A vak órásmester c. könyvét Richard Dawkins azon kulcsgondolat köré építi, hogy bár egyesek számos biológiai rendszerben tervezettséget vélnek felfedezni, valójában ez teljesen látszólagos, és az ilyen összetett rendszerek is létrejöhetnek a természetes szelekció során. Amennyiben esetleg mégsem, mint arra már maga Darwin is rámutatott, az az elmélete gyors kimúlásához vezetne.
A hormon-receptor kölcsönhatást sokan szeretik kulcs-zár hasonlattal jellemezni, ahol a rendszer specificitását az biztosítja, hogy egyes receptorhoz csak meghatározott szerkezetű hormonmolekulák kapcsolódhatnak. Azok a hormonok, amelyek nem képesek a receptorokhoz megfelelően kapcsolódni, nem is lesznek képesek azokat aktiválni. Mindezek miatt első látásra ez pontosan olyan rendszernek tűnik, amit az értelmes tervezettség hívei szeretnek “lecsökkenthetetlenül komplexnek” aposztrofálni, azaz olyasminek, ami nem alakulhatott ki a mutációk és a természetes szelekció egyszerű rendszere révén.

Az eheti Science azonban pont egy olyan tanulmányt közöl, ami ennek ellentmond. Szervezetünk hormonrendszere elengedhetetlen a homeosztázis fenntartásához. Egyes hormonok olyan folyamatokat szabályoznak, melyek révén a vér kálcium-, cukor- vagy sótartalma egy adott tartományon belül tartható. Jó példa erre az aldoszteron, amely a vesében szabályozza a sóvisszatartást. Ez a hormon egy ún. mineralocorticoid hormon, amely (nem túl meglepő módon) mineralocorticoid-receptorokhoz (MR) kötődik. Ilyen receptorok az összes gerincesben előfordulnak, ami már csak azért is érdekes, mert az aldoszteron csak a szárazföldi gerincesekben létezik, halakban egy 11-deoxycorticosterone (DOC) nevű hormont köt meg (amely  bennünk történetesen az aldoszteron prekurzora). Egy kis molekuláris piszkálódással és hasonlítgatással kiderült, hogy a MR-ok egy másik receptorcsaláddal állnak rokonságban, a glucocorticoid-receptorokkal (GR). Ezek a cortisol nevű stressz-hormont kötik meg, amelynek fontos szerepe van a gyulladásokban is. A cortisolt (és az aldoszteront is) a mellékvesekéreg termeli, és funkcionális tesztek kimutatták, hogy adott esetben szintén képes lenne az MR-t aktiválni. Lenne, mondom, mert a valóságban a vesében, ahol a MR-ok előfordulnak, olyan enzimek termelődnek, amelyek lebontják a hormont.

A kérdés tehát adott: ha a két receptortípus hasonlít egymásra, eredeztethetőek-e közös tőről? Ez ugye azt jelentené, hogy valamikor léteznie kellett egy ősi receptornak, amelynek a duplikációját követően kialakulhatott a GR és a MR, úgy, hogy az átalakulás olyan kismértékű változások sorozatával történt, amelyek biztosították a működőképes közbülső formák létét. Nos, ami biztosnak látszik, az az, hogy az állkapocsnélküli halak (pl. ingolák) csak egyetelenegy corticoidreceptorral rendelkeznek, amely mindhárom fent említett hormont (aldoszteron, DOC, cortisol) képes megkötni. Ezeket, illetve különböző állkapcsos gerincesek GR- és MR-szekvenciáit felhasználva a kutatók kibarkochbázták, hogy mi is lehetett az ősi corticoidreceptor-molekula (AncCR) hormonkötő részének szekvenciája. Sőt, tovább lépve meg is szintetizálták ezt a receptordarabkát, amely, mint kiderült, szintén képes mindhárom hormontípus megkötésére. A MR, amely ebből a szempontból hasonló, értelemszerűen viszonylag egyszerűen kialakulhatott az AncCR-ból. Az igazi kérdés a cortisolspecifikus GR kialakulása. Szekvenciaszinten ehhez két aminosavnyi változásra volt szükség. Nem sok, de ahhoz, hogy az átmenet valószínűsíthető legyen, a közbeeső forma is működőképes kellett legyen. És az is volt: a 106-os pozícióban levő szerint prolinra cserélve olyan receptorhoz jutunk, amely ugyan nem köti meg a cortisolt (sem az aldoszteront, de minthogy ez a receptor azelőtt létezett, hogy az aldoszteron kialakult volna, ez nem is annyira lényeges), de DOC-re vidáman reagál. Ebből aztán a következő mutáció révén (111-es leucinból glutamin lett) kialakulhatott a GR.

Summa summarum: egy első látásra lecsökkenthetetlenül komplex rendszerről kiderült, hogy nem az, és létrejöhetett kis lépésekben. (Hab a tortán, hogy Michael Behe, a lecsökkenthetelen komplexitás guruja kissé zavarba jött, és kijelentve, hogy ez a rendszer túl egyszerű ahhoz, hogy “lecsökkenthetetlenül komplex”-nek lehessen nevezni, gyorsan átdefiniálta a fogalmat … ;-))

Adami, C. (2006) EVOLUTION: Reducible Complexity Science 312, 61-63.
J. T. Bridgham, S. M. Carroll, J. W. Thornton (2006) Evolution of Hormone-Receptor Complexity by Molecular Exploitation Science 312, 97-101.

Drága jó mikrobiológia tanárom szarkasztikus megjegyzése szerint az emberi közegészségügy elleni egyik legnagyobb merényletet bizonyos Mechwart András, a hengermalom feltalálója követte el. Persze nem kell ezt szószerint venni, de kétségtelen, hogy a hatékonyabb őrlés előfeltétele volt annak, hogy a szénhidrátot nagy tételben tudjuk eltüntetni magunkban. Ez pedig a kultúrnövények hatékonyabb felhasználásán keresztül nemcsak a lakosság növekedését tette lehetővé, hanem remek lehetőséget biztosított a szánkban lakó mikroorganizmusoknak is. Utóbbiak – hacsak nem igyekszünk rendszeresen megszabadulni a társaságuktól – olyan savakat termelnek, amelyek kioldják a fogzománcot és a fog egyéb ásványi anyagait, helyre kis lyukakat hozva létre.

Értelemszerűen, a fenti “definíció” szerint a fogak elleni első “merénylet” a mezőgazdaság meghonosodásához köthető. És a jelek szerint valóban: a pakisztáni Mehrgarhban feltárt neolitikus temetőben számos olyan koponyamaradvánra bukkantak a régészek, amelyek egyértelmű fogászati beavatkozás nyomait mutatják. Ez pedig pont az a korszak, amikorra a környéken a rozs és búza termesztés elterjedhetett. A 7500-9000 éves sírokból előkerült 11 kezelt örlőfogban (ezek 9 személyhez tartoznak) jól látható, hogy valamilyen fúró szerszámmal (ez felthetőleg a jobb oldalon látható, íj alapú fúró lehetett) lyukakat fúrtak. A lyukak helyzete és mérete alapján a kutatók szerint ezek gyógyászati célú beavatkozások lehettek, annak azonban sajnos nem maradt nyoma, hogy mit használhattak tömésnek a korabeli dokik.
Mindenesetre, ha legközelebb valaki félve gondolna a fogorvosával való találkára, csak játszon el a gondolattal, hogy mivel járhatott a lidocain és tsai. felfedezése előtt egy fúrás, az említett eszközzel…

A. Coppa, L. Bondioli, A. Cucina, D. W. Frayer, C. Jarrige, J. -F. Jarrige, G. Quivron, M. Rossi, M. Vidale and R. Macchiarelli (2006) Early Neolithic tradition of dentistry. Nature 440, 755-756.

A képen nem egy kisgömböc található, hanem egy kollagénből készült (így később magától lebomló, ún. biodegradábilis) váz, amelyet a kutatók “lombik” húgyhólyag készítéséhez használnak. Mint arról a The Economist és a news@nature is beszámol, az Észak-Karolina-i Wake Forrest University kutatói sikeresen növesztettek laboratóriumi körülmények között ilyen szerveket, és ezek immár több éve problémamentesen működnek újdönsült gazdáikban.
A hólyagrák maga sem egy nagyon kellemes dolog, de eddig a tumor eltávolítása után, toldozással-foldozással varrták össze a hólyagot, néha több, de gyakran kevesebb sikerrel. Az új eljárás azonban lehetővé teszi, hogy a páciens hólyagjából néhány egészséges simaizom- és urothelium (egy speciális, a hólyag belsejét borító szövet) őssejtet izolálva és mesterségesen felszaporítva egy szinte vadonatúj szervet hozzanak létre. Az izom sejteket a váz külsején, míg az urothelium sejteket a belsejében tenyésztik és néhány hét leforgása után a betegbe ültethetik az immár funkcionális szervet. (Néhány plusz trükk azért kell, mert a szerv későbbi megfelelő vérellátását és beidegézést is biztosítani kell.) El lehet kerülni, mind a bizonytalan ideig történő donorra való várakozást, mind az esetleges későbbi immunológiai bonyodalmakat: hiszen az új hólyag teljesen kompatibilis lesz az immunrendszerrel (mivel a beteg saját őssejtjeiből készítették), azaz nem áll fenn a kilökődés veszélye. Az eljárást egyelőre a Tengion forgalmazza, és egyes pletykák szerint már a spájzban vannak további szervek (szív, máj) is. Minthogy azonban azok lényegesen több fajta sejtből állnak, nem is szólva a bonyolultabb struktúráról, szerintem ezekre egy (jó) ideig várni kell…

Egy rovar élete olykor drámai gyorsassággal ér véget, pl. egy jól irányzott újságcsapásal. Ugyanis sokan hajlandóak a környezetükben levő zümmögő seregre úgy gondolni, mint egy, csak az idegesítésükre való siserehadra és álmosan legyintenek, ha valaki elsüt egy-egy közhelyesnek ható kijelentést a rovarok hasznáról. Hiszen ki és hogyan becsüli meg ezt a hasznot? Nos, egy válasz már minimum létezik; eszerint az USA gazdasága évente minimum 57 milliárd dollárt profitál a rovarok révén. A szám azért is figyelemreméltó, mert csak 7 milliárd dollár az a haszon amit a rovarok beporzás és parazita társaiknak lelkes levadászása révén hoznak létre. A maradék 50 milliárd mind a halász-vadász-madarász bizniszhez kapcsolódik, azáltal, hogy az említett tevékenységek szenvedő (na jó, madarászat esetén nem annyira) alanyainak a rovarsereg kiapadhatatlan táplálékforrást biztosít.

A földművelésre való áttérés döntő jelentőségű volt az emberiség történetében, mely a rizikós vadászó-gyűjtögető életmódot a biztosabb növénytermesztésre és állattenyéstésre felcserélve egy stabilabb társadalom alapjait teremtette meg. Az áttéréshez azonban a termesztés puszta ötlete még nem lett volna elég, szükség volt olyan növény (és állat) fajokra amelyek alkalmasak voltak a már említett célokra. Ha hinni lehet Jared Diamond elméletének, ezen fajok (de különösen a növények) jelenléte illetve hiánya volt az a szűk keresztmetszet, amely meghatározta, hogy adott kontinensen a civilizációs fejlődés neki tudott-e lódulni vagy sem. Ázsiában a rizs, Amerikában a kukorica, míg az euópai civilizációk bölcsőjének számító Közel-Keleten a búza vad ősei jelentették azt az ugródeszkát, amire alapozva egyre nagyobb és nagyobb közösségek tudtak egy helyen megélni; majd később a társadalmi interakcióik révén pedig megjelenhetett mindaz, amit ma ókori civilizációként emlegetünk.

A három fő kultúrnövényből a rizs mindenképpen kiemelkedik, hiszen az emberiség közel felének ez az alapvető élelmiszere. A ma elterjedt rizs (Oryza sativa)”szelidítése”, azaz vad fajokból történő kitenyésztése minden jel szerint sok szempontból egy klasszikus történet: az embereknek tetsző variánsok fokozatos kiválogatásával és továbbtenyésztésével fokozatosan következett be. A folyamatra talán a legjobb analógia a kutyatenyésztés, nemcsak előnyeivel (a kívánt jelleg gyors elterjesztése egy adott populációban), hanem hátrányaival is. Utóbbiak alatt azt értem, hogy a beltenyésztés révén egyre inkább olyan fajták kerülhetnek túlsúlyba, amelyek természetes szelekció révén sosem jöhettek volna létre, egyes recesszív (nagyon gyakran működésképtelen) allélok olyan mértékben terjedhettek el, amit a természet “laboratóriumában” a rekombináció nem tett volna lehetővé. Mindez kétségtelen, hogy egy ehetőbb növényt eredményzett, de egyben ezt a növényt ki is szolgáltatta az emberi tevékenységnek. Mai élettani jellemzőivel illetve a rizs populációk genetikai diverzitásának, sokszínűségének lecsökkentése miatt a rizs nem termesztett körülmények között kudarcra lenne ítélve.[1]

A domesztikáció egyik következménye, hogy a termesztett rizs nem szórja szerte a magjait. Ennek számunkra nyilvánvaló fontossága van (kicsit fárasztó lenne szemenként begyűjteni a víz alól), de természetes körümények között hátrány, hiszen a földre nem kerülő magokból nehezen alakulhat ki új növény. Amint az a Science aktuális számából kiderül, ezért az sh4 nevű gén mutációja a felelős. [2] (A teljes objektivitás miatt azért álljon itt, hogy nem egyedül, de leginkább.) Ez a gén azért keltette fel a kutatók figyelmét, mert amikor a termesztett rizst keresztezték vad ősével, az Oryza nivara-val, csak azok az utódok szórták el a magjaikat, amelyek az említett génnek a vad változatát hordozták. Amint az az ezt követő vizsgálatokból kiderült, az Sh4 egy eddig ismeretlen transzkripciós faktor, amelynek kulcsfontosságú szerepe van a kocsányt és a magot elválasztó réteg kialakulásában. S ha ez a réteg nem jön létre, a mag nem fog szétszóródni. Ami különösen figyelemreméltó az az, hogy az eredeti, O. nivara-ban fellelhető sh4 gén szekvenciája, mindössze egyetlen nukleotidban (G->T) különbözik az O. sativa azonos génjének szekvenciájától. Ez az egyetelen bázispárnyi eltérés egy aminosav különbséget eredményez (Asn -> Lys) a két fehérje között, ami nem tűnik soknak, de éppen elég: mivel a transzkripciós faktor DNS-kötő régiójába esik, valószínűleg azt eredményezi, hogy az Sh4 kevésbé hatékonyan kapcsol be más géneket (mivel még nem ismerjük, hogy pontosan mely géneket szabályozza, így ez egyelőre csak feltételezés marad).
A rizs-genom legtöbb részén egyetlen bázispárnyi eltérés egyszerű polimorfizmusként lett volna elkönyvelve. De pont itt egy kulcsfontosságú fiziológiai változást okozott a növény életciklusában, amely közvetve akár hozzájárulhatott az ázsiai kultúrák későbbi kialakulásához is.

[1] Lu J, Tang T, Tang H, Huang J, Shi S, Wu CI. (2006) The accumulation of deleterious mutations in rice genomes: a hypothesis on the cost of domestication. Trends Genet. 22(3): 126-131.
[2] Li C, Zhou A, Sang T. (2006) Rice domestication by reducing shattering. Science. 311: 1936-1939.

Napjaink sok indulatot kiváltó, biológiai vonatkozású támainak egyike az embrionális őssejtek kérdése. Az embrionális őssejtek, olyan sejtek amelyek közel végtelen osztódási képességgel rendelkeznek, és amelyekből még bármi lehet, azaz ha megfelelően noszogatjuk őket, különböző molekuláris koktélokkal, akkor a legkülönbözőbb sejttípusokká differenciálódhatnak. Viszont a differenciálódás folyamata során fokozatosan beszűkül az, hogy mivé is válhatnak, minden egyes lépés után egyre kevesebb és kevesebb sejttípust hozhatnak létre. Értelemszerűen bizonyos szempontból a közbülső állapotok is őssejtnek minősülnek, de a mindenre kapható, “totipotens” embionális őssejtekkel ellentétben ezek már csak “multipotens” őssejteknek minősülnek.
Mivel eleddig valódi embrionális őssejteket csak pár sejtes embriókból sikerült izolálni, napjainkban túlfűtött viták tárgyát képezi, hogy mennyire etikus a velük való kutatás, hány embrió elpusztítása engedhető meg több millió ember gyógyításának reményében. A szabályozás szinte országonként különböző, a nagyonszigorú amerikaitól, a nagyon megengedő dél-koreaiig terjed. A azonban közös, hogy fok kutató már egy kicsit belefáradt a magas röptű vitákba és örülne, ha létezne egy kevésbe vitatott technika embironális őssejtvonalak előállítására. Néhány ilyen ötletről, még a Hwang-féle őssejtbotrány kitörése előtt írtam, s a napokban látott világot egy egyelőre szintén igéretesnek tűnő kísérletsorozat.
Pár éve tele volt a tudományos világsajtó “transzdifferenciálódó” őssejtekkel, amelyekre mint az őssejt kutatás Szent-Gráljaira tekintenek, mert megkerülné (vagy mégsem, lásd a legvégén) a legnehezebb etikai kérdést, az embriók elpusztítását. A differenciálódás során előbb elkülönülnek a későbbi szaporító sejteket létrehozó őssejtek és a testünk többi sejtjéért felelős szomatikus őssejtek, majd utóbbiak létrehozzák a három csíravonalért felelős őssejteket. A három csíravonal (ektoderm, mezoderma, entoderma) mind jól meghatározható szerveket hoz létre, és köztük nincs átjárás, azaz pl. egy ektodermális őssejtből (normális körülények között) nem jön létre mezodermális szerv. De speciális körülmények között úgy tűnt, hogy mégis sikerül a lehetetlen és pl. csontvelői (mezodermális) őssejtekből idegsejteket (ektoderma) sikerült varázsolni. Ezt nevezték el transzdifferenciálódásnak és hatalmos felhajtás vette körül. Sorra jelentek meg a hasonló cikkek, mígnem jött egy hatalmas zakó: kiderült, hogy az összes addigi eredmény artefaktum volt. Mégpedig azért, mert csontvelői őssejteket embrionális őssejtek (ES) között tenyésztették (az elgondolás az volt, hogy utóbbiak biztos termelnek olyan anyagokat, amelyek az előbbiekből is ES sejteket csinálnak. Csak ami transzdifferenciálódásnak tűnt egyszerű sejtfúziónak bizonyult: a csontvelői őssejtek ősszeolvadtak az embrionálisakkal, tetraploid sejteket hozva létre, és ezek alakultak aztán idegsejtté megfelelő stimulus esetén. Sokk és horror, majd 4 évig nem is igen lehetett transzdifferenciálódásról hallani. Egészen múlt hétig, amikor egy csoport azzal állt elő, hogy a hímivarsejteket létrehozó őssejtek felhasználásával sikerült transzdifferenciációt megfigyelniük. A kísérlet ígéretes, mert egyrészt logikus, hogy a legkorábban differenciálódó sejtvonalat próbálják “visszalépésre” bírni, másrészt pedig nincsenek tenyész-sejtek, azaz a sejtfúzió gyanúja is ki van küszöbölve. Egyelőre még csak egerekben próbálkoztak, de a kövekező lépés a humán kísérletek lesznek, s ha beválnak, az kisebb Hawaii, mert legalább az emberi populáció (hím) fele esetében lehetséges lesz testre szabott őssejtvonalakat létrehozni.

A transzdifferenciálódás a Vatikán szerint is teljesen etikus, akkor mi is az amiért egy kicsit én mégis zsémbeskedem? Mint az logikusan látszik transzdifferenciálódáskor a sejtek vissza kell kerüljenek egy “totipotens” fázisba. Márpedig az én értelmezésemben, ez olyan mintha a kísérleti alanyt klónoznánk: elvileg (gyakorlatilag nem ilyen egyszerű) ebből a totipotens sejtből a donor klónja lenne létrehozható. Így aztán transzdifferenciációkor kis túlzással igazából a hagyományos embrionális őssejtkutatás kritikusainak két mumusa is végrehajtásra kerül: embert klónozunk, és még el is pusztítjuk. Így aki a transzdifferenciációt elfogadja, de a másik két eljárást nem, az egy kicsit hipokrita helyzetbe kerül. (Hangsúlyoznám, hogy szerintem, de meggyőzhető vagyok, hogy miért nincs is így esetleg.)

Guan, K, Nayernia, K, Maier, LS, Wagner, S, Dressel, R, Lee, JH, Nolte, J, Wolf, F, Li, M, Engel, W, and Hasenfuss, G. (2006) Pluripotency of spermatogonial stem cells from adult mouse testis. Nature doi:10.1038/nature04697

Az elmúlt hetek túlhajtott búlvár-influenza mániája után, álljon itt egy kis valódi érdekesség.
Legutóbb arról írtam, hogy a H5N1, bár jelenlegi formájában emberre még nem kifejezetten veszélyes, de alamuszi módon úgy evolválódhat, hogy lassan-lassan összeszedi azokat a mutációkat, amelyektől pandémikus törzzsé változhat. Az eheti Science és Nature hasábjain párhuzamosan jelent meg két tanulmány, amelyek fiziológiásan is magyarázatot nyújtanak arra, hogy a jelenlegi vírus miért nem nagyon fertőző.
A szárnyas influenza nem egy ritka dolog, elsősorban a kacsák szeretik elkapni, de egy dologban mindenképpen különbözik az emberitől: szárnyas barátainkban gyakran emésztőrendszeri megbetegedést okoz. Mégpedig azért, mert az emésztőrendszerük sejtjeinek felületén egy speciális sziálsav (egy sejtfelszíni cukor) kombináció expresszálódik (SA2,3Gal), amelyhez a H5N1 előszeretettel kötődik. Amint arra a Nature-ben publikáló japán csoport rájött, ez a sziálsav kombináció az emberi légutaknak csak a legmélyén, a tüdőszövet sejtjeiben lelhető fel. A klasszikus humán influenza törzsek pont abból nyerik a virulenciájukat, hogy a könnyebben “elérhető” felső légutak sejtjeit fertőzik meg, ellenben itt, egy kicsit különböző cukor kombó lelhető a sejtek felszínén, a SA2,6Gal. Ez a különbség pedig épp elég ahhoz, hogy a vírus, jelenlegi formájában ártalmatlan legyen rájuk nézve. Ezt támasztja alá a holland kutatók eredménye is, akik azt mutatták ki, hogy a H5N1 szinte kizárólag csak az alsó légutak sejtjeit támadja meg.
És, hogy mi a tanulság? Hát, hogy egyelőre nincs ok a pánikkltésre. Meg az is, hogy a H5N1 jelenlegi formái ellen készített oltóanyagok max. a szárnyasoknak és a közelükben élőknek nyújthatnak védelmet, de ha egyszer kialakul majd az emberre veszélyes pandémikus törzs, az ellen koránt sem biztos, hogy védelmet tudnak nyújtani, hiszen azt már nem H5N1-nek fogják nevezni…

Shinya, K, Ebina, M, Yamada, S, Ono, M, Kasai, N, and Kawaoka, Y (2006) Avian and human flu viruses seem to target different regions of a patient’s respiratory tract. Nature 440: 435-436.
van Riel, D, Munster, VJ, de Wit, E, Rimmelzwaan, GF, Fouchier, RAM, Osterhaus, ADME, and Kuiken, T (2006) H5N1 Virus attachment to lower respiratory tract. Science 23 March 2006: 11255481.

Legalább is PR szinten mindenképpen. Ugyanis Tasiék utóbbi akciója némi érvényt ad ennek a kritikának.

Ha pedig már furcsa ősgyíkokról esik szó: a Sharovipteryx mirabilis-t ugyan már bő harminc éve írták le, de egy kicsit még mindig misztikus. Ugyanis a pteroszauruszok ezen távoli és ősi rokona olyan “szárnnyal” rendelkezett, amely elsősorban a hátsó lábaira feszült rá és így egy “delta” alakú vitorlázó felületet hozott létre. A kérdés, hogy mi volt a mellső végtagokon, és mivel a kövület ezen része kevésbé részletesen örződött meg, számos ötlet született erre. A legfrissebb, ahol különböző aerodinamikai paramétereket is igyekeztek figyelembe venni egy már-már Concorde formájú gyíkot vizionál, amelynek a mellső lábain levő kis vitorla segített a manőverezésben, hasonlóan a canard-típusú repülőgépekhez.

A Sharovipteryx mirabilis repülőfelületének rekonstrukciója: (a) Sharov (1971), (b) Gans et al. (1987), (c) Wellnhofer (1991) és (d) az aktuális cikk szerzői szerint. A lépték 20 mm.

Dyke, GJ, Nudds, RL, and Rayner JMV (2006) Flight of Sharovipteryx mirabilis: the world’s first delta-winged
glider. J Evol Bio (in press) doi:10.1111/j.1420-9101.2006.01105.x