Bennem is hiba lehet, hiszen nem tudok egy pszeudogénekről szóló posztot nem úgy kezdeni, hogy Murphy „ami elromolhat, az el is romlik”-ja hatványozottan igaz, ha a genomról van szó, de hát ez van, nézd el nekem kedves olvasó.
Mert igen, azok a gének, amelyekre már nincs szüksége az élőlénynek, lassan de biztosan „elromlanak”, olyan mutációkat szendek össze, amelytől működésképtelenné válnak (de ami nem zavarja az állatot, hiszen amúgy sincs szüksége az általuk kódolt fehérjékre). Genetikai fosszíliaként üldögélnek a genomban, sorsuk a legtöbb esetben a teljes elsorvadás.
Láttunk már ilyesmit a méhlepényesek és a szikanyagot kódoló vitellin gének, illetve a hangyászok és sziláscetek, és a fogzománcot kódoló gének esetében. És most egy újabb remek példát adhatunk ehhez az egyébként is szórakoztató listához.
Méltatlanul kevés figyelmet kapott a napokban a 
Sosem fogjuk megtudni, hogy min is törhette a fejét, a ma csak Ötzi néven ismert prehisztorikus alpesi juhász, amikor egy tavaszi napon egy nyílvessző fromájában 
Sporadikusan jelentkező „no comment” rovatunkban, most a 
Van az úgy, hogy egy blognak is jól jönne egy szerkesztő, mert akkor két szerző nem dolgozik egyszerre ugyanazon a témán :-). De
Valami bűzlik, ha nem is Dániában, de azért hozzá elég közel: pusztán a 
Az talán már közhely-szintű, hogy az egyes emberi populációk földrajzi elterjedése és bőrszínük változatossága közt a szelekció teremt könnyen megfogható kapcsolatot: a világosabb bőrszín több D vitamin termelést biztosít, de kevésbé véd az UV-B sugárzástól, így csak ott alakulhatott ki, ahol a napsütés kevésbé volt intenzív. Az immunrendszerünk épp olyan jelleg, mint a bőrszín, így ugyanúgy az adott földrajzi környezet körülményei alakítják milyenségét.