A gerincesekről beszélve, hajlamosak vagyunk szinte kizárólag az állkapoccsal rendelkező fajokra gondolni, bár a csoportba nemcsak ők tartoznak bele. A kicsit mostohatestvéri sorsra ítélt, állkapocs nélküli gerincesek közé ma kizárólag állkapocs nélküli halakat (pl. ingola) sorolunk.
Ezeknek a fajoknak evolúciós szempontból is fontos jelentősége van, hiszen bizonyos szempontból maguk is “élő kövületek” utolsó mohikánjai egy olyan korszaknak amikor a gerinceseknek még nem volt állkapcsa: ez ugyanis az első kopoltyúívből alakult ki később (más változásokkal karöltve).
Két, 370 millió éves, Kanadából nemrég előkerült fosszília is tanúskodik erről az időszakról, az állkapcsosok kialakulásáról (úgy tűnik, Kanada nem egy rossz hely átmeneti fosszíliák keresésére ;-)). A két devon kori lelet, az Euphanerops longaevus és az Endeiolepis aneri (egyébként, mint arra a szerzők is kitérnek nem teljesen biztos, hogy két külön fajról van szó) azért különleges, mert bár számos olyan jelleget hordoznak a felépítésükben, amelyek az állkapcsos halakra jellemzőek, mégis állkapocs nélküliek és számos kopoltyúval rendelkeznek. Utóbbiak különösen jól megőrződtek (ami tényleg ritkaság, mert az ilyen finom szövetek csak egészen különleges esetekben állnak ellen az idő vasfogának), így láthatjuk, hogy ezek a halak a ma is élő ingolákhoz hasonlóan a hasukon hordoztak egy “kopoltyú-kosarat”, benne a kopoltyúikkal. Érdekes, hogy nem hét, hanem egyenesen harmic darabot figyelhetünk meg ezekből a szinte fejtől-farokig húzódó “kosárban”, ami arra utal, hogy ezek a fajok egy olyan közegben tengették az életüket, ahol nem volt sok oxigén és/vagy a mai halaktól eltérően nem voltak képesek a vizet aktívan áramoltatni a kopoltyúikon keresztül (s ezt kompenzálták a nagyobb felülettel).
Mit is jelen mindez? Hangsúlyoznám, hogy (egyelőre ?) nem jelenti azt, hogy a gerincesek valamikori őse harminc kopoltyúval rendelkezett, hiszen nem tudhatjuk, hogy ezen halak felépítése mennyire tükrözi alkalmazkodásukat egykori élőhelyükhöz. Annyi azonban valószínűsíthető, hogy az állkapcsos gerincesek őse, a mai ingolákhoz hasonló kopoltyú-kosárral rendelkezett és ebből alakult ki mind az állkapocs, mind az állkapcsos halakban megjelenő kopoltyúrendszer.
Janvier P, Desbiens S, Willett JA, Arsenault M (2006) Lamprey-like gills in a gnathostome-related Devonian jawless vertebrate. Nature 440: 1183-1185.
Mivel az Ostracodermi állkapocsnélküli társaság már a devon végén eltünik, nem lehetnek ennek primitiv tagjai, sőt már eléggé specializálódottaknak tünnek. A kopoltyúbelükben a kopoltyuk láthatóan külön külön nyílnak a szabadba. Ez lehetne primitiv jelleg is – ld. fejgerinchúrosok – de nem kötelezően az, hiszen ez az életmódtól illetve a környezettől függő tulajdonság. A lándzsahalaknál a kopoltyúrések száma eléri a 180-at! Igaz a mai állkapocsnélkülieknél ez már 7 párra csökkent. A farokúszó sem tűnik primitivnek.