Szibériai meglepetés

Az egész egy ujjperccel kezdődött, amit az orosz kutatócsoport egy szibériai barlangban talált egy kb. negyvenezer éves rétegben. Első blikkre “csak” egy neandervölgyi csontdarabkának tűnt, az ami az Altaj hegység Denisova barlangjából került elő és mivel az utóbbi években, aki a neandervölgyiekkel foglalkozik az mindenképpen kapcsolatba kerül a szóban forgó Homo faj mitokondrium-genomját már korábban megszekvenáló és jelenleg teljes genomjával bíbelődő Svante Pääbo-val, így nem meglepő módon ez a csontdarabka is az említett úr lipcsei laborjában kötött ki.

Itt aztán már szinte nagyüzemben folyik a neandervölgyi genom-szekvenálás (ami egyébként nem triviális móka, mert extrém tisztaság kell ahhoz, hogy a csontokból “modern” szennyezés nélkül kinyerjék a töredezett DNS darabokat) és az új mintát is betették a gépezetbe. A kijövő eredmény azonban mindenkit megdöbbentett: a csontdarabban levő szekvencia közel kétszer annyi helyen különbözött a modern emberi (H. sapiens) genomtól, mint a már ismert neandervölgyi mitokondriumok. Mivel ez egyben azt is jelentette, hogy jó eséllyel nem is egy neandervölgyiből származott (bár, lásd később), a szekvenciát újból, más eljárással is meghatározták, de az eredmény nem változott.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Mi teszi az embert?

Bár az emberi fajt „az evolúció csúcsának“ hirdető nézetek egy erőltetetten és erősen szubjektív emberi álláspontot tükröznek (ti. pusztán evolúciós értelemben minden ma élő faj egyformán sikeresnek tekinthető), az azonban kétségtelen, hogy fajunk különleges. Különleges kommunikációjának és eszközhasználatának bonyolultságában, elvont gondolkozásának mélységében és nem utolsó sorban azért is, mert minden jel szerint bennünk ébredt először az evolúciós folyamat öntudatra bolygónk története során. Mindez pedig elég indokolttá teszi azt a velünk közel egyidős kíváncsiságot, hogy megértsük mi az ami “emberivé” tesz bennünket, létezik-e valami kézzel is megfogható oldala különlegességünknek.

Filozófiai értekezések hosszú sorát lehetne írni a témáról, de itt és most a probléma egy profánul materialista oldalát próbáljuk megfogni: hogyan kódolódnak génjeinkben emberi vonásaink.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A völgylakó

Az emberiség bölcsője Afrika, méghozzá (a jelenleg legelfogadottabb elmélet szerint) többszörösen is. A kétlábra emelkedő Homo genus először úgy 1 millió éve kolonizálta az eurázsiai kontinenst a Homo erectus formájában, majd ezt újabb hullámok követték. Először fél millió éve a Homo heidelbergensis egy csoportja kelt útra, majd úgy 75-100,000 éve a modern ember őse, a Homo sapiens.

Az afrikai szavannákról előbb a Közel Keletre vándorló (anatómiailag) modern emberek egy hosszabbacska ázsiai kitérő után érkeztek meg úgy 41,000 éve Európába. Itt pedig távoli rokonokkal futottak össze: az Afrikából korábban kivándorló H. heidelbergensis populációkból kifejlődő neandervölgyi emberekkel, azaz Homo neanderthalis-szal. Hogy pontosan mi következett ezután, az bősz találgatások és vita tárgya, mind a szak-, mind a bulvárirodalomban, mindenesetre tény, hogy 13,000 évvel később már csak az ibériai félszigeten létezett néhány neandervölgyi enklávé és azok sem sokáig. Sokak szerint a modern emberek brutálisan lemészárolták a neandervölgyieket, mások szerint (és ha engem kérdeznek ez a hihetőbb) a jobban alkalmazkodó H. sapiens szép csendben (és viszonylag békésen) szorította ki unokatestvérét.

Az egyik legérdekesebb és jócskán vitatott kérdés, hogy mennyire voltak csapodárok a két Homo populáció tagjai, vagyis volt-e keveredés közöttük.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….