Ha mostanság Kínáról madarak okán esik szó, akkor hajlamosak vagyunk elsőrorban madárinfluenzára gondolni (na nem éppen véletlenül), vagy esetleg a címben említett gasztronómiai különlegességre. Most azonban itt a remek alkalom, hogy tágítsuk világképünket, ugyanis egy újabb remekbe szabott madárfosszília került elő az északnyugati Gansu tartományból.
A 110 millió éves Gansus yumenenis az eddig feltártak közül a legősibb modern madárnak számít, azaz az Euornithes csapat legrégebbi tagjának.
A kérdés majd 150 éve (1861) merült fel, az első Archaeopteryx csontváz megtalálása után. Kevesen tudják, hogy nem ez volt az első! Azt már ugyanúgy egy bajorországi palabányában már 1855-ben megtalálták, s eladták a hollandiai Harlem múzeumának. Ott fedezte fel újra John Ostrom egyesült államokbeli paleontológus 1970-ben. Addig egy kis dinoszaurusz maradványának vélték. Ugyanis ennek a példánynak nem voltak tollai. Innen indult el újra egyébként a dinoszaurusz-madár rokonság illetve leszármazás hipotézise. Azért újra, mivel Huxley már a XIX. században feltételezte ezt a kapcsolatot, sőt Müller professzor a müncheni egyetem paleontológusa már a londoni múzeumnak eladott példány felfedezése után kijelentette, hogy az nem madár, hanem egy kis hüllő! Csak hát ezt mindenki elvetette, a tollazatra hivatkozva. Igaz, F. Hoyle és Wickramasinghe 1985-ben egy Science-ben megjelent cikkben nem kevesebbet állítottak, mint hogy az ősmadárnak elfogadott lény tollait annak idején a megtalálói ráhamisították! „Válaszként” Kínában elkezdték sorra felfedezni a tollas lények maradványait, amelyek közt madárszerűtől Tyranosaurus maradványig számtalan típus előfordul. Így aztán kiderült, hogy a tollazat egymagában még nem jelenti a madár voltat. Ezt én úgy fejezem ki, hogy: „minden madár tollas állat, de nem minden tollas állat madár!”.
Az ezerlábúakat, hiába van belőlük közel tízezer ismert faj, nem azért nevezik így mert valóban ennyi lábuk van, hanem inkább csak azért, mert több ízelt végtagjuk van, mint százlábú kollégáiknak. A napokban azonban felfedeztek egy olyan ezerlábú fajt, amely 3 cm hosszú nőstényeinek 331-333 pár, azaz 662-666 darab lába van (a hímek kicsit rövidebbek, a maguk 318-402 lábával), így minden valószínűség szerint ez a bolygónk legtöbb lábon élő lénye. Ha egészen pontos akarok lenni, a szóbanforgó állatot inkább csak újrafelfedezték, mert az első (és eddig jóformán egyetlen) példányát nyolcvan évvel ezelőtt írták le (bár azon anno 750 lábat számoltak össze).
Az Illacme szinte a szó szoros értelmében egy zsebkendőnyi területen él, hiszen eddig csak a kaliforniai San Benito County egy 0.8 km2-es szegletében leltek rá. Amiből persze az is következik, hogy ha arra a területre nem vigyáznak fokozottan, hamarosan ismét egy fajjal kevesebb lesz a Föld szinén…
Marek PE, Bond, JE. (2006) Biodiversity hotspots: Rediscovery of the world's leggiest animal. Nature 441, 707.
Humán immunológiát, vagy egyszerűen csak az anyatej összetételét tanulmányozva előbb-utóbb a szemünkbe ötlik, hogy az anyatej a tápanyagok mellett számos olyan molekulát is tartalmaz, amelyek az újszülöttet segíthetik a kórokozók leküzdésében. Ilyenkor elismerően mosolygunk, hogy “nocsak, milyen ötletes a természet, remek ötlet volt a kisbabák ebédjéhez egy kis immunerősítő anyagot adagolni”. De álljunk csak meg, biztos is így van ez az adagolósdi? Nem lehet, hogy a természet egy immunoprotektív anyaghoz kezdett tápanyagot adagolni…?
Eljött az ideje, hogy egy kicsit helyre álljon az egyensúly és ne csak a kreacionistákat ekézzem az evolúció félreértelmezése miatt, hanem az ideológiai paletta egy teljesen másik oldalát is. Míg a vallási fundamentalisták a moralitás halálát vélik kiolvasni az evolúciós elméletből, addig hiperaktív zöld civilek az emberi felsőbbrendűség gondolatának hirdetését, madárholokausztot és hasonló finomságokat tulajdonítanak Darwin elképzelésének.
A post apropóját a Transindexen megjelent, Kardos Gábor által jegyzet iromány és a körülötte kialakult vita adta:
Kardos Gábor – Mégis, kinek az evolúciója? (Az evolúciós ideológia tudománytalanságáról)
Markó Bálint – Evolúciós pösszenetek (Darwin Karcsi, a terrorista)
Kardos Gábor – Az ökológiától a világvédelemig
végül pedig jómagam belekibicelése.
(Megj: A válaszomat két külön emilből ollózta össze a szerkesztő és ez érezhető is rajta a redundanciák miatt. Sorry, de azért a lényeg benne maradt.)
Az Egyesült Államokban a héten bemutatásra került "An Inconvenient Truth" időszerűségét nehezen lehetne vitatni. A klímaváltozás valós és a mindennapjainkban is érzékelteti a hatását, gondoljunk csak az egyre szeszélyesebb és gyakran szélsőséges időjárási viszonyokra.
Az Al Gore slide-showjára épülő filmtől az elején egy kicsit féltem, mert a klímaváltozás kérdése is alapvetően egy tudományos terület (bár hatalmas hatása van mindannyiunk életére), és hát a pokolba vezető út s jószándékkal van kikövezve: nagyon könnyű laikusoknak olyasmit mondani, amit aztán az ellentábor felhasznál, hogy az egész kérdéskört bagatellizálja. Szerencsére a film egyáltalán nem esik a hibába (mondjuk, mivel Gore már közel ezerszer megtartotta ezt a kiselőadását, ez talán nem meglepő), és így még a szakmabeliek elismerését is kivívta.
A film tényleg leköt, a slide-show hiper-szuper, high-tech, informatív és remélhetőleg tényleg eléri, amit a készítői szeretnének: hogy az éghajlatváltozásért aggódók száma eléri azt a kritikus tömeget, ami a politikusokat és a gazdaságot is lépésre készteti. Mert sajnos még van tennivaló, sokan vannak, akik inkább nem hiszik, mint hiszik az egészet és azzal próbálják elütni a kérdést, hogy a tudósok sem értenek egyet a dologban. Pedig utóbbi egyszerűen nem igaz. És, hogy akkor miért is hangzik el újra és újra? Mert bár a valódi tudományos újságokban teljes konszenzus alakult ki az ember szerepéről a CO2 koncentráció növekedésében és ennek a hőmérséklet növekedésre gyakorolt hatásáról, a populáris médiában megjelenő cikkek 53%-a úgy tesz, mintha erről szó sem lenne. Megint ott vagyunk tehát ahol a part szakad: a tudományos közösség mond egyet, de mivel egy kicsi, de befolyásos közösség (jelen esetben értsd: az olajlobbi) számára ez kényelmetlen, a médiában próbálnak kavarni (nemrég egy amerikai "intézmény" reklámokat futtatott "az állítólagos globális felmelegedésről"…). S minthogy az emberek többsége innen szerzi az információit, ismét felmerül az ismeretterjesztő újságírók felelőssége és kompetenciája. Ha ők alulképzettek és nem értik, hogy miről is írnak, akkor sajnos nem lehet elkerülni a hasonló helyzeteket.
(Egyébként külön jópont a filmnek (és Al Gore-nak) részemről, hogy nem egy köldöknézegetős, beletörődő, búskomor hangulattal zárul ("mindegy mit teszünk, rá fogunk faragni"), hanem aktív ajánlásokat fogalmaz meg, mit is kellene tegyünk, hogy a helyzeten pozitív irányban változtassunk.)
Ha túl mély nyomot nem is hagytak a legtöbb emberben a gimis biológia órák, annyit azért remélhetőleg igen, hogy Mendel nevéről beugrik valami ;-). A brnói szerzetes borsókíséreleteivel és az azokból levont általános öröklődési törvényekkel vonult be a tudománytörténet pantheonjába.
A kolostora kertjében végzett kísérletek során Mendel elsőnek jött rá, hogy egyes tulajdonságainkat ún. gének kódolják és minden egyes génből egy pár lelhető fel az élő szervezetekben. Egyes géneknek különböző változatai, ún. alléljai léteznek – így pl. a borsószem színéért felelős génnek létezik egy sárga és egy zöld allélja -, amelyek közül egyesek "erősebbek" mint a többiek, azaz dominánsok felettük. Így, ha egy "sárga" és egy "zöld" borsószem szín gén egyaránt jelen van (a növény heterozigóta erre a tulajdonságra nézve), akkor a borsószem sárga lesz, mert az a domináns allél, a másik pedig a recesszív allél. Fontos még az is, hogy az egyes tulajdonságokat kódoló génpárok tagjai közül mindig csak az egyik kerül az ivarsejtekbe (gamétákba) azok kialakulásakor, ezért aztán megtermékenyítéskor a különböző ivarsejtek szabad kombinációjával akár a szülőktől eltérő tualjdonságok is megjelenhetnek: lásd a mellékelt ábrán, ahol két heterozigóta "sárga" szülő utódai egy negyed részben "zöldek" lesznek (mert ezek mindkét szülőjüktól a "gyengébb" allélt örökölték, azaz homozigóta recesszívek lettek). A mechanizmusból természetesen az is következik, hogy az utódokban a tulajdonságok viszonylag jól meghatározott arányokban jelennek meg: a fenti példában 3-szor annyi "sárga" borsó lesz a következő nemzedékben, mint "zöld".
Mint azt sokan látják már talán, mr. a áldozatos munkájának köszönhetően megújulóban van a freeblog motor. Ezzel együtt új fícsörök jelennek meg pl. keresés, kommentezés stb. Ez alkalomból, meg egyébként is, megpróbálván haladni a korral, pofozgatni próbálok a blog-dizájnján. Ha van esetleg ezzel kapcsolatos megjegyzésetek, óhaj-sóhajotok, azt ide kérném (nem ígérem, hogy mindet figyelembe veszem, de azért majd igyekszem ;-)).
A képen látható kisfiú azon nyilvánvaló, de szomorú okból került a
hírportálok címlapjára, hogy három karja van. Pontosabban egy jobb és két bal, amelyek közül egyik sem teljesen funkcionális. Annyira azért mégis, hogy komoly fejtörést okozzon az orvosoknak, hogy meyiket is operálják le: az egyik kisebb, de az alakja normális(abb), míg a másiknak a mérete normális, de az alakja nem az (pl. nincs tenyere). Az eset minden szempontból ritkaságnak számít, mert korábban, ha találtak is extra végtagokat azok általában igen satnyák voltak (nagyon gyakran iker terhesség során az egyik magzat elpusztul és szövetei, szervei beépülnek testvérébe – de ilyenkor ezek fejlődése általában megáll, és nem esznek normális beidegezve).
Kérdés persze, hogy mi okozhatta a kisfiú rendellenességeit (mert más gondjai is vannak, pl. csak egy veséje van). Személyszerint két magyarázatot látok kézenfekvőnek: vagy valami mutáció révén egy transzkripciós faktor működése megváltozott (szvsz ez a kevésbé valószínű), vagy a terhesség korai szakaszában, amikor a végtagok is formálódtak, az anya szervezetébe egy olyan ún. teratogén anyag jutott, ami a méhlepényen át a magzatba kerülve betartott a normális fejlődési folyamatoknak (pl. időlegesen hozzákötődött egy receptorhoz, vagy szignál-molekulához, "eltakarva" azokat). Bárhogy is legyen, remélhetőleg az operáció komplikációk nélkül fog lefolyni.
Hmmmm, minden, az evolúció irányában csöppnyi affinitást is érző biológus álma valami hasonlót felfedezni: a Times híre szerint Izraelben egy több millió éve hermetikusan izolált ökoszisztémára bukkantak a kutatók egy kőfejtő környékén. A külvilágtól feltételezhetően kb. 5 millió éven át elzárt barlangban minimum nyolc új fajt találtak, köztük számos a mai modern skorpiókra emlékeztető ízeltlábút. Egyelőre nem lehet sokat tudni az új fajokról, de kíváncsian várom annak leírását, hogy milyen utat választott magának az evolúció a Föld ezen eldugott szegletében. A mellékelt ábrán annyi látszik, hogy a test pigmentezettsége lecsökkent, ami egyáltalán nem meglepő a korom sötétben és a világ más tájain, egészen más fajok esetében is volt már rá példa (lásd mexikói barlangi halak – Astyanax fasciatus – esetében). Az már csak saját jóslatom, hogy (szintén hasonlóan más barlangi fajokhoz) a látószervük is totál elcsökevényesedett és pusztán más érzékszerveikre hagyatkozva tájékozódnak. Mindenesetre izgalmas lesz ezekről a kis dögökről majd bővebben is olvasni, megtudni miként mások mint a felszínen élő rokonaik, és milyen genetikai változásokra vezethetők vissza a morfológiai különbségek.