Ha a méhcsalád-összeomlásról beszélünk, szinte azonnal felmerül a “génmanipuláció”, mint kiváltó ok. Ha kicsit jobban belegondolunk, az elképzelés egyáltalán nem a valóságtól elrugaszkodot. A kérdés, hogy vizsgálta -e valaha valaki, hogy a különböző terményekből származó Bt toxinok károsíthatják -e a méheket? Jelentem, igen, ma éppen két ilyen cikket mutatok be.
Ha esetleg valaki kedvet kapott a méhek tanulmányozásához, szeretnék ajánlani egy magyar nyelvű összefoglaló cikket, Dr. Békési László munkáját, amely ingyen hozzáférhető, magyar nyelven. Mivel még a méhcsalád-összeomlás előtt jelent meg (2005 -ben), arról nyilván nem ír a szerző, de jó összefoglalóját nyújtja a mézelő méh immunrendszerének.
Ha már legutóbb az alig ismert fertőző betegségekkel foglalkoztam, itt egy másik teljesen rejtélyes jelenség a méhcsalád összeomlás, ami egyre több méhcsaládot érint az egész világon. A méhészet ősrégi foglalkozás, így nem csoda, ha nem ez az első megfigyelt méhpusztulási hullám, 1869 óta körülbelül tizennyolc különálló pusztulási eseményt jegyeztek fel, például 1891 -ben és 1896 -ban Colorádóban egy “Májusi betegség” nevű járvány során a mostani méhcsalád-összeomláshoz hasonlóan rövid idő alatt jelentős mennyiségű méh tűnt el. A manapság méhcsalád összeomlásnak vagy CCD -nek nevezett jelenséget először 2006/2007 telén figyelték meg az USÁban, eredetileg ezekkel a jellemzőkkel írták le:
-A dolgozók gyors pusztulása, amit jól jelez, hogy ezekben a családokban sok lárvára kevés kifejlett rovar jut.
-Az érintett kaptárak környékén sehol sem látni elhullott dolgozókat. (Ez látható az első képen)
-A kaptárban csak később szaporodnak el az élősködők, mint a kaptárbogár és a viaszmoly, valamint a szomszédos családok sem azonnal kezdik rabolni a gyönge családot.
Ezt a tünetegyüttest, vagy ha úgy tetszik jelenséget nevezték el eredetileg méhcsalád összeomlásnak. Az eredete a mai napig ismeretlen, leginkább ötletek kerülnek elő, hogy mi okozhatja, ezekből ha minden jól megy jó párat áttekintünk majd. Érdemes megnézni először egy korai leírását, Dennis vanEngelsdorp és munkatársai 2009 -es munkáját! 
Ha egy új fertőző betegség üti föl a fejét, általában csak mérsékelt érdeklődést vált ki, főleg, ha emberekre nem veszélyes. Ha gazdaságilag fontos élőlényeket veszélyeztet, már többen fölkapják a fejüket. Jelenleg éppen kibontakozóban van egy olyan járvány, ami az emlősfajok húsz százalékát is veszélyeztetheti, a fehér orr tünetegyüttes. Keveset hallani róla, mivel denevéreket fertőz, bár a denevérek jelentős rovarfogyasztásuk révén talán nagyobb hatást gyakorolnak a termésre, mint bárki gondolná. A betegség egészen új, elsőként 2006 -ban figyelték meg New York mellett. Maga a kórokozó egy Geomyces destructans nevű hidegkedvelő gomba, ami húsz fok alatt képes szaporodni, így a telelő denevérek testén nőve gombafonalaival beborítja a fejüket és a szárnyukat. A beteg denevérek zsírtartalékai idő előtt elfogynak, így nem élik túl a telet. A betegség meglepően pusztító, az USA fertőzött barlangjaiban gyakorlatilag az összes egyed elpusztul, ráadásul a kórokozó igen gyorsan terjed új barlangokba, mondjuk ez nem túl meglepő, hiszen a gazdaszervezet egy repülő emlős. A kórokozó eredetéről nem sokat tudunk, találgatás szintjén felmerült, hogy barlangászok hurcolhatták be valahonnan. 
Kicsit Sexcomb lecsójába csapunk, és a Drosophilák és Wolbachia baktériumok parazitizmus és szimbiózis határán tántorgó kapcsolatát vesézzük újból ki.
Sexcomb korábbi posztjai jó felvezetőként szolgálnak a témához, annál is inkább, mert az egyik posztban elejtett fonalat veszzük fel. Konkrétan arról a megfigyelésről van szó, hogy azok a nőstények, amelyekből kiírtják a baktériumokat antibiotikum-kezeléssel, kevésbé lesznek termékenyek.
Egy új kutatás mindezt egy kicsit a feje tetejére állítja, ugyanis arra a következtetésre jut, hogy épp a bakteriális fertőzés az, ami növeli a termékenységet (lásd W+ vs. W-), közel négyszeresére.
Ha a dolog miértjére keressük a választ, a kirakós első fontos eleme az, hogy pontosan hol, milyen sejtekben élnek a Wolbachiák.
Az oktopuszok rejtőzködő képessége legendás és ha egy kicsit jobban szétnézünk, hogy milyen videók keringenek a témában internetszerte, nem nagyon tehetünk mást, mint beállunk a csodálók hosszú sorába, egy kaméleon itt ipari tanuló sem lehet.
Az álcázás bajnokai részben a vadászathoz részben a ragadozóiktól való védekezéshez használják különleges tulajdonságukat, mégpedig igen fifikásan.
Az egyes ragadozók ugyanis napszaktól és mélységtől függően más-más stratégiát használhatnak a kóbor zyakmányok kiszúrására, s ennek megfelelően más-más ellen-stratégia kell a védekezéshez is.
Olyan vízmélységekben, ahova még lehatol a fény, a ragadozók azt használják ki, hogy a testek általában árnyékot vetnek (hiszen a hátukon megakadnak a lefele araszoló fénysugarak), így a felettük úszó sötét foltok jó eséllyel a nap betevőt jelenthetik. Ebben a környezetben az átlátszóság komoly előnyt jelent értelemszerűen, hiszen ha az élőlény nem takarja ki a fényt, akkor nem is vethet árnyékot.
“A kórság Mindenszentek körül érte el Londont és naponta sokakat megfosztott az élettől. Annyira megerősödött, hogy Gyertyaszentelő Boldogasszony és Húsvét közt naponta 200 holttestet ástak el csak a Smithfield melletti új temetkezési helyeken.“
A fenti szöveget a canterbury érsek egyik krónikása, Robert of Avesbury vetette papírra, amikor a Fekete Halál 1348-as londoni betöréséről írt.
A középkori London a maga túlzsúfoltságával, döbbenetesen primitív közegészségügyével ideális terepe volt mindenféle kórokozók tobzódásának (és még évszázadokig az s maradt). Ennek megfelelően rgyáltalán nem voltak ritkák a járványok, de mégis a 14. századi bubópestisjárvány még ebben a közegben is kilógott a maga nyers hatékonyságával. Reggel még teljesen egészségesnek tűnő emberek este már halottként feküdtek valamelyik temetőben. A kór nem kímélt senkit, papok és nemesek épp úgy áldozatául estek, mint koldusok és zsebtolvajok.
Szóval az van, hogy az egyik freeblog-szerver bemondta a csendest, így az augusztus vége óta idetolt termés eltűnt. Idővel vissza lesz állítva, mert le lett mentve cache-ből, de most türelmeteket kell kérnem.
A kukorica teoszintéből történő háziasítása óta eltelt durván tízezer év igazi sikersztorit takar. Az emberiség szempontjából kevés dolog jellemezheti jobban egy takarmánynövény fontosságát, mint az, hogy a 2009-ben termelt 817 millió tonna mellett a világszerte begyűjtött búza és rizs (mindkettő valamivel 600 millió tonna felett) csak tisztes “futottak-még” kategóriába eshet. Persze, ha kutatókat kérdezünk a kukorica fontosságáról, akkor előbb-utóbb előkerül, hogy a kukorica másért is nevezetes: ez volt az első szervezet, amelyben bebizonyították az ún. ugráló genetikai elemek, azaz transzpozonok jelenlétét.
Barbara McClintock, akinek nevéhez fűződik a jeles felfedezés (és aki végül munkásságáért Nobel díjat is kapott), a kukoricaszemek színét vizsgálva jutott arra a következtetésre, hogy a magban levő embriót körülvevő triploid aleuron táplálószövetében megjelenő foltok egy mobilis genetikai elem jelenlétével magyarázhatóak. Persze könnyen kikövetkeztethető mindebből, hogy ha a transzpozonok jelenléte a mag színét képes befolyásolni, akkor akár a növény számos további tulajdonságára lehet hatással.
És hogy ez mennyire így is van, mi sem bizonyítja jobban, mint egy új tanulmány, amiben a transzpozon aktivitást a kukorica egyik lényeges jellegének, az ún. “apikális dominanciának” a megjelenésével hozzák összefüggésbe.