…. gondolják a hírek szerint a Vatikán háza táján. Egyik asztronómusuk, Guy Consolmagno Testvér olyasmit nyilatkozott, hogy:

BELIEVING that God created the universe in six days is a form of superstitious paganism,[…]

“Religion needs science to keep it away from superstition and keep it close to reality, to protect it from creationism, which at the end of the day is a kind of paganism – it’s turning God into a nature god. And science needs religion in order to have a conscience, to know that, just because something is possible, it may not be a good thing to do.”

A gerincesekről beszélve, hajlamosak vagyunk szinte kizárólag az állkapoccsal rendelkező fajokra gondolni, bár a csoportba nemcsak ők tartoznak bele. A kicsit mostohatestvéri sorsra ítélt, állkapocs nélküli gerincesek közé ma kizárólag állkapocs nélküli halakat (pl. ingola) sorolunk.
Ezeknek a fajoknak evolúciós szempontból is fontos jelentősége van, hiszen bizonyos szempontból maguk is “élő kövületek” utolsó mohikánjai egy olyan korszaknak amikor a gerinceseknek még nem volt állkapcsa: ez ugyanis az első kopoltyúívből alakult ki később (más változásokkal karöltve).
Két, 370 millió éves, Kanadából nemrég előkerült fosszília is tanúskodik erről az időszakról, az állkapcsosok kialakulásáról (úgy tűnik, Kanada nem egy rossz hely átmeneti fosszíliák keresésére ;-)). A két devon kori lelet, az Euphanerops longaevus és az Endeiolepis aneri (egyébként, mint arra a szerzők is kitérnek nem teljesen biztos, hogy két külön fajról van szó) azért különleges, mert bár számos olyan jelleget hordoznak a felépítésükben, amelyek az állkapcsos halakra jellemzőek, mégis állkapocs nélküliek és számos kopoltyúval rendelkeznek. Utóbbiak különösen jól megőrződtek (ami tényleg ritkaság, mert az ilyen finom szövetek csak egészen különleges esetekben állnak ellen az idő vasfogának), így láthatjuk, hogy ezek a halak a ma is élő ingolákhoz hasonlóan a hasukon hordoztak egy “kopoltyú-kosarat”, benne a kopoltyúikkal. Érdekes, hogy nem hét, hanem egyenesen harmic darabot figyelhetünk meg ezekből a szinte fejtől-farokig húzódó “kosárban”, ami arra utal, hogy ezek a fajok egy olyan közegben tengették az életüket, ahol nem volt sok oxigén és/vagy a mai halaktól eltérően nem voltak képesek a vizet aktívan áramoltatni a kopoltyúikon keresztül (s ezt kompenzálták a nagyobb felülettel).
Mit is jelen mindez? Hangsúlyoznám, hogy (egyelőre ?) nem jelenti azt, hogy a gerincesek valamikori őse harminc kopoltyúval rendelkezett, hiszen nem tudhatjuk, hogy ezen halak felépítése mennyire tükrözi alkalmazkodásukat egykori élőhelyükhöz. Annyi azonban valószínűsíthető, hogy az állkapcsos gerincesek őse, a mai ingolákhoz hasonló kopoltyú-kosárral rendelkezett és ebből alakult ki mind az állkapocs, mind az állkapcsos halakban megjelenő kopoltyúrendszer.

Janvier P, Desbiens S, Willett JA, Arsenault M (2006) Lamprey-like gills in a gnathostome-related Devonian jawless vertebrate. Nature 440: 1183-1185.

… mondhatjuk, s biológiai blog révén, kiemelt helyen gondolva a genetikai anyag változására, a mutációkra. De mi is a mozgatórugója ennek a változásnak? A tankönyvek (durván) két főbb okot említenek itt: DNS replikáció során fellépő mutációk – pl. időnként másolás közben a DNS-t sokszorosító polimeráz enzim “téved” -, ill. a DNS-t kémiai változását okozó tényezők, amelyek ilyen-olyan okból kifolyólag nem kerülnek kijavításra a sejtben. Utóbbit kiváltó okok közé tartozik az UV fény és a sejtek anyagcseréje során keletkező, más anyagokkal igen könnyen reagáló oxigén származékok (ún. ROS).
A négy DNS-t alkotó nukleotid (A, C, T, G) közül a legkönnyebben a guanin (G) változtatható meg, ún. 8-oxo-guaninra, amely nem a citozinnal (C) alkot majd komplementer kötést, hanem az adeninnel (A). Ha a sejt hibajavító mechanizmusai ezt nem veszik észre (vagy rosszul javítják ki) így egy maradndó változás keletkezik a genetikai anyagban. Egy japán csoport most azt vizsgálta, hogy lehet-e összefüggést találni a 8-oxo-G létrjeötte és a genomban jelen levő változatosság (polimorfizmusok) között.

A jelek pedig azt mutatják, hogy van ilyen összefüggés. Először is arra derült fény, hogy a 8-oxo-G mutációk eloszlása nem teljesen véletlenszerű. Elsősorban a kromoszómák azon részein vannak jelen, ahol a kromoszóma eltérő fizikai tulajdonságú régiói találkoznak (s éppen ezért már a hagyományos festési eljárásokkal is elkülöníthetőek voltak). Ezek az eltérések abból adódnak, hogy pl. adott kromoszómális területeken különbségek vannak a DNS csomagolásának szorosságában. Ezekről a területekről már korábban felmerült, hogy gyakori előfordulási helyei a genom változatosságának fő okaiként számon tartott egyszerű egy nukleotidnyi polimorfizmusoknak, SNP-knek, így logikusnak tűnt, hogy ezt az összefüggést jobban szemügyre vegyék a szóbanforgó tanulmány szerzői is. Nem meglepő módon, az összefüggés valósnak bizonyult (bár hangsúlyozni kell, hogy ez még nem jelent okozati korrelációt is: a jelen adatok csak azt mutatják, hogy a guanin mutációi általában ott vannak, ahol az SNP-k; a kauzalitás 100%-os bizonyításához – bár nagyon valószínűnek tűnik – további kísérletek szükségesek). Ami egy kicsit váratlanabb megfigyelés, hogy a 8-oxo-G-ben gazdag területek egyszersmind a kromoszómák közötti rekombinációk leggyakoribb helyszíneinek bizonyultak. Ez azért lehet így, mert a javító mechanizmusok során, a feladatot végző enzimek a kettős DNS szál időleges törését okozhatják, ami pedig gyakran a rekombináció kiváltó oka lehet.
Summa summarum, nagyon úgy tűnik, hogy az UV fény és hasonló mutagén tényezők oroszlánszerepet vállalnak (az SNP-k létrehozása, illetve a rekombinációk indukálása révén) a környező világban megfigyelhető genetikai változatosságért,.

Ohno, M, Miura, T, Furuichi, M, Tominaga, Y, Tsuchimoto, D, Sakumi, K and Nakabeppu, Y (2006) A genome-wide distribution of 8-oxoguanine correlates with the preferred regions for recombination and single nucleotide polymorphism in the human genome. Genome Res 16: 567-575.