A főemlősök eszközhasználata lassan közhelyszámba megy. Az egyik klasszikus, tankönyvi példa olyan csimpánzokról szól, akik köveket használnak fel különböző nagyméretű magok feltörésére. Az eddig elfogadott magyarázat szerint, ezt a viselkedés-kombinációt a majmok a környezetükben élő emberektől lesték el a viszonylag közelmúltban, majd pedig egymásnak tanították meg.

Egy új felfedezés miatt azonban, úgy tűnik, hogy az eltanulás időpontjának tekintetében revideálni kell ezt a korábbi elgondolást. Ugyanis kanadai kutatók egy ősi, 4,300 éves csimpánz-tanyára bukkantak Elefántcsontparton, ahol számos olyan kő hevert, amelyekkel az egykori lakók, a nyomok szerint, hasonló magok felnyitását használtak, mint ma is élő rokonaik. Vagyis csimpánzok sokkal régebb óta bírják a "diótörő" tudást, mint azt eddig gondoltuk. Sőt, a kutatócsoport merész feltételezése szerint (amire abszolút nincs bizonyítékuk, így nem árt nagyon szkeptikusnak lenni ezen a ponton), akár az is elképzelhető, hogy anno az emberek és a csimpánzok közel egyszerre sajátították el ezt az ismeretet.

Mindenesetre, ha ehhez hozzávesszük azt a legfrissebb hírecskét, hogy Szenegálban nőstény csimpánzok foggal élesített faágakat lándzsaként használva vadásznak kisebb emlősök után, azok odvaikban, máris (még) elismerőbben tekinthetünk legközelebbi rokonainkra.

Pruetz, JD, Bertolani, P (2007) Savanna Chimpanzees, Pan troglodytes verus, Hunt with Tools. Current Biology doi: 10.1016/j.cub.2006.12.042

Egeret klónozni ma már nem számít ördöngősségnek, de azért messze nem triviális. A leggyakrabban alkalmazott eljárás során, ún. kumulusz sejtek sejtmagját használják az eljáráshoz (vagyis ezt juttatják be egy olyan petesejtbe, amelyből előzőleg eltávolították a saját sejtmagot – így készült az első magyar klónegér, Klonilla is), ami kapcsán két gond merülhet fel.

Egyrészt kumulusz sejtek csak nőstényekből nyerhetőek, hiszen ez a sejttípus a petesejtek körül található csak. A másik inkább egy dogmatikus álláspontot tükröz: mivel ezek a sejtek már viszonylag beszűkült fejlődési potenciállal rendelkeznek (azaz bár még nem differenciálódtak teljesen, csak kevés fajta sejtet képesek létrehozni), elképzelhető, hogy kevésbé hatékonyak, mint a nagyobb fejlődési potenciállal rendelkező ún. felnőtt-őssejtek (adult stem cells). (Emögött az érvelés mögött az a megfigyelés áll, hogy a valódi embrionális őssejtek a leghatékonyabbak klónozás során, és a "józan paraszti logika" szerint a felnőtt őssejtek annál jobban hasonlítanak az embrionális őssejtekre, minnél kevésbé elkötelezettek. – Ez inkább intuíció volt eddig is, konkrét bizonyíték nem nagyon támasztja alá.) Bár ez a dogma már tavaly erős gellert kapott, azért még nem teljesen halott.

Most egy tanulmányban kumulusz sejtek, differenciálódott bőrsejtek és bőrőssejtek sejtmagjának klónozási hatékonyságát vetették össze. Nos, a bőrőssejtek semmivel sem bizonyultak jobbnak, a másik két sejttípusnál. (Érdekes módon, a három kísérlettípus minden fázisban hasonló sikerességet mutatott, amit azért emelnék ki, mert a már említett tavalyi cikkben a differenciáltabb sejtekből készült klónok jobb (!) eséllyel vészelték át a fejlődés kezdeti szakaszát, mint a kevésbé elkötelezett sejtekből készült társaik. Tippem szerint valami technikai okra vezethető vissza az eltérés, bár a két cikkben alkalmazott protokoll főbb vonalaiban megegyezik.)       

Li, J, Greco, V, Guasch, G, Fuchs, E, Mombaerts, P (2007) Mice cloned from skin cells. PNAS 104: 2738-2743.

Egész pontosan Darwin 198. szülinapja van ma és szorgalmas munkának köszönhetően, erről már magyar nyelvű honlap is megemlékezik. Ez a www.darwinnap.hu, remek kis programajánlóval.

A világszerte megszervezésre kerülő ezernyi programból, még egy kívánkozik megemlítésre, hiszen jól példázza a "vallás vs. evolúció" fals dichotómiáját. Az Evolution Sunday alkalmából az Egyesült Államok mindegyik államában, illetve Kanadában, Ausztráliában, Nigériában és az Egyesült Királyságban megrendezett istentiszteleteken a tudomány és a vallás közös elfogadását szorgalmazták a gyülekezetek.

Itt van ez a kis Index cikk, aszonnya: "Az akciójátékok javítják a látást". Fair enough, hiszen a nagyobb tudományos portálok is hasonló címmel futatták a kutatást: "Action computer games can sharpen eyesight" (na ja, hiszen bevallottan onnan lett másolva a cikk ;-)).

A gond, mind a magyar, mind az angol verzióban ezután kezdődik, ugyanis a látást elkezdik keverni a szemmel. "A jó szem titka a rendszeres akciójátékozás", folytatódik a cikk, ami már erősen kétséges, hogy igaz-e – nagy valószínűséggel egyébként nem, és hogy objektív legyek, a cikk végén az indexesek maguk is tesznek erre egy utalást.

Ugyanis a szemünk, bár érzékeli a fényt, azt elektomos impulzusok formájában azonnal továbbítja (a jobb oldali látótérből érkező infót a bal agyféltekébe és vice versa), nem nagyon bíbelődik a feldolgozásával. Ez már az agy egyes specializált területeinek a feladata, pl. az ún. látókéregé (visual cortex), ahol aztán megszületik meg a látásérzet is. Ez az a terület, ami a szóbanforgó kísérletben valszleg "fejlődést" mutatott a bejövő vizuális információ-dömping hatása alatt (bár meg kell jegyezzem, hogy ez itt személyes intuíció, mert az eredeti cikk még nem elérhető), hiszen plaszticitása már korábbról is ismert.

A látókéreg sok emlősfaj újszülöttjeiben még nincs teljesen kifejlődve (a klasszikus kísérleti állat e területen a macska) és pont a kezdeti hetekben bejövő vizuális információk hozzák létre azokat az idegi kapcsolatokat, amelyek révén később értelmezni tudjuk azt, amit érzékelünk, magyarán nem csak nézünk, de látunk is. Ez a folyamat az oka annak is, hogy a kisbabák, bár szemüknek nincs szervi baja, a születés után csak néhány héttel kezdik el látva érzékelni a környező valóságot.

A szemre visszakanyarodva, még azt kell emlékezetben tartsuk, hogy a legakciódúsabb játék is egy fix távolságra játszódik a szemünktől, vagyis a szemmozgatásban illetve a fókuszálásban szerepet játszó szemizmok szinte egyáltalán nem "tornáznak". Ezt meg csak tetézi a folyamatos sugárzás (ami a legalacsonyabban sugárzó képernyők esetében sem nulla); szóval az akciójátékokban keresni a jó szem titkát több mint naivságnak tűnik számomra.

(Az illusztráció Steven Lehar munkáját dícséri.)

Az anyai mikrokimerizmus azt az egészen különleges jelenséget jelöli, amikor a terhesség alatt a tápanyagokon kívül az anya egyes sejtjei is átkerülnek a magzatba, beépülve annak szöveteibe. A folyamat miértje és a mikéntje egy kicsit rejtélyes, de ötletek azért már vannak.

A közelmúltban egy seattlei csoport arra figyelt fel, hogy az egyes típusú cukorbetegségben szenvedő gyerekek szervezetében különösen nagy a mikrokimerizmus aránya.

(A cukorbetegség ezen formája egy autoimmun rendellenességen alapul: a szervezet immunrendszere bekattan és elpusztítja saját inzulin termelő béta-sejtjeit, ami természetesen inzulinhiányhoz vezet. Mivel az inzulin fő funkciója, hogy rávegye a sejteket a cukrok felvételére (amelyek aztán energiaforrásul szolgálnak), a cukorbetegek vércukorszintje megnő, miközben maguk a sejtjeik "éheznek".)

Ráadásul a mikrokimerizmus egy egészen különleges formája érhető tetten: az anyai sejtek az újszülött hasnyálmirigyébe vándorolnak és ott béta-sejtekké alakulnak. (A mellékelt ábrán a nyíl egy anyai sejtet jelöl, amelyet a két X kromoszóma – piros pöttyök – különböztet meg a hím szervezet saját sejtjeitől, amelyek természetesen egy X és egy Y (zöld pötty) kromoszómával rendelkeznek.) Ez két értelmezési lehetőségre ad alkalmat. Egyrészt lehet, hogy a mikrokimerizmus okozza magát a betegséget, vagyis az integrálódó anyai sejtek váltják ki az össze béta-sejt elpusztítását okozó immunválaszt. Másrészt azonban az sem kizárt, hogy a betegség miatt növekszik meg a mikrokimerizmus mértéke, vagyis az anya szervezetéből átkerülő, feltehetőleg pluripotens sejtek a cukorbeteg magzat hasnyálmirigyébe jutva osztódnak és inzulint kezdenek termelni, megpróbálva ezzel kipótolni az alacsony inzulin-szintet.

Jelenleg nem egészen egyértelmű, hogy mi a pontos helyzet, de úgy tűnik, hogy az utóbbinak van nagyobb valószínűsége. Ugyanis semmi sem mutat arra, hogy az anyai sejteket (amelyek genetikailag értelemszerűen különböznek a gyerek sejtjeitől) nagy ütemben pusztulnának, vagyis kifejezett célpontjai lennének az immunválasznak. S ha ez megerősítést nyer, akkor a jelenség kihasználásával a jövőben lehetőség nyílhat a cukrobetegek kezelésére is.

Nelson, JL, Gillespie, KM, Lambert, NC, Stevens, AM, Loubiere, LS, et al. (2007) Maternal microchimerism in peripheral blood in type 1 diabetes and pancreatic islet beta cell microchimerism. PNAS 104: 1637-1642.

A jelek szerint újabb felvonással gazdagodott a az Indonéziában fellelt Homo floresiensis maradványok körül zajló "hobbit háború".

Ugyanis az említett csontok felfedezése óta gyakran személyeskedébe hajló vita alakult ki a leleteket feltáró kutatók és egy rivális indonéz professzor köré csoportosulók között arról, hogy a csontok valóban egy eddig ismeretlen, de mára már kihalt hominid fajról tanúskodnak, vagy egyszerűen egykor a szigeteken élő emberi pigmeus törzs egy, kisfejűségben (microcepháliában) szenvedő tagjának maradványai.

Az augusztusi posztom apropójául szolgáló cikk szerzői utóbbi magyarázatot preferálták, de most itt van a válasz, ugyancsak a PNAS hasábjain (amit a kritikusok, természetesen szkeptikusan fogadtak). Az új tanulmány készítői több microcephalikus agyat hasonlítottak össze a H. floresiensis-nek tulajdonított koponya (LB1) belsejével. Az eredmény (szerintük) egyértelmű: bizonyos kulcsjellegekben (pl. a kisagy kitüremkedése), az LB1-agy éppen olyannak mutatkozott, mint a normális emberi agyak (csak épp kicsiben) és nem mutatta a microcephalia patológikus jegyeit.   

A legegyértelműbb bizonyíték pro ill. kontra, mint arra korábban magam is utaltam (na nem mintha ez bárhol számítana ;-)), a mitokondriális DNS vizsgálat lenne. A neadnervölgyi genomot is szekvenáló, Svante Pääbo laborjában próbálkoztak is ilyesmivel (és ha már 40,000 éves koponyákból sikerült, a 18,000 év igazán bagatelnek tűnik), de nem sok szerencsével. Sajnos a nedves, meleg éghajlat igencsak kedvez a DNS lebomlásának, így az eddigi leletekből már nem sok mindent lehetett izolálni.

Szóval egyelőre nem tudjuk biztosan, hogy létezetek-e "hobbitok" vagy sem. De a Flores-en és a környező szigeteken idén újból elinduló ásatások remélhetőleg előbb-utóbb pontot tesznek a történet végére.

Bővebben (ismét) John Hakws és Carl Zimmer blogjaiban.

Falk, D, Hildebolt, C, Smith, K, Morwood, MJ, Sutikna, T, et al. (2007) Brain shape in human microcephalics and Homo floresiensis. PNAS doi: 10.1073/pnas.0609185104
Powledge TM (2006) What Is the Hobbit? PLoS Biol 4(12): e440 doi:10.1371/journal.pbio.0040440

A nyertesek galériája itt érhető el. Külön gratula a 4. helyezett Márkus Róbertnek (az általa beküldött kép látható a bal oldalon).