amelyeket ma fellelhetünk.

1945-ös publikálásakor kevesen vették igazán komolyan a cikket, és talán feledésbe is merült volna, ha néhány élesszemű boglárka-szakértő, köztük a Magyar Természettudományi Múzeum Állattárában dolgozó Bálint Zsolt nem vette volna a fáradtságot, hogy az új molekuláris módszerekkel megvizsgálja azt.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →