Bár Pegazus minden korban csak a képzelet szülötte volt, elképzelhető, hogy a természet cinkos kikacsintása révén a lovaknak valóban vannak közeli repülő rokonaik.

Néhány hete már írtam arról, hogy a transzpozonok felhasználásának segítségével könnyen nyomozhatunk filogenetikai rokonságok után, hiszen azok a fajok, amelyek egyaránt rendelkeznek egy adott pozícióban, egy adott ugráló génhez kapcsolható szekvenciával valószínű, hogy rokonságban állnak egymással. S minnél több ilyen közös transzpozon-származású szekvenciára lelünk, annál valószínűbb az említett rokonság.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

Ha Brazília és esőerdő, akkor mindenki hajlamos az Amazonas körüli területekre gondolni. Pedig létezik az óceán partja mellett is egy, talán még az előbb említettnél is diverzebb és sajnos az ember tevékenysége miatt méginkább veszélyeztetett esőerdő, az Atlanti-esőerdő. Ez a hely különböző fajok egész seregének nyújt menedéket, s amint fogy az erdő úgy veszítjük el ezeket a fajokat is, sokat anélkül, hogy valaha tudomást szerezhettünk volna létezéskrül. Az erről szóló hírek sajnos egyre gyakoribbak a médiában, de lehet, hogy az eddigi legpesszimistább becslések is alulbecsülték, hogy hány faj forog veszélyben a szóbanforgó területen.

Ez pedig azért lehetséges, mert egyfajta multicelluláris sovinizmustól hajtva ;-), a fajok pusztulásakor kis szőrös állatok, színes madarak és lepkék, virágzó orchideák jelennek meg lelki szemeink előtt, és nem gondolunk arra a láthatatlan sokaságra, akik a leveleken élik mikroszkópikus mindennapjaikat. Márpedig egy új tanulmány szerint az Atlanti-esőerdő különböző fái egyenként 95-671 baktérium fajnak adhatnak otthont, és ha helyesek a becslések ez azt jelenti, hogy csak a szóbanforgó területen 2-13 millió (!!!), még eddig ismeretlen baktérium faj élhet. És ezek helybeli jelentőségéről, illetve potenciális felhasználásukról sejtelmünk sincs, hiszen semmit nem tudunk róluk, max annyit, hogy – hacsak Brazília nem létesít egyre több nemzeti parkot ezen térségben – sajnos nagy az esélye, hogy soha nem is fogjuk megismerni őket.

M. R. Lambais, D. E. Crowley, J. C. Cury, R. C. Büll, and R. R. Rodrigues (2006) Bacterial Diversity in Tree Canopies of the Atlantic Forest. Science 312: 1917.

Tájékozósádunk elsősorban vizuális jeleken alapul, ezek alapján építjük ki belső, kognitív térképeinket. Pl. tudjuk, hogy a könyvesbolt egy jellegzetes kereszteződéstől jobbra van, a cukrászda pedig balra. Éppen ezért mindig elveszettnek érezzük magunkat, ha egy olyan közegbe érkezünk, ahol belátható távolságon belül nincsenek könnyen megjegyezhető formák, vizuális kapaszkodók, amelyek segítségével hollétünkről tájékozódhatnánk. Lehet a szóban forgó hely egy sivatag, vagy az óceán közepe. Ilyen körülmények között értlmet nyernek az egyébként obskurusnak tűnő napi járóföld, ill. uszonycsapás fogalmak, hiszen adott esetben valami módon mégis szükséges megjelölni, hogy hova szeretnénk lejutni.

Mint az végre bizonyítékot nyert (bár eddig is sejtették), nagyon hasonlóan működik ez a sivatagi hangyáknál is, a különböző Cataglyphis fajoknál. A hangyák ugyanis a jelek szerint a távolságot úgy jegyzik meg, hogy "számolják" lépéseiket. Ha pl. egy hangya megtanulja, hogy milyen távol van az élelemforrás a bolytól, gondolkodás nélkül képes elszaladni egy újabb adag táplálékért – már ha közben ki nem tolnak vele és meg nem rövidítik, ill. hoszabbítják a lábát. Előbbi esetben az egyik íz közepétől amputálták a hangya végtagjait ("stumps"), így csak kisebbeket tudott lépni, míg utóbbi esetben disznó szőrök hozzáragasztásával meghoszabbították őket ("stilts"), ezáltal hosszabbakat léphettek. A beavatkozásokat követően a kísérleti alanyok hamarabb megálltak, illetve továbbfutottak mint arra szükség lett volna (A), s csak miután újból "megszámolták", milyen távol is van a menza a lakástól, voltak képesek azt szinte reflexszerűen megközelíteni (B).

Wittlinger, M, Wehner, R, Wolf, H (2006) The Ant Odometer: Stepping on Stilts and Stumps. Science 312: 1965 – 1967.

Biztos sokan emlékeznek a Szexmisszió (férfi szemszögből ;-)) borús jövőképére, a csak nőkkel betöltött utópisztikus világra. Visszatérő poén ez, amire a klónozási technikák fejlődése még rá is tett egy lapáttal. Aztán persze ott van a parthenogenezis jól ismert jelensége, és az egyszeri megfigyelő akár el is gondolkozhatna, hogy ugyan mi szükség is van, szegény satnya Y kromoszómára. (Az egyszeri megfigyelő természetesen tévedne, ha azt hinné, hogy nincs szükség… ;-))).
Mos azonban, férfitársaim, ha nem is fordul teljesen a kocka, de némileg módosul az egyenlet. Ugyanis, mint arról a news@nature beszámol, akár egy XY kromoszómájú sejteből is létrehozható petesejt. Az eljárás során egy hím egér embrió őssejtjeit megfelelő körülmények között inkubálva, a brazil kutatók legnagyobb meglepetésére néhány nap múlva mind petesejteket, mind spermiumokat találtak a tenyészetekben. A dolog szépséghibája, hogy nem világos, hogy az így létrehozott petesejtek mennyire működőképesek, de mindenestre a megfigyelés arra utal, hogy a jövőben akár funkcionális női ivarsejteket is létre lehet így hozni. (Éppen ezért a dolog igazi gyakorlati haszna abban lenne, hogy meddő nőket segítsen termékeny petesejtekhez.)

A pókok az állatvilág legfélelmetesebb és legcslafintább ragadozói közé tartoznak – méghozzá a jelek szerint lassan immár közel másfél-száz millió éve. Ezt támasztja alá az a borostyánba szorult 110 millió éves ősi pókháló és zsákmánya, amelyre spanyol kutatók leltek. A háló formája a mai pókhálókra emlékeztet (azaz sugárirányban kifeszített rögzítőszálakra kerül egy ragadós spirál), és ami a legérdekesebbek, hogy minden valószínűség szerint még a préda megfogására odakészített ragadós cseppek is megfigyelhetők rajta.

Ma a pókok két csoportja készít ilyen szerkezetű hálókat: az Araneoidea és a Deinopoidea. Előbbiek a fentebb már említett módon ragadós nedvet választanak ki a hálójukra a táplálék megfogásához, míg utóbbiak szofisztikáltabb módon, elektrosztatikusan teszik tapadóssá csapdájukat. Ez a különbség azonban épp elég ahhoz, hogy komolyan felvessük a kérdést: a két csoport közös őstől származik-e, avagy egymástól függetlenül hoztak létre hasonló szerkezetű hálókat, azaz a konvergnes evolúció egy egészen lenyűgöző példájával állunk szemben. Nos, a két csapat hálóját nagyon hasonló szerkezetű fehérjék alkotják, ami arra enged következtetni, hogy az előbbi feltevés a helyes, és a közös ősben (aki minimum 136 millió éve élt) már jelen volt az a molekuláris apparátus, ami lehetővé tette a hálószövés.

Ez a 136 millió év egyébként azért is izgalmas időszak, mert egybeesik a virágos növények, illetve a nektárjukkal táplálkozó és őket beporzó rovarok elterjedésével, azaz valószínű, hogy a hirtelen szélesedő táplálékválaszték nyomán következett be "keresztes barátaink" sokfajtaságának kialakulása, azaz radiációja is.

Peñalver E, Grimaldi DA, Declòs X (2006) Early Cretaceous Spider Web with Its Prey. Science 312: 1761.
Garb JE, DiMauro T, Vo V, Hayashi CY (2006) Silk Genes Support the Single Origin of Orb Webs. Science 312: 1762.

Harriet, az Ausztráliában napokban elhunyt galapagosi teknős a világ legöregebb gerinces élőlénye volt. A maga szolid 176 évével, egymaga "átarolta" a modern biológia történetét Darwintól napjainkig. Származása mindig is vita tárgya volt: sokak szerint az egyike azoknak a teknősöknek akiket az ifjú Darwin magával vitt Angliába világkörüli útjáról. Mások szerint ez kizárt, mert egy olyan szigetről származik, ahol Darwin maga sosem járt. Bárhogy is volt, nyugodjon békében.

Akkor tehát a zindex nyomán: a világ tudományos akadémiáit tömörítő Interacademy Panel egy 67 tagszervezet (köztük az MTA) által szignózott közleményt adott ki, amelyben kardot törnek a racionális gondolkodás és az azon alapuló tudományos oktatás fontosága mellett.

A Discovery Institute és magyar spin-off szervezete kétségtelenül némi enervációval fogja fogadni a dolgot, különösen a következő részt – "az Egyesült Államok kiábrándult barátai" már biztosan hegyezik a tollukat – (bár lehet, hogy az ÉRTEM előveszi a Dover esetén bevált receptet és nem vesz tudomást a dologról … ;-)):

"4. – Since its first appearance on Earth, life has taken many forms, all of which continue to evolve,
in ways which palaeontology and the modern biological and biochemical sciences are
describing and independently confirming with increasing precision. Commonalities in the
structure of the genetic code of all organisms living today, including humans, clearly indicate
their common primordial origin. "

(A témában nem jártas olvasóim számára hangsúlyoznám, a félreértések elkerülése végett: az evolúció nem azért igaz, mert 67 akadémia azt mondja, hanem mert eszméletlen mértékű ismeretanyag támasztja alá, miközben ellene, koholt vádakon kívül, még semmivel nem sikerült az elmúlt 150 év alatt előállni. Az ilyen PR akciókra azért van szükség, mert a kreacionisták folyamatosan azzal a sablonszöveggel próbálják kihasználni a tudományok logikájában járatlan laikusok ismerethiányát, hogy "ennyi, meg ennyi tudós nem hisz az evolúcióban".)

Apró szigetekre szakadt nagytestű állatok esetén nem ritkaság, hogy a generációk során a faj mérete fokozatosan lecsökken, hiszen a rendelkezésre álló táplálék igencsak véges volta komoly kényszerítő tényező tud lenni. Valószínűleg ezzel magyarázható, a mediterránium térségében egykor fellelhető törpe elefántok és vizilovak léte, de sokak szerint a Flores szigetén tavaly fellelt "hobbit", azaz Homo floresiensis is ilyen okoból lett apró növésú. A múlt heti Nature lapjain egy miniatűr dinóról számoltak be német kutatók.

Egy alsó-szaxóniai bányában tizenegy példányát lelték fel az Europasaurus holgeri-nek, melyek nagysága 1.7 m és 6.2 m között mozgott. A csonttani vizsgálatok szerint a kisebbek valószínűleg még fiatal, növésben levő példányok lehettek, de a legnagyobbak már teljesen kifejlődtek. Ez a "magasság" teljesen eltörpül az átlagos Sauropodák között, ahova ez a faj is tartozik, és a kutatók feltételezése szerint a növekedés lelassulása (amit az apró termet okának tekintenek) az volt, hogy a dinó egy helybeli szigeten éldegélt.

Egyébként a térségünkben nem teljesen ismeretlenek az apró dinoszauruszok: az Erdélyben fellelt Telamtosaurus transylvanicus és felthetően a Mo.-i Magyarosaurus dacus is öt méter körüli nagysággal büszkélkedhettek.

Sander, PM, Mateus, O, Laven, T, Knötschke, N (2006) Bone histology indicates insular dwarfism in a new Late Jurassic sauropod dinosaur. Nature 441, 739-741.

Ha fajkeletkezésről, azaz speciációról beszélünk, elsősorban az jut eszünkbe, hogy földrajzi vagy viselkedésbeli okok miatt egy bizonyos faj populációja szétválik, hosszabb távon két új fajt hozva létre (lásd allopatrikus és szimpatrikus speciáció). Ha nem is túl gyakran, de létezik egy másfajta út is.

Ez pedig ahhoz kapcsolódik, hogy két viszonylag közeli rokon faj kereszteződik, hibridet hozva létre (lásd nem is olyan régen az ember-csimpánz szétválásról szóló hírecskét), s valamiért a hibrid fennmarad, azaz nem olvad bele egyik szülői generációba sem. Nos, valami ilyesmit figyeltek meg az Andok lejtőin élő pillangók esetében. A Heliconius melpomene és Heliconius cydno nem túl távoli rokonok, amelyek élettere az említett térségben átfed. A két faj kromoszóma száma azonos, elsősorban a szárny mintázaton alapuló reproduktív izoláció figyelhető meg közöttük: a szárnyukon piros sávot viselő H. melpomene egyedek a piros sávos pillangókat, a fehér sávot viselő H. cydno egyedek pedig fehér sávos fajtársaikat részesítik előnyben párválasztáskor, bár elvétve előfordulhatnak "félrelépések" is.

Egy ilyen "félrelépés" eredménye a jelek szerint a Kolumbiában előforduló H. heurippa lepkefaj is. A kutatók érdeklődését elsősorban az keltette fel, hogy ennek a fajnak a mintázata gyakorlatilag olyan mintha a két korábban említett fajok mintázatát elegyítenénk. Mi több, hamar kiderült, hogy kromoszóma számuk is azonos, és ha különböző géneket vizsgálunk, egyesek a H. melpomene, mások pedig a H. cydno génekhez fognak hasonlítani.

A következő logikus lépés az volt, hogy kipróbálták, mi történik amennyiben egy laborban keresztezik a két (feltehetően) szülői fajt: az eredmény igencsak meggyőző: gyakorlatilag két generáció alatt újrateremthető a H. heurippa. (Az első hibrid generációban – Haldane szabályának megfelelően – csak a homogamétás hímek lesznek termékenyek, alapvetően hasonlóan az ember-csimpánz esethez, csak abban az esetben a nőstények a homogamétás egyedek.) Sőt, mivel az új faj kialakulásával párhuzamosan erős szexuális preferencia jön létre az új szárnymintázatra (még nem teljesen tisztázott okokból), az is megfejthető, hogy a hibrid miért nem olvadt vissza a szülői populációkba: egyszerűen a piros-fehér csíkos egyedek is jobban vonzódnak a piros-fehér csíkos társaikhoz, mint a csak piros, vagy csak fehér csíkot hordozó távolabbi rokonaikhoz.

Mavárez, J, Salazar, CA, Bermingham, E, Salcedo, C, Jiggins, CD, Linares, M (2006) Speciation by hybridization in Heliconius butterflies. Nature 441, 868-871.

Kardos Gábor, mint egy imamalom tovább mondja (Inkvizíció, posztmodern módra). Szofisztikált érvrendszere lassan kimerül annyiban, hogy egyes nácik hittek az evolúcióban, azaz az evolúció támogatja a nácizmust. Ez ua. a szint, mint azt mondani, hogy néhány náci tejet is ivott, azaz a tejivás jellegzetes náci tulajdonság.

És sajnos, sajnos, KG-nek még mindig nem dereng, hogy ciki írni valamiről, amihez gőzünk sincs:

"Ernst Haeckel fogalmazta meg az első "tudományos" fajelméletet, […].
A világ olyannyira Haeckel számos nyelvre lefordított népszerűsítő
munkáin keresztül ismerte meg a darwinizmust, hogy a mai napig gyakran
az ő téziseit nevezik darwinizmusnak."

Kíváncsi lennék, hogy hány laikusnak mond egyáltalán valamit Haeckel neve? Hány átlagos könyvesboltban lehet a műveit kapni? Komolyan vehető-e valaki, aki ma, amikor az ismeretterjesztő irodalom polcokon világszerete Richard Dawkins, Stephen Jay Gould, Ernst Mayr,  Carl Zimmer, Sean Carroll könyvei találhatók az evolúció címszó alatt, ilyesmit leír…? KG megint nagyot akart mondani, s mivel – szerintem – nemcsak Darwint, de Dawkinst, Gouldot, Mayrt sem olvasott soha, előtúrt valami kétes értékű irományt Haeckel szerepéről  a náci ideológiában és most azzal "érvel". Pedig ha csak néhány percet rászánt vona a témára, már tudná, hogy Haeckel egy tudománytörténetileg érdekes személy, de hacsak nem a Radiolariákról van szó, ma aligha mondhatjuk, hogy komoly szellemi örökséget hagyott maga után.