Állatbarátokkal gyakran előfordul, hogy házikedvencükkel töltve az időt, úgy érzik, hogy az már-már megszólal. És evolúciósan minnél közelebbi rokonunk egy-egy ilyen kis kedvenc, annál erősebb és gyakoribb ez az érzés: valahogy mindig könnyebb egy macskába vagy kutyába belelátni ezt a képességet, mint egy ékszerteknősbe vagy egy aranyhalba. Valójában azonban alig pár fajra szűkül azok köre, akikkel valóban "beszélni" tudunk, és ezek is elsősorban az emberszabású majmok közül kerülnek ki.

Az első próbálkozások, hogy (szószerint) szóra bírják legközelebbi rokonainkat, a csimpánzokat (pl. Gua project), kudarcba fulladtak, ami mai tudásunk szerint nem meglepő, hiszen a hangképző szerveik az emberi vokalizációt nem teszik lehetővé. De ez persze nem jelenti azt, hogy a majmok ne lennének képesek más módon komplex kommunikációra, éppen ezért a későbbi próbálkozások már speciális, vagy éppen az amerikai süket-néma beszéd megtanítására koncentráltak. Ezzel látványos sikereket lehetett elérni, amelyek egyik legendás szereplője a Washoe nevű csimpánzlány volt.

Washoe ma egy Washington-állambeli egyetemen él és mintegy 200 jelet képes rendeltetészerűen használni. Ez a képessége azonban egy igen érdekes kérdést vet fel: ha emberi környezetben a csimpánzok képesek megtanulni a jelbeszédet, vajon nem használnak-e valami hasonlót az egymással folytatott kommunikáció során?

A jelek szerint a válasz igen, ugyanis több megfigyelt csimpánz csapat használ jellegzetes kéz/láb gesztusokat a kommunikáció során, a grimaszok és kiáltások kiegészítésére. Ez önmagában nem lenne bizonyíték, de az már sokkal inkább az, hogy a gesztusok jelentése kontextus függőnek bizonyult. (Magyarán különböző viselkedési minták alkalmával mást-mást jelentettek, ellentétben az arcjátékkal és hangokkal, amelyek egy bizonyos típusa szinte mindig csak egy bizonyos viselkedés során jelentkezett.) Például veszekedés során egy oldalra kinyújtott kéz segítségkérést jelez, de ugyanez a mozdulat étel után való kuncsorgást jelöl, ha a kolléga éppen önfeledten tömi a fejét.

A legérdekesebb az egészben, hogy ugyanaz a végtag-gesztus más jelentéssel bír különböző csimpánz csoportokban: az egyes csoportoknak mintegy saját nyelve alakult ki, amelyet aztán tanulás révén továbbadódik az utódoknak.

A kísérlet alapján arra a feltételezésre juthatunk, hogy bár a hangképzés és összetett beszéd képessége kétségtelenül emberi tulajdonság, a nyelvi kommunikáció gyökerei jóval régebbre nyúlnak vissza, egy olyan korba, amikor még csak mutogatni lehetett.  

Pollick, AS, de Waal, FBM (2007) Ape gestures and language evolution. PNAS 104 8184-8189.

Mint a minap említettem, a klímaváltozás tagadása mára a múlté, helyette azonban két, igen gyakori relativizáló érvvel találkozhatunk, a témáról folytatott beszélgetések során. Az egyik szerint arra nincs bizonyíték, hogy mi vagyunk a felmelegedés okozói (helyettünk pl. a nap-aktivitást szeretik sokan bűnbaknak kinevezni, egyébként hibásan), a másik szerint pedig az előrejelzések túlságosan borúlátóak, valójában nincs is akkora baj.

A rendelkezésünkre álló adatok alapján, azonban mindkét érv igencsak megkérdőjelezhető. A "nem is mi csináljuk" érv például azért, mert bizonyítható, hogy a CO₂ szint növekedése nem természetes, hanem antropogén, azaz emberi eredetű (lásd itt és itt). A másik pedig, nos azért, mert elég idő eltelt az első "jóslatok" megjelenése óta, hogy értékelni tudjuk, azok mennyire is voltak pontosak.

Az egyik (és egyben legelfogadottabb) ilyen előrejelzés, az ENSZ által szponzorált 2001-es IPCC jelentésben található (ennek értékeit a jobboldali ábrán a szaggatott vonalak mutatják – azért van több, mert igyekeztek többfajta előrejelzést készíteni- , a szürke sáv az előrejelzés megbízhatósági tartománya). A legfrissebb felmérések szerint, eddig a legpesszimistább szcenárió felé haladunk, legalább is hőmréséklet és tengerszint emelkedés tekintetében: az utóbbi 16 évben a felszíni hőmérséklet 0.33°C-al emelkedett, a tengerszint pedig 3.3 ± 0.4 mm/év sebességgel (utóbbi lényegesen gyorsabb, mint azt korábban gondolták). (Az aktuális értékeket a rendes vonalak mutatják, a két szín két különböző módszertanú kutatást jelöl.) Mindez azért misztikus egy kicsit, mert a CO₂ szint eközben elég pontosan az előrejelzés szerint alakult, így az lehet a magyarázat, hogy a felmelegedés előrehaladtával, még pontosan nem ismert visszacsatoló mechanizmusok kapcsolnak be és fokozzák a hatást. (Egy másik lehetőség, hogy amit látunk az egy különös, de rövidtávú anomália, és hosszabb távon a megfigyelések jobban közelítik majd az előrejelzéseket.)

Az előrejelzéseket túlzó pesszimizmussal vádoló tábor mentalitása valahol persze érthető: ha komolyan belegondolunk abba, hogy mi vár ránk az IPCC jelentések szerint, könnyen letargiába eshetünk. Pedig a defetista "mindenmindegy" mentalitás kifejezetten túlzó, hiszen egyáltalán nem fogytunk ki a klímaváltozást kezelő lehetőségekből, sőt jóformán még csak most kezdjük felismerni őket (így aztán kicsit korai temetni hatékonyságukat).

Valami ilyesmi az üzenete az IPCC-jelentés múlt héten megjelent utolsó fejezetének is, amely azt hivatott elemezni, mit tehetünk a legrosszabb elkerülése érdekében. Ezek döntően ma már közbeszédben levő dolgok, mint a bioüzemanyagokra való támaszkodás, az alternatív energiaforrások jobb felhasználása, nagyobb energiatakarékosság, fenntartható mezőgazdaság, stb. Kvázi mentalitásváltásra van szükség, hogy tudatára ébredjünk, a vasalónkba kerülő fosszilis energiahordozókból származó áram létrehozásakor bizony, egyben szennyeződött a levegő is – s ezt korábban nem tükrözte az áram ára.

Ezt a mentalitásváltást hivatott segíteni a kyotói-szerződés keretében létrejött európai szén-tőzsde is, ahol a kibocsájtott CO₂ által okozott kárt az egyes vállalatok a klímaváltozás enyhítésére fordítandó anyagiakban igyekszenek kárpótolni. Ez a morális megfontolásokon túl egyben anyagi ösztönzést is kínál a CO2 kibocsátás csökkentésére – s mint tudjuk, pénz beszél…. És ha már anyagiak, pontosan mennyibe kerülne ez az egész, egyáltalán megvalósítható-e, vagy esély sincs eredmények elérésére komolyabb financiális érvágás nélkül? Ha hinni lehet a számításoknak (és ehhez én nem értek, így átveszem mások okosságát), akkor valójában a költség igen alacsony lenne: ay egyes országok éves GDP növekedésének 0.1%-ról van szó (kvázi ennyit már most is fizetünk erre a célra Európában). DE: a sikerhez arra van szükség, hogy minden ország részt vegyen ebben a programban, mert ha a nagy szennyezők (Kína, USA, India, Brazília, stb.) kimaradnak, akkor a kisebb országok eltökéltésge és elszántsága semmit sem ér…   

Rahmstorf, S, Cazenave, A, Church, JA, Hansen, JE, Keeling, RF, et al. (2007) Recent Climate Observations Compared to Projections. Science 316: 709.

Két évvel ezelőtt történt felfedezése óta, még mindig kisebb szenzációszámba megy, ha erről a különös rágcsálóról, a Laonastes aenigmamus-ról írnak az újságok. (Bár mostanra már sikerült több élő példányt is megfigyelni, s így nem kell attól tartani, hogy az anno a laoszi piacon megpillantott egyed teteme a faj utolsó mohikánja volt.)

Az állat különlegessége abban rejlik, hogy az eddigi vizsgálatok alapján, egy kihaltnak vélt emlőscsalád utolsó képviselője lehet – és újabb bizonyítéka annak, hogy még tartogathat rendszertani meglepetéseket a dél-kelet ázsiai esőerdők mélye.

Az egyetlen vitatott – és külső szemlélők által valószínűleg lényegtelennek tartott – kérdés a különös élőlénnyel kapcsolatban, hogy mely más rágcsálókkal áll legközelebbi rokonságban. Azzal mindenki egyetért, hogy a Laonastes a sül-alakúak öregcsaládjának (Hystricomorpha) a tagja, csak arról oszlanak meg a vélemények, hogy a sülszerűek alrendjébe (Hystricognathi) is tartozik, vagy pusztán azokkal rokon.

A legújabb genetikai vizsgálatok mindenesetre az utóbbi elméletet támasztják alá: eszerint a rágcsáló legközelebbi rokonai a gundik (Ctenodactylidae), de azoktól is bő 40 millió éve elvűlt az evolúciós útjuk.

Huchon D, Chevret P, Jordan U, Kilpatrick CW, Ranwez V, et al. (2007) Multiple molecular evidences for a living mammalian fossil. PNAS 104: 7495-7499.

Ha párzásra kerül a sor, a madarak többsége – durván 97%-a – kénytelen beérni a végbél és az ivarutak közös nyílásának, a kloakának az összeszorításával. Ugyanis vagy nem rendelkeznek külön e célra szolgáló nemi szervvel (magyarán fallosszal), vagy pedig az annyira kicsi, hogy nem képes a testből kiemelkedni (ezt nevezi a szakirodalom phallus non protrudensnek).

A maradék 3%-ba eső madarak – amelyek egytől-egyig a kacsafélék közé tartoznak – azonban megmentik a szárnyasok becsületét. Ezeknek a fajoknak a gácsérjai nem ritkán akár testhosszukkal megegyező hosszúságú fallosszal is rendelkezhetnek – a jobboldali képen a jelenlegi "bajnok" látható, egy argentin kacsafaj (Oxyura vittata) egyik egyede, amely "testdíszének" 42.5 cm-es hossza egy lényegesen nagyobb testű állatnak is a becsületére válna (már ha gyarló emberi mértékkel mérünk ;-)). A dolog külön pikantériája az, hogy az ivarszerv minden ősszel elsorvad/eltűnik s tavasszal a hímek újra növesztik.

Miért ilyen különlegesek ezek a kacsafajok, mi lehet az az evolúciós erő, amely ilyen, már-már groteszk szerv kialakulását okozta? A jelek szerint ugyanaz a szexuális szelekció a ludas, amely a szarvasok agancsát és a pávák farokdíszét is alakította.

Jelen esetben a kulcs a szóbanforgó kacsafajok párzási szokásaiban rejlik: a hímek kifejezetten kedvelik a poligámiát és ilyen irányú vágyaiknak testi erőfölényük kihasználásával adnak nyomatékot. (Magyarán szegény tojókat folyamatosan megerőszakolják.) Ez azonban egyben azt is jelenti, hogy bár a fizikai nyomás a nőstényeken van, az evolúciós igencsak a hímek oldalán: ui. erőszak ide, vagy oda, a nőstény genetikai állománya mindenképpen továbbadódik, míg a hímé nem feltétlenül. Ha valamelyik társa megelőzi, akkor minden igyekezete hiábavaló marad, a leendő kiskacsák apja nem ő lesz.

Az efajta koppanások megelőzésére indult be a "fegyverkezési verseny" a gácsérok között, s a győztés értelemszerűen az lesz, aki képes a nála gyorsabbak ivarsejtjeit kvázi kibányászni a nőstényből, illetve sajátjait minél mélyebbre juttatni. Ez nemcsak a nemi szervek meghosszabbodásával járt hosszú távon (hiszen azok a nagy falloszt létrehozó genetikai állomány jobb hatékonysággal adódik tovább), hanem azokon a Durex tervezőmérnökeit megszégyenítő tüskék ill. árkok kialakulásával is (ez utóbbiak végzik a kibányászást).

A magyarázatot ezzel sokan lezártnak is tekintették, hiszen logikailag stabil építménynek tűnik és hosszú éveknek kellett eltelnie, amíg valakinek eszébe jutott megvizsgálni, hogy a kacsafajok nőstényeinek nem lehet-e netán valamilyen szerepe az evolúciós folyamatban. Mint kiderült, mi az hogy, nagyon is.

Lehet, hogy a nőstények látszólag passzív elviselői a nemi erőszaknak, de azért számukra sem teljesen közömbös, hogy ki lesz gyermekeik apja. Így a maguk igen cseles módján szabályozzák is ezt: a hüvelyük szabályos labirintussá vált, ahol a hívatlan vendégek könnyen eltévedhetnek. Zsákutcák és a fallosz görbületével ellentétes irányú ívek nehezítik a párzás közben megmerevedő hím nemiszerv dolgát és nem is eredménytelenül: a genetikai vizsgálatok szerint, csak az utódok töredéke (kb. 3%-a) fog olyan párzásból származni, ahol a nőstény előzőleg nem egyezett bele a légyottba. (A problémára egy másik, emberi megoldás, lényegesen több kellemetlenséget okoz az erőszakoskodónak…)

A történet egyetlen magyarázatot igényelő pontja, az a falloszok őszi elvesztése és tavaszi újranövesztése. Lehet, hogy energiatakarékosabb, ha a párzási időszakon kívül nincs jelen egy extra, energiaigényes szerv, vagy egyszerűen csak túl bonyolult lenne vigyázni rá a téli hónapok során. Sajnos ezen elméletek egyike sem könnyen tesztelhető, így lehet, hogy ez az igen érdekes információ nem áll majd a rendelkezésünkre egyhamar ;-)).

(A jobboldali képen egy kipreparált hüvely látható felül, alatta pedig ugyanazon fajhoz tartozó hím fallosza (a fekete csillag a gácsér heréjét jelöli).)

(Via Carl Zimmer blogja.)

Brennan, PL, Prum, RO, McCracken, KG, Sorenson, MD, Wilson, RE, et al. (2007) Coevolution of Male and Female Genital Morphology in Waterfowl. PLoS ONE 2(5): e418. doi:10.1371/journal.pone.0000418?
McCracken, KG, Wilson, RE, McCracken, PJ, Johnson, KP (2001) Are ducks impressed by drakes' display? Nature 413: 128.

Mint arra nyenyec kartács felhívta a figyelmet, a Frontline (az amerikai PBS csatorna rendkívül színvonalas dokumentumsorozata) legutóbbi (online megtekinthető) műsorában azt követi, hogy a különböző lobbiérdekek (gazdasági és politikai, és nemcsak a nagyvállalatok, hanem a szakszervezetek is) miképpen tették mozdulatlanná a környezetvédelmi politikát az elmúlt közel húsz évben. S bár Cheney és Bush "érdemei" a globális felmelegedés elnemismerése terén kiemelkedőek, a filmből az is kiderül, hogy Clinton és Gore sem tett meg minden tőle telhetőt, hogy a világ legnagyobb gazdaságát a megfelelő irányba mozdítsa a környezetvédelem terén. Hogy ez egyszerű realpolitik volt-e, vagy inkább cinizmus, azt mindenki döntse el maga.

A klímaváltozás hivatalos tagadása szerencsére ma már egyre inkább a múlté, de a történetnek még nincs vége, így jó tudni, hogyan is indult ez az egész.

Vannak kísérletek és megfigyelések, amelyekről hosszú idő után derül csak ki, hogy pontatlanok- általában azért, mert valaki megismétli és más felismerésre jut. Ebből a szempontból nem szokatlan Paul Broca története; az eredeti megfigyelés és az azt cáfoló második között eltelt idő miatt mégis rendhagyó. Ugyanis közel másfél évszázadra és a legmodernebb képalkotási technikákra volt szükség ahhoz, hogy fény derüljön egy áratatlan hibára.

Broca neve sokak számára ismerősen csenghet, hiszen szorosan egybefonódik a beszéd biológiájával. 1861-ben két beszédképtelen páciens agyának posztmortem vizsgálatakor, a francia anatómus arra figyelt fel, hogy az agykéreg ugyanazon része sérült meg mindkét betegben. Azóta a megfigyelésből tananyag lett, s mára az említett területet már csak Broca-féle beszédközpontként ismerjük. Sőt, olyannyira elfogadott lett központi szerepe a beszédképzésben, hogy kvázi minden génről illetve folyamatról, ami kapcsolatba hozható vele, automatikusan feltételezzük, hogy annak fontos szerepe van a beszédben.

Márpedig ez nem feltétlenül így igaz, s voltak már erre utaló jelek eddig is, hiszen más betegekben, akikben ugyanez a terület sérült meg, csak kisebb beszédzavar jelentkezett. A látszólagos ellentmondás feloldására addig kellett várni, amíg a Broca által is vizsgált agyakat (amelyek egy párizsi múzeum alkoholos üvegében pihentek – Broca jó kutató volt és eltette a mintáit) modern eljárásokkal is meg nem vizsgálták. Ezek révén derült fény arra, hogy a sérülések nemcsak a kérgi területet érintették, hanem az alattuk futó, ún. fasciculus superior longitudinalis idegpálya is megsérült, ez utóbbi pedig igen fontos összekötő kapocs különböző beszédközpontok között.

Erről Brocának kora technikáival még nem lehetett sejtelme és ő legjobb tudása szerint járt el, amikor észrevételeit publikálta. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a Broca-központot le kell tolnunk a piedesztálról: ugyan kétségtelen, hogy szerepe van a beszédképzésben, de az már közel sem biztos, hogy ez tekinthető a legfontosabb beszédközpontnak.

Dronkers, NF, Plaisant, O, Iba-Zizen , MT, Cabanis, EA (2007) Paul Broca's historic cases: high resolution MR imaging of the brains of Leborgne and Lelong. Brain DOI: 10.1093/brain/awm042

Az aktuális Economist egyik cikke a globalizálódó evolúció vs. kreacionizmus vitáról szól, és egyik (számomra) érdekes adaléka, hogy meglebbenti a fátylat Harun Yahya személye felett. (Aki számára esetleg a név nem mond semmit, egy gyors összefoglaló: Harun Yahya álnéven publikálgat az elmúlt évek egyik legtermékenyebb kreacionista szerzője, akinek legutóbbi közhelygyűjteményét, "Az evolúciós csalást", magyar nyelvre is lefordították.)

Az illető, ezek szerint egy bizonyos Adnan Oktar, egy félresiklott pályájú belsőépítész tanonc, aki tanulmányainak benemfejezte után az Iszlám és a miszticizmus, (ál)tudományos blablával megfűszerezett mixével kezdett házalni. A jelek szerint sikeresen, hiszen elég gazdag török családokat sikerült támogatóként felsorakoztatnia maga mögé, amit jól mutat a legtöbb kiadványának (nyomdailag) remek minősége. "Munkássága" kezdetén csak a szabadkőművesek és a zsidók vívták ki ellenszenvét, de aztán szorgalmasan bővítgette a listát, amíg 1998 körül a darwinizmus is felkerült rá.

Az említett könyvéhez honlap is jár, melyen ott ékeskedik az illusztrációban is kiemelt gyöngyszem: "A terrorizmus valódi ideológiai gyökere a DARWINIZMUS és a MATERIALIZMUS. Az Iszlám a terrorizmus megoldása." Eltekintve a második mondat (félre)értelmezéséből adódó poénoktól, még mindig eltöprengenék hangosan, hogy ha vajon egy helyre kis listát rittyentenénk az elmúlt öt-tíz évben elkövetett terrorista merényletek elkövetőiről, hány esetében lelhetnénk "darwinista" gyökereket és hánynál fundamentalista muzulmán megfontolásokat….?

A szociáldarwinizmus és darwinizmus összemosása bevett kreacionista húzás, de mivel az átlagembert (sajnos) könnyen meg lehet téveszteni vele, álljon itt még egyszer, miért NINCS köze Darwinnak és az evolúciónak se a nácik, se a kommunisták, se a kapitalisták, se a senkimás által elkövetett hülyeségekhez.

Minden inszinuáció ellenére Darwin elmélete nem egy filozófiai elmélet és nem arról szól, hogy a társadalomnak miképpen kellene viselkednie. Az evolúció egy leíró elmélet, egy magyarázat arra, hogy miképpen működik körülöttünk a világ. S mint minden ilyen elmélet értéksemleges, hiszen az mindig rajtunk (és nem a tudományos elméleteken) fog múlni, hogy a rendelkezésünkre álló tudást miképpen használjuk fel. Egy ilyen elméletet hibáztatni minden eszünkbe jutó rosszért, az kb. ahhoz mérhető zsenialitásra vall, mint Newtonra mutogatni azért, mert a bombák lefele esnek.

Egy dologban azonban kénytelen vagyok egyet érteni Oktarral: az értelmes tervezés egyszerű figyelemelterelés. Bár igaz, hogy szerintem nem "a Sátán műve", hanem pont a kreacionistáké…

A jobboldali oszlop alján levő Creative Commons logócska által linkelt oldalon olvasható a következő két bekezdés:

A következőket teheted a művel:

• szabadon másolhatod, terjesztheted, bemutathatod és előadhatod a művet
• származékos műveket (feldolgozásokat) hozhatsz létre

Az alábbi feltételekkel:

• Nevezd meg!.
  A
  szerző vagy a jogosult által meghatározott módon fel kell tüntetned a
  műhöz kapcsolódó információkat (pl. a szerző nevét vagy álnevét, a Mű
  címét).

Ez csak azért jutott itt és most eszembe, mert jártamban-keltemben belefutottam a Balatonkapuja.hu honlap tudomány-szekciójába, ahol a némi meglepetéssel tapasztaltam, hogy a cikkek jelentős része kísérteties hasonlóságot mutat ezen blog posztjaival. Önmagában ez természetesen hízelgő és annak csak őszintén örülök, ha a maga módján a blog segíthet az emberekhez közelebb vinni a tudományt. Azt azonban már egy picit rosszallom, hogy a Balatonkapuja serény újságírói elfelejtették forrásukat megnevezni. Annak a fényében különösen érdekesen fest feledékenységük, hogy saját lapjuk Impresszumában ellenben nem mulasztják el a következőket hangsúlyozni:

A BALATONKAPUJA hírportálon megjelenő valamennyi cikk tartalma részben,
vagy egészben szabadon és ingyenesen felhasználható, amennyiben az után
közlést végző személy, szerkesztőség, illetve kiadó az anyagban
forrásként egyértelműen megnevezi honlapunkat. Ennek módja: "Forrás:",
illetve "további részletek:", majd ezt követően: "BALATONKAPUJA
hírportál", vagy "www.balatonkapuja.hu", esetleg "balatonkapuja.hu"
Szíves együttműködésüket köszönjük!

Kedves Vajda Ákos és Szendi Péter, szíves együttműködésüket mi is nagyon köszönnénk….

Amikor bő két éve egy montanai lelőhelyről első osztályú állapotban levő Tyrannosaurus csontok kerültek elő, bennük viszonylag ép szövetekkel, sok laikus izgatottan kezdett fantáziálni a megvalósulni látszó Jurassic Park-ról. A lelkesedés természetesen koraérett volt, hiszen bármilyen jó körülmények között is konzerválódjon egy csont (a mészkő, ahonnan a leletek előkerültek, ideális volt), annak az esélye, hogy akárcsak egy rövidke DNS szakasz is egyben maradjon benne, (sajnos) elenyésző. A nukleinsavak szerkezetükből kifolyólag törékenyek – szemben egynéhány fehérjével, amelyek összetétele ellenállóbbá teszi őket az idő vasfogaival szemben. 

A kollagén a gerincesek egyik leggyakoribb fehérjéje, amelyet magas glicin tartalma és jellegzetes spirálszerkezete nagyon stabillá tesz. Mint ilyen kézenfekvő "kísérleti nyúl" is ilyen típusú kísérletekre: ha kollagént sem lehet izolálni a 68 millió éves csontszövetből, akkor valószínűleg semmit. A próbálkozás sikerrel járt: a Mary Schweitzer vezette csoport az aktuális Science-ben publikálta eredményeit a csontokból izolált kollagén fehérje szekvenciájáról. Egy különleges eljárással, ún. tömeg-spektrometriával tudták meghatározni az ősi kollagén fehérjék egyes részszekvenciáit. Ezek pedig a ma élő és ismert kollagén szekvenciájú fajok közül a csirkéhez állnak a legközelebb, bár nem egyeznek tökéletesen vele, ami egy jó dolog, mert jelzi, hogy nem szennyeződéssel van dolgunk. (Sajnos pl. a megfelelő alligátor szekvencia nem ismert, de az eredmények fényében igazán érdekes lenne/lesz.)

A madarak és dinók hasonlósága nem számít egetrengetően új dolognak, hiszen a csonttani vizsgálatok alapján a két csoport rokonsága már korábban elfogadást nyert. De akkor is szép. hogy egy új, független forrásból származó eredmény is alátámasztja, amit már sejtettünk. Olyannyira igaz ui. a molekuláris rokonság, hogy a csirke-kollagént felismerő ellenanyagok képesek voltak T. rex csontokkal is reagálni.

Schweitzer, MH, Suo, Z, Avci, R, Asara, JM, Allen, MA, Arce, FT, Horner, JR (2007) Analyses of soft tissue from Tyrannosaurus rex suggest the presence of protein. Science 316: 277-280.

Asara, JM, Schweitzer, MH, Freimark, LM, Phillips, M, Cantley, LC (2007) Protein sequences from mastodon and Tyrannosaurus rex revealed by mass spectrometry. Science 316: 280-285.

Craig Venterről sok mindent lehet mondani, de azzal nem vádolható, hogy nem gondolkozik nagyban. Bár koránt sem egy szerénységéről híres, könnyű jellem, azt senki nem tagadhatja, hogy elévülhetetlen érdemei vannak a új szekvenálási és DNS szintetizálási technikák kifejlesztésében (bár előbbiekkel első körben saját genomját igyekezett megfejteni).

És most eddigi pénzét és tudását (nem minden anyagi számítástól mentesen) egy érdekes és fontos területen kamatoztatta: Sorcerer II nevű hajójával előbb a Sargasso-tengeren, majd az Atlanti-óceán, Mexikói-öböl, Csendes-óceán útvonal 37 pontján igyekezett a mikrobiális közösségek genetikai összetételét meghatározni. Az eredmény igencsak impresszív: a Global Ocean Sampling Expedition (GOS) adathalmaza kilencvenszer nagyobb lett, mint az eddigi tengeri genom-adatbázisok. Ez a számok nyers nyelvén 6.3 milliárd bázispárt jelent, amelyek akár 1,700 új fehérjecsaládot tárhatnak fel előttünk. Ez még akkor is ígéretes, ha némi szkepticizmussal kezeljük a pusztán bioinformatikai jóslatokon alapuló becsléseket (a humán genom esetében kezdetben több mint 26,000 gént jósoltak, ahogy az eljárások finomodtak ez fokozatosan csökkent, ma pedig már "csak" 18,300 körül járunk): ennyi fehérje között jó eséllyel lehet olyanra lelni, amelyeknek komoly ipari alkalmazása lehet.

A szekvenciák zöme nem túl meglepő módon baktériumokból származik, ugyanakkor a GOS egyik érdekes hozadéka, hogy a jelek szerint sokkal több vírus is él a tengerekben, mint azt eddig gondoltuk (ennek pontos jelentősége még nem ismert).

Az adatok zöme a CAMERA honlapon keresztül érhető el, a projecttel kapcsolatos cikkeket pedig a PLoS Biology gyűjti.