Nem biológia ugyan, de attól még jólesik látni, amint szakmailag képzett emberek a sarkukra állnak amikor arcpirító áltudományos szövegekkel próbálnak egyesek kufárkodni. (Itt van rögtön egy fórum is erről.) Bár Gróf Spanyol Zoltán vízenergiás állításai véleményémem szerint a pszeudotudományos tévelygés minősített esetét képezik, érdekes megfigyelni az “érvelését”: hasonlóan a kreacionizmust hirdetőkhöz, a vitát az azt megillető tudományos síkról igyekszik egy érzelmi síkra terelni, csak itt a vallásos érzelmekre való apellálás helyett, erős nemzeti-nacionalista húrok kerülnek megpendítésre. Sajnos nem kétlem, hogy nagyon sok egyszerű és jóindulatú ember dőlt be ennek az “érvrendszernek” és támogatta anyagilag is a találmányt, pedig ennyi erővel a helyi tenyérjóst is gazdagíthatta volna… 🙁

A PLoS Biology lapjain olvasható egy interjú Jon D. Millerrel, aki régóta tanulmányozza az amerikai társadalom tudományhoz való viszonyát. A cikk jó része ennek megfelelően a tudományos gondolkozás elfogadottságának amerikai helyzetéről szól, de van egy érdekes rész, ami egy kicsit kikacsint a világra:

“Since 1979, he says, the proportion of scientifically literate adults has doubled—to a paltry 17%. The rest are not savvy enough to understand the science section of The New York Times or other science media pitched at a similar level. As disgracefully low as the rate of adult scientific literacy in the United States may be, Miller found even lower rates in Canada, Europe, and Japan—a result he attributes primarily to lower university enrollments.”

Azaz környezetünkben jó, ha minden hatodik ember képes megérteni egy színvonalas napilap tudományos rovatát. És ez baj. És itt jön közbe a kutatók és tudományos újságírók felelőssége. Előbbieknek ideje megtanulniuk kommunikálni, míg utóbbiaknak tényleg összeszedni alapvető tudományos ismereteket (pl. a Tiktaalik kapcsán az MTI, hvg.hu, stb. csapnivaló dolgokat írt). De talán a legnagyobb felelősség a tanárok vállán van: lelkesek kellene legyenek, s ne unalmas, kötelező szöveghalmazként prezentálják tárgyukat hanem vigyenek bele egy ki életet és lelkesedést (sajnos itt egy kicsit pesszimista vagyok, saját tapasztalatom szerint, az általam sokra becsült kivételektől eltekintve, a tanárképzés terén az elmúlt években nagyban érvényesült az “aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja” szelekciós elv). A mindenkori politikumnak pedig arra kell vigyáznia, hogy még véletlenül se engedjen az olyan törekvéseknek, amelyek egy félreértelmezett ideológiai harc részeként próbálnak fellépni a tudományos gondolkozás ellen, olyan törésvonalakat vízionálva utóbbi és a vallás között, amelyek a valóságban nem léteznek.

Gross, L (2006) Scientific Illiteracy and the Partisan Takeover of Biology. PLoS Biology doi: 10.1371/journal.pbio.0040167.

Frissítő rövidhírként: egy izraeli csoport által jegyzett tanulmány szerint, amikor az oktopuszok szájukhoz emelik zsákmányukat, azt emberi karhoz hasonló mozgással teszik. Első hallásra furcsa lehet, hogy egy belső váz nélküli csáp, miként viselkedhet hasonlóan egy belső vázzal és ízületekkel rendelkező végtaggal, de a dolog nyitja a kar két végről elinduló izomösszehúzódási hullám, amelynek következményeképpen, a kettő találkozásánál egy “ízület” jön létre, amely körül a csáp két része elfodulhat.

Ha pedig épp nem bizonyos dolgok “felkarolásával” vannak elfoglalva, akár két csápon sétálhatnak is egyet, a maradék hattal álcázva magukat (lásd itt, különös tekintettel a videókra ;-))

Sumbre, G., Fiorito, G., Flash, T. and Hochner, B. (2006) Octopuses Use a Human-like Strategy to Control Precise Point-to-Point Arm Movements. Current Biology 16(8): 767-772.

Bő egy hete esett szó pár millió éve trópusi mocsarakban élő halfajok szárazföld iránti vonalmáról, s itt egy újabb kis hír amely egy kortárs afrikai harcsafaj szárazföldi próbálkozásait dokumentálja.
A Channallabes apus elsősorban a mocsár aljzatán kutat élelem után, de azért a part- és vízközelbe tévedt ingyenebédet sem veti meg. Mint az a mellékelt videón is követhető, ilyen esetekben a harcsa testének eleje kiemelkedik a vízből és így próbálja megragadni (de legalább is a vízbe lökni) áldozatát. Mindezt az teszi lehetővé, hogy a fejét lefele tudja hajtani, s érdekes módon ez pont olyasfajta adaptációja a csontváznak, amely megfigyelhető mind a Tiktaalik, mind az Ichthyostega csontvázakon. Azaz még az is lehet, hogy hajdanában az a bizonyos “olthatatlan” szárazföld iránti vonzalom részben annak volt köszönhető, hogy a parton szép számmal fordultak elő a táplálékként egyáltalán nem megvetendő szelvényesek, amelyeknek szárazföldi gerincesek hijján max néhány gerinctelen ragadozótól kellett tartaniuk.

Van Wassenbergh, S., Herrel, A., Adriaens, D., Huysentruyt, F., Devaere, S. and Aerts, P. (2006) A catfish that can strike its prey on land. Nature 440, 881

A vak órásmester c. könyvét Richard Dawkins azon kulcsgondolat köré építi, hogy bár egyesek számos biológiai rendszerben tervezettséget vélnek felfedezni, valójában ez teljesen látszólagos, és az ilyen összetett rendszerek is létrejöhetnek a természetes szelekció során. Amennyiben esetleg mégsem, mint arra már maga Darwin is rámutatott, az az elmélete gyors kimúlásához vezetne.
A hormon-receptor kölcsönhatást sokan szeretik kulcs-zár hasonlattal jellemezni, ahol a rendszer specificitását az biztosítja, hogy egyes receptorhoz csak meghatározott szerkezetű hormonmolekulák kapcsolódhatnak. Azok a hormonok, amelyek nem képesek a receptorokhoz megfelelően kapcsolódni, nem is lesznek képesek azokat aktiválni. Mindezek miatt első látásra ez pontosan olyan rendszernek tűnik, amit az értelmes tervezettség hívei szeretnek “lecsökkenthetetlenül komplexnek” aposztrofálni, azaz olyasminek, ami nem alakulhatott ki a mutációk és a természetes szelekció egyszerű rendszere révén.

Az eheti Science azonban pont egy olyan tanulmányt közöl, ami ennek ellentmond. Szervezetünk hormonrendszere elengedhetetlen a homeosztázis fenntartásához. Egyes hormonok olyan folyamatokat szabályoznak, melyek révén a vér kálcium-, cukor- vagy sótartalma egy adott tartományon belül tartható. Jó példa erre az aldoszteron, amely a vesében szabályozza a sóvisszatartást. Ez a hormon egy ún. mineralocorticoid hormon, amely (nem túl meglepő módon) mineralocorticoid-receptorokhoz (MR) kötődik. Ilyen receptorok az összes gerincesben előfordulnak, ami már csak azért is érdekes, mert az aldoszteron csak a szárazföldi gerincesekben létezik, halakban egy 11-deoxycorticosterone (DOC) nevű hormont köt meg (amely  bennünk történetesen az aldoszteron prekurzora). Egy kis molekuláris piszkálódással és hasonlítgatással kiderült, hogy a MR-ok egy másik receptorcsaláddal állnak rokonságban, a glucocorticoid-receptorokkal (GR). Ezek a cortisol nevű stressz-hormont kötik meg, amelynek fontos szerepe van a gyulladásokban is. A cortisolt (és az aldoszteront is) a mellékvesekéreg termeli, és funkcionális tesztek kimutatták, hogy adott esetben szintén képes lenne az MR-t aktiválni. Lenne, mondom, mert a valóságban a vesében, ahol a MR-ok előfordulnak, olyan enzimek termelődnek, amelyek lebontják a hormont.

A kérdés tehát adott: ha a két receptortípus hasonlít egymásra, eredeztethetőek-e közös tőről? Ez ugye azt jelentené, hogy valamikor léteznie kellett egy ősi receptornak, amelynek a duplikációját követően kialakulhatott a GR és a MR, úgy, hogy az átalakulás olyan kismértékű változások sorozatával történt, amelyek biztosították a működőképes közbülső formák létét. Nos, ami biztosnak látszik, az az, hogy az állkapocsnélküli halak (pl. ingolák) csak egyetelenegy corticoidreceptorral rendelkeznek, amely mindhárom fent említett hormont (aldoszteron, DOC, cortisol) képes megkötni. Ezeket, illetve különböző állkapcsos gerincesek GR- és MR-szekvenciáit felhasználva a kutatók kibarkochbázták, hogy mi is lehetett az ősi corticoidreceptor-molekula (AncCR) hormonkötő részének szekvenciája. Sőt, tovább lépve meg is szintetizálták ezt a receptordarabkát, amely, mint kiderült, szintén képes mindhárom hormontípus megkötésére. A MR, amely ebből a szempontból hasonló, értelemszerűen viszonylag egyszerűen kialakulhatott az AncCR-ból. Az igazi kérdés a cortisolspecifikus GR kialakulása. Szekvenciaszinten ehhez két aminosavnyi változásra volt szükség. Nem sok, de ahhoz, hogy az átmenet valószínűsíthető legyen, a közbeeső forma is működőképes kellett legyen. És az is volt: a 106-os pozícióban levő szerint prolinra cserélve olyan receptorhoz jutunk, amely ugyan nem köti meg a cortisolt (sem az aldoszteront, de minthogy ez a receptor azelőtt létezett, hogy az aldoszteron kialakult volna, ez nem is annyira lényeges), de DOC-re vidáman reagál. Ebből aztán a következő mutáció révén (111-es leucinból glutamin lett) kialakulhatott a GR.

Summa summarum: egy első látásra lecsökkenthetetlenül komplex rendszerről kiderült, hogy nem az, és létrejöhetett kis lépésekben. (Hab a tortán, hogy Michael Behe, a lecsökkenthetelen komplexitás guruja kissé zavarba jött, és kijelentve, hogy ez a rendszer túl egyszerű ahhoz, hogy “lecsökkenthetetlenül komplex”-nek lehessen nevezni, gyorsan átdefiniálta a fogalmat … ;-))

Adami, C. (2006) EVOLUTION: Reducible Complexity Science 312, 61-63.
J. T. Bridgham, S. M. Carroll, J. W. Thornton (2006) Evolution of Hormone-Receptor Complexity by Molecular Exploitation Science 312, 97-101.

Drága jó mikrobiológia tanárom szarkasztikus megjegyzése szerint az emberi közegészségügy elleni egyik legnagyobb merényletet bizonyos Mechwart András, a hengermalom feltalálója követte el. Persze nem kell ezt szószerint venni, de kétségtelen, hogy a hatékonyabb őrlés előfeltétele volt annak, hogy a szénhidrátot nagy tételben tudjuk eltüntetni magunkban. Ez pedig a kultúrnövények hatékonyabb felhasználásán keresztül nemcsak a lakosság növekedését tette lehetővé, hanem remek lehetőséget biztosított a szánkban lakó mikroorganizmusoknak is. Utóbbiak – hacsak nem igyekszünk rendszeresen megszabadulni a társaságuktól – olyan savakat termelnek, amelyek kioldják a fogzománcot és a fog egyéb ásványi anyagait, helyre kis lyukakat hozva létre.

Értelemszerűen, a fenti “definíció” szerint a fogak elleni első “merénylet” a mezőgazdaság meghonosodásához köthető. És a jelek szerint valóban: a pakisztáni Mehrgarhban feltárt neolitikus temetőben számos olyan koponyamaradvánra bukkantak a régészek, amelyek egyértelmű fogászati beavatkozás nyomait mutatják. Ez pedig pont az a korszak, amikorra a környéken a rozs és búza termesztés elterjedhetett. A 7500-9000 éves sírokból előkerült 11 kezelt örlőfogban (ezek 9 személyhez tartoznak) jól látható, hogy valamilyen fúró szerszámmal (ez felthetőleg a jobb oldalon látható, íj alapú fúró lehetett) lyukakat fúrtak. A lyukak helyzete és mérete alapján a kutatók szerint ezek gyógyászati célú beavatkozások lehettek, annak azonban sajnos nem maradt nyoma, hogy mit használhattak tömésnek a korabeli dokik.
Mindenesetre, ha legközelebb valaki félve gondolna a fogorvosával való találkára, csak játszon el a gondolattal, hogy mivel járhatott a lidocain és tsai. felfedezése előtt egy fúrás, az említett eszközzel…

A. Coppa, L. Bondioli, A. Cucina, D. W. Frayer, C. Jarrige, J. -F. Jarrige, G. Quivron, M. Rossi, M. Vidale and R. Macchiarelli (2006) Early Neolithic tradition of dentistry. Nature 440, 755-756.

A képen nem egy kisgömböc található, hanem egy kollagénből készült (így később magától lebomló, ún. biodegradábilis) váz, amelyet a kutatók “lombik” húgyhólyag készítéséhez használnak. Mint arról a The Economist és a news@nature is beszámol, az Észak-Karolina-i Wake Forrest University kutatói sikeresen növesztettek laboratóriumi körülmények között ilyen szerveket, és ezek immár több éve problémamentesen működnek újdönsült gazdáikban.
A hólyagrák maga sem egy nagyon kellemes dolog, de eddig a tumor eltávolítása után, toldozással-foldozással varrták össze a hólyagot, néha több, de gyakran kevesebb sikerrel. Az új eljárás azonban lehetővé teszi, hogy a páciens hólyagjából néhány egészséges simaizom- és urothelium (egy speciális, a hólyag belsejét borító szövet) őssejtet izolálva és mesterségesen felszaporítva egy szinte vadonatúj szervet hozzanak létre. Az izom sejteket a váz külsején, míg az urothelium sejteket a belsejében tenyésztik és néhány hét leforgása után a betegbe ültethetik az immár funkcionális szervet. (Néhány plusz trükk azért kell, mert a szerv későbbi megfelelő vérellátását és beidegézést is biztosítani kell.) El lehet kerülni, mind a bizonytalan ideig történő donorra való várakozást, mind az esetleges későbbi immunológiai bonyodalmakat: hiszen az új hólyag teljesen kompatibilis lesz az immunrendszerrel (mivel a beteg saját őssejtjeiből készítették), azaz nem áll fenn a kilökődés veszélye. Az eljárást egyelőre a Tengion forgalmazza, és egyes pletykák szerint már a spájzban vannak további szervek (szív, máj) is. Minthogy azonban azok lényegesen több fajta sejtből állnak, nem is szólva a bonyolultabb struktúráról, szerintem ezekre egy (jó) ideig várni kell…

Egy rovar élete olykor drámai gyorsassággal ér véget, pl. egy jól irányzott újságcsapásal. Ugyanis sokan hajlandóak a környezetükben levő zümmögő seregre úgy gondolni, mint egy, csak az idegesítésükre való siserehadra és álmosan legyintenek, ha valaki elsüt egy-egy közhelyesnek ható kijelentést a rovarok hasznáról. Hiszen ki és hogyan becsüli meg ezt a hasznot? Nos, egy válasz már minimum létezik; eszerint az USA gazdasága évente minimum 57 milliárd dollárt profitál a rovarok révén. A szám azért is figyelemreméltó, mert csak 7 milliárd dollár az a haszon amit a rovarok beporzás és parazita társaiknak lelkes levadászása révén hoznak létre. A maradék 50 milliárd mind a halász-vadász-madarász bizniszhez kapcsolódik, azáltal, hogy az említett tevékenységek szenvedő (na jó, madarászat esetén nem annyira) alanyainak a rovarsereg kiapadhatatlan táplálékforrást biztosít.