Tájékozósádunk elsősorban vizuális jeleken alapul, ezek alapján építjük ki belső, kognitív térképeinket. Pl. tudjuk, hogy a könyvesbolt egy jellegzetes kereszteződéstől jobbra van, a cukrászda pedig balra. Éppen ezért mindig elveszettnek érezzük magunkat, ha egy olyan közegbe érkezünk, ahol belátható távolságon belül nincsenek könnyen megjegyezhető formák, vizuális kapaszkodók, amelyek segítségével hollétünkről tájékozódhatnánk. Lehet a szóban forgó hely egy sivatag, vagy az óceán közepe. Ilyen körülmények között értlmet nyernek az egyébként obskurusnak tűnő napi járóföld, ill. uszonycsapás fogalmak, hiszen adott esetben valami módon mégis szükséges megjelölni, hogy hova szeretnénk lejutni.
Mint az végre bizonyítékot nyert (bár eddig is sejtették), nagyon hasonlóan működik ez a sivatagi hangyáknál is, a különböző Cataglyphis fajoknál. A hangyák ugyanis a jelek szerint a távolságot úgy jegyzik meg, hogy "számolják" lépéseiket. Ha pl. egy hangya megtanulja, hogy milyen távol van az élelemforrás a bolytól, gondolkodás nélkül képes elszaladni egy újabb adag táplálékért – már ha közben ki nem tolnak vele és meg nem rövidítik, ill. hoszabbítják a lábát. Előbbi esetben az egyik íz közepétől amputálták a hangya végtagjait ("stumps"), így csak kisebbeket tudott lépni, míg utóbbi esetben disznó szőrök hozzáragasztásával meghoszabbították őket ("stilts"), ezáltal hosszabbakat léphettek. A beavatkozásokat követően a kísérleti alanyok hamarabb megálltak, illetve továbbfutottak mint arra szükség lett volna (A), s csak miután újból "megszámolták", milyen távol is van a menza a lakástól, voltak képesek azt szinte reflexszerűen megközelíteni (B).
Wittlinger, M, Wehner, R, Wolf, H (2006) The Ant Odometer: Stepping on Stilts and Stumps. Science 312: 1965 – 1967.