Világok harca – kutatók vs. Elsevier

Valami bűzlik, ha nem is Dániában, de azért hozzá elég közel: pusztán a keresési trendeket figyelembe véve is látható, hogy az utóbbi hetekben “trendi” lett a holland lapkiadó óriás, az Elsevier bojkottjáról olvasgatni.

Azt ugyan még nem látni, hogy mennyire hatásos a dolog, de a közel 5500 kutató által aláírt nyílt levél jól mutatja, hogy igény egész biztosan van rá.

Az Elsevier elleni morgolódásnak persze hagyománya van, az új mozgalom azonban azért tűnik (egyelőre) többnek az eddigi próbálkozásoknál, mert most először, szervezettebb a dolog. Na meg persze az sem ártott, hogy a dolog élére egy Field érmes matematikus állt, Timothy Gowers.

Mint arról Gowers is ír a blogjában, az Elsevier viselkedése egy hisztis kistérségi uzsoráshoz hasonlít, aki sok pénzért ad el olyasmit, amire nagyon szükséged van, ráadásul csak akkor áll veled szóba, ha közben minden más túlárazott selejtet is megveszel tőle. Ami persze nem lenne baj, ha egy könnyen pótolható piaci szereplőről lenne szó, de az Elsevier nem az, hanem több tudományterületen szinte megkerülhetetlen. Számos tudományág legrangosabb újságait ők adják ki, magam kis szemétdombjánál maradva: Cell, Cell Stem Cells, Developmental Cell, Current Biology, Trends in sorozat, hogy csak a lényeget emeljem ki.

Szóval ha úgy nézzük az Elsevier tulajdonképpen sikeres és jó lapokat is csinál, de ha azért egy kicsit távolabbra lépünk azért láthatjuk, hogy jóval árnyaltabb a kép. Ugyanis az Elsevier repertoárjába összesen 2700 lap kap helyet és ezek többsége messze nem tart akkora érdeklődésre számot, mint a fent említett sikertermékek. Magyarán, kérdéses, hogy egyáltalán gazdaságos lenne-e az üzemeltetésük.

Az Elsevier elég laza mozdulattal oldja meg a gordiuszi csomót: szeretnél naprakész lenni a tudományágadban? hát akkor a Cell mellé nyugodtan rendelj meg öt obskurus pigmentkémiai és három halgazdálkodási szaklapot. Mint pofátlan kábeltévé üzemeltető, csak akkor engedi a népszerű tartalom elérést, ha többször annyi érdektelen és fölösleges tartalmat is megrendelsz. És persze a megrendelésnél, már nem a minőség, hanem a mennyiség számít, vagyis attól függ az előfizetés értéke, hogy hány lapot “kérsz” és nem attól, hogy mennyire olvasottak azok.

Ennek a hozzáállásnak a bicskanyitogató pofátlanságát David Colquhoun, a University College London (UCL) egyik professzora részletezte pár hónapja a blogjában: a UCL az Elsevier 2068 lapjára fizet elő évi 1.25 millió euró értékben. Ha csak a legolvasottabbakat nézzük, akkor jól látható, hogy évi sok tízezres olvasottsággal azok nyilvánvalóan fontos kellékei az egyetem falai között zajló akadémiai életnek. Azonban, ha azt nézzük, hogy átlagosan hányszor olvassák az Elsevier-csomagban levő lapokat (“Average” az alábbi ábrán), akkor már azt látjuk, hogy alig pár ezerszer (ami egy UCL méretű egyetem esetében nagyon kevés).

Az előfizetett lapok közül 251-et sosem nyitott meg senki az egyetemen, és a lapok 60%-át kevesebb mint 300 alkalommal, ami aligha tenné indokolttá az előfizetést. De, mint említettem, az Elsevier nem teszi lehetővé csak egyes lapok lemondását, ha valaki túl sokat reklamál, a teljes előfizetést megvonja. Hiába szeretne az egyetem lényeges pénzt megspórolni ezen, nem teheti.

Lehetne mindezt úgy nézni, hogy a szorult gazdasági helyzetben az Elsevier csak megpróbálja veszteséges lapjait fenntartani, ami nettó kapitalista logikával már önmagában is nehezen védhető álláspont lenne, a helyzet azonban ennél rosszabb. A kiadó ugyanis nem nullszaldót produkál, hanem 36%-os (igen: harminchat százalékos, nem írtam el) haszonkulccsal működött a válság alatt és 2 milliárd fontot kitevő bevételeiből több mint 700 millió font értékű tiszta haszna volt. Nem véletlen, hogy George Monbiot szerint mellettük még Rupert Murdoch is lelkes szocialistának tűnik.

Ezen a ponton le lehetne egyszerűsíteni a dolgot, hogy anti-kapitalista hippi kutatók hőbörögnek a jól működő és hatékony vállalalattal szemben. Ez azonban teljes félreértése lenne a dolognak. Ugyanis a tudományos lapkiadás, az ún. “academic publishing” nagyon jól példázza azt, amit a közgazdasági irodalom “market failure“-ként aposztrofál, olyan esetként ahol pont, hogy nem működik a kapitalizmus elve.

Ha ugyanis működne, akkor ilyen profit-rés mellett csak úgy nyüzsögnének az új kezdeményezések, amelyeket kihasználva a kutató közösség fokozatosan letörné a pofátlan publikációs költségeket egy olyan szintre, ahol a néhány százalékos haszon már komoly sikernek számítana. A valóság ezzel szemben az, hogy csak nagyon kevés komolyan vehető ilyennel találkozunk, ugyanis egy új lap megjelenésének egy nagyon komoly akadálya van: nincs és hosszú ideig nem is lesz impakt faktora (IF).

Az IF az adott lap cikkeinek átlagos idézettségét saccolja meg az elmúlt évek adatai alapján és mivel minden egyes pályázat elbírálásakor ma szélsőséges IF-fetisizmus tombol, csak nagyon jó anyagi helyzetben levő kutató (vagy olyan akinek minden mindegy) kockáztathatja meg, hogy egy még teljesen ismeretlen újságban publikál, bízva abban, hogy három év múlva fog annyit érni a cikke, mint azt ő most gondolja. A legtöbben nem rendelkeznek a szabad választás efajta luxusával, így a jól bejáratott lapokat fogják preferálni. Vagyi egy új lap sikeressé tételéhez olyan “brand”-re van szükség, ami elhiteti, hogy ebből valami jó fog kisülni és elegendő emberre, akik három éven keresztül kockáztatva ezt el is hiszik. Ez finoman szólva sem egy könnyű kombináció.

A teljes képhet tartozik, hogy a dolog nem lehetetlen, mint azt a Public Library of Science (PLoS) kezdeményezése, a PLoS ONE is mutatja. Ez az online lap a semmiből nőtte ki magát egy nagyon is tisztelendő 4.4 IF-ig, miközben a teljes PLoS csoport aranytojást tojó tyúkjává és az open-access publishing egyik komoly szereplőjévé vált. Mindezt úgy, hogy a beküldött cikkek ellenőrzésekor peer-review is csak arra koncentrál, hogy a leírt eredmény a tudományos módszert betartva keletkezett és más újságoktól eltérően nem próbál minőségi véleményt is nyilvánítani róla. Hiszen, azt majd megteszik mások: egy cikk végső sikere az kizárólag a saját idézettségében rejlik és nem az újság IF-ban. (Mellékszáll, de a Google Scholar új, idézettséget közvetlenül mérő szolgáltatásaihoz hasonló programok elterjedése remélhetőleg hamarosan maga alá temeti az IF-t, és az annak a hasznosságáról szóló meddő vitákat is.)

A PLoS ONE sikere megihletett persze másokat is, mára csak úgy sorjáznak ezen piaci szegmenst megfejni kívánó újságok: Nature Scientific Reports, Biology Open, Open Biology és még sokan mások (a komolyabbak közül, a rengeteg egyértelműen spam-publikációra most nem térnék ki). Ezekben egyaránt az a közös, hogy open-access formát választották, vagyis azt, ahol a szerző fizeti ki a szerkesztőség költségeit (ez most átlagosab 1300$ körül van cikkenként), az olvasó pedig ingyenesen jut a tartalomhoz. Mivel a kutatások legnagyobb részét közpénzből finanszírozzák az arra hivatott szervezetek, ez teljesen logikusnak is tűnik és különösen retrospektíven még bizarabbá teszi az Elsevier és tsai. üzleti modelljét, ahol az olvasó fizet. Pontosabban az olvasó _is_, mert arról a két modell összevetésekor sokan elfelejtkeznek arról, hogy a nagy kiadók eddig mindkét féltől, az olvasótól és a szerzőtől is szedtek pénzt, hogy költségeiket úgymond lefedje (az árban általában feltüntetik, hogy az a peer-review költségeit is fedezni kell, ami persze azért különösen érdekes, mert aki már részt vett ilyesmiben tudja, hogy ingyen és bérmentve csinálja az ember, pontosabban azért, mert hisz benne, hogy a peer-review fontos).

(Persze az esetleges matematikus és fizikus olvasóim ezen a ponton már rég szemüket forgatják, és azt sziszegik, hogy arXiv, ami a Cornell University által üzemeltett teljesen ingyenes publikációs felületet jelenti a tudományos munkák számára. A felvetés jogos és némi magyarázatot kíván, hogy miért nem terjedt el ez a dolog a biológusok között is. Az okok egyike épp a dolog ingyenessége, ugyanis utóbbi csak úgy tartható fenn, hogy a szolgáltatáshoz nem jár peer-review, és ebből az okból kifolyólag IF sem. Vagyis végső soron a munkát mégis csak le kell majd közölni egy “hagyományos” lapban is, ha az ember a pályázatok során használni akarja (ha tévedek, a kommentekben lehet javítani). Márpedig biológiai tudományok során a peer-review gyakran több hónapig is elhúzódhat (a bírálók új kísérleteket kérnek, amelyek nem kivitelezhetők azonnal – pl. egy új transzgénikus egértörzs létrehozása szükséges), és ezalatt megnő annak a veszélye, hogy az ötletet valaki lenyúlja és gyorsan leközli. Márpedig akkor hiába az arXiv-os elsőség, az idézettséget az első peer-reviewed lapban publikáló gyűjti be.)

Az open-access újságok elterjedése egyben azt is jelenti, hogy az Elsevier ellenes bojkottnak nagyobb esélye van, mint korábban bármikor. Ugyanakkor még semmi sem garantált: az eddigi benyomások alapján ezek az újságok a középmezőnyt fogják tudni befogni, a színvonal továbbra is sok szállal fog kötődni az Elsevier tulajdonában levő Cell Press-hez. Hogy ezt az utóbbi függőséget meg lehet-e törni az lesz a következő évek nagy kérdése. Ha igen, az jó eséllyel kompromisszumkészségre sarkalhatja a holland kiadót is. A legígéretesebb kezdeményezés, ezügyben a három legnagyobb tudományfinanszírozó alapítvány, a Howard Hughes Medical Institute, a Wellcome Trust és a Max Planck Society nevéhez kapcsolható, egyelőre nevenincs lap lenne. Reméljük, bejön nekik.