Rézuszmajmok a tükörben

monkey-in-mirror.jpgA Gordon Gallup által 1970-ben kifejlesztett “tükörteszt” mindmáig az egyes élőlények öntudatának (vagy ez esetlben talán pontosabb éntudatnak) nevezni az egyik legpontosabb mérője. Az embergyerekek körülbelül másfél-két éves korukban döbbennek rá, hogy a tükörben vigyorgó tapsikoló valaki az valójában nem egy másik gyerek, hanem ők maguk. Egy állat esetében a tükörteszten való megfelelésnek az az egyszerűnek tűnő feltétele van, hogy az arcukra/homlokukra (észrevétlenül) felvitt pöttyöt a tükörben megpillantva, szinte öntudatlanul a saját arcukhoz kapjanak és ne a tükröt piszkálják.

Nem sok faj van, amelyik “alapból” képes megfelelni ennek a tesztnek, az emberszabású majmok mellett a palackorrú- és kardszárnyú delfinek, az ázsiai elefánt és egyedüli madárként a szarka képesek rá. Más fajok esetében kis rásegítéssel, kondicionálással érhető el, hogy feltámadjon a tükörrel szembesítve az “éntudatuk”. Most épp a rézuszmajmok esetében került erre sor, ahol előbb egy erős lézerpöttyel (ami melegítette a bőrüket) kondicionáltak az állatokat, amelyet egy “hideg” lézeres gyakorlat követett és végül a klasszikus teszt, az arcra rajzolt piros folt.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Tükröm, tükröm – 2.

A tükröt használni/értelmezni tudó fajok gyülekezete elég exkluzív klub, nem tartozik ide túl sok faj, aminek persze részben az is az oka persze, hogy a ma élő fajok többségét még nem is tesztelték.

Most épp a nagyon átlagos malacok nyertek felvételt a klubba – már ha valóban. Azért nem lehet biztosan mondani, mert tükörteszt és tükörteszt közt is sok különbség lehet, és míg a legtöbb korábbi tesztben azt figyelték, hogy az állatnak létezik-e éntudata, vagyis felismeri-e saját magát a tükörképében, a szóbanforgó tanulmány mindössze arra kereste a választ, hogy a malacok képesek-e megtanulni, hogy a tükörben a környezetük tükröződik.

Utóbbi felől nem sok kétség lehet: a 8-10 hetes állatokat előbb hozzászoktatták a tükörhöz, majd egy olyan szobában helyezták el őket, ahol jól ráláthattak egy tükörre, ill. a benne tükröződő kajahalomra. A kérdés annyi volt, hogy mit tesznek, hova mennek, amikor kiengedik őket.

A tükörhöz szokott malacok nagy többsége (pontosabban nyolcból hét), egyenesen az élelem valódi helyéhez rohant, míg a tükröt nem ismerő (kontroll) állatok szinte kivétel nélkül a tükör mögött próbálkoztak. A “tükör-tesztet” egy újabb kontroll követte, amikor a tükör helyére egy rácsot tettek és mögé tették az ennivalót. Ekkor az állatok többsége ismét a helyes helyre rohant, vagyis nem arról van szó, hogy betanulták, hova kell menni, hanem tényleg értelmezni tudták a táplálék körüli kontextust is és azt kapcsolták a helyismeretükhöz.

Mivel a tanulás, a tükörhöz szokás fázisa alatt az állatok viselkedésének egyes elemei kicsit emlékeztettek a mórikálásra, amit az elefántok esetében is megfigyeltek korábban, elképzelhető, hogy megtörtént az “önfelismerés” is. Viszont annak bizonyítására valami ötletesebb kísérletre lesz szükség. Ha a szarkák esetében meg tudták oldani, itt sem kellene lehetetlen legyen.

(Az illusztráció a CartoonStock gyűjteményéből származik.)


Broom DM, Senaa H, Moynihan KL (2009) Pigs learn what a mirror image represents and use it to obtain information. Animal Behaviour 78(5): 1037-1041.

Tükröm, tükröm

A szarkákat a népbölcselet okos madaraknak tartja, és nem véletlenül. Ezek a madarak ugyanis nemcsak csillogó tárgyak meglovasításával tűnnek ki a madárvilágból, de fejlett hangutánzó képességükkel (gondoljunk csak például a durrelli Farkákra) és jellegzetes szociális viselkedésükkel. Utóbbiba az is belefér, hogy sebesült társukon segítsenek, vagy csoportosan terrorizálják a szomszéd macskát.

Emlősök esetén a fejlett szociális életet élő állatok közül néhány fejlett “én”-tudattal is rendelkezik, amelynek leglátványosabb manifesztációja az ún. “tükörteszt” során nyilvánul meg. (Ennek a lényege tömören, hogy az állat fejére (oda, ahol egyébként nem láthatná) egy színes pöttyöt helyeznek, s nézik a reakciót. Ha a tükörbe pillantva a szóban forgó élőlény tudatában lesz annak, hogy a pötty valahol rajta van és vizsgálni kezdi azt, akkor átment a teszten, hiszen érti, hogy a tükörben saját magát látja – vagyis valamilyen elvont fogalma kell legyen saját személyiségéről is.) Nem sok faj büszkélkedhet átmenő osztályzattal: pár emberszabású majom és a delfinek mellé csak nemrég sikerült az elefántoknak föliratkozniuk. De nem-emlős fajokról eddig szó sem volt.

Eddig, ugyanis most a bochumi egyetem kutatói egy szellemes kísérletsorozattal bebizonyították, hogy a szarkák egész könnyedén veszik ezt az akadályt. A kísérleti alany szarkákat – névszerint Gerti, Goldie, Schatzi és Harvey – egy 4m x 4m nagyságú szobába zárták egy 55 cm x 40 cm méretű tükör társaságában. Amikor a szarkák hozzászoktak új környezetükhöz, egy-egy sárga foltot helyeztek el a begyükön, majd figyelték a reakcióikat.   

Mint azt a mellékelt ábra mutatja Gerti és Goldie esetében (a sárga oszlopokat tessék figyelni), a tükör előtt a madarak lényegesen több időt töltöttek a folt birizgálásával mint egyébként. Sőt, az is megfigyelhető volt, hogy ha sikeresen eltávolították a jelet, akkor hirtelen megnyugodtak és passzívabbakká váltak.

Persze, az egyik magyarázat az lenne, hogy a szarkák érezték, hogy valamit rájuk ragasztottak és ez az érzet váltotta ki a folt-centrikus magatartás mintázatokat. Ennek mond ellent, hogy amikor a kontroll kísérletek során egy fekete foltot tettek a begyükre (ami színben passzolt a tollazatukhoz), az szinte semmilyen reakciot nem váltott ki (lásd fekete oszlopok).

Mivel a madár- és emlős agy szerkezetileg igen különböző, nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy a hasonló viselkedés neuroanatómiai alapjai különbözőek lehetnek. Hogy ebben pontosan milyen agyi területek játszanak szerepet a madarak esetében, az még a jövő zenéje. Ugyanakkor mindenképpen figyelemreméltó, hogy a fejlett szociális élet hozadéka gyakran az “én”-tudat megjelenése. Vagy fordítva: valamiféle “én”-tudat kialakulása előfeltétele bizonyos szociális viselkedési formáknak. Remélhetőleg idővel kiderül, mi is a helyzet.     


Prior H, Schwarz A, Güntürkün O (2008) Mirror-Induced Behavior in the Magpie (Pica pica): Evidence of Self-Recognition. PLoS Biol 6(8): e202 doi:10.1371/journal.pbio.0060202

Hiú elefántok

Az elefántok kimagasló értelmi képességének számos anekdota állít emléket és nem minden alap nélkül.

A szürke óriások ugyanis azon kevés állatfaj közé tartoznak, amelyek komoly empátiát képesek tanúsítani csoporttársaik iránt. Ezt a fajta érzékenységet hajlamosak vagyunk nagyon “emberi” vonásnak tartani, talán éppen ezért természetfilmek egy kedvelt témája a haldokló öreg elefántot segíteni próbáló társak viselkedése. Ugyanakkor érdekes tény, hogy azok a fajok, amely hasonlóan fejlett szociális viselkedést mutatnak (pl. csimpánzok, orángutánok, gorillák és delfinek) általában fejlett “éntudattal” is rendelkeznek és egyedeik sikerrel szokták venni a legendás “tükör-tesztet” (bár a delfineknél, mint azt nemrég itt is jól példáztuk ez egyelőre vitatott ;-)).

Most a bronxi állatkertben annak próbáltak utánnajárni, hogy mit kezdenek az elefántok saját tükörképükkel. Egy hatalmas tükröt állítva az elefántkifutóba, a három ormányos (Maxine, Patty és Happy) reakcióját jegyezték fel gondozóik és egy atlantai egyetem kutatói.

Az elefántok, miután megszokták, láthatóan izgalomba jöttek a tükörtől. Eleinte megpróbáltak belesni mögé, majd kedvtelve áldogáltak előtte – és ami nagyon fontos és érdekes, hogy nem úgy viselkedtek, mintha egy másik elefánt állna velük szemben (azaz nem próbáltakszociális kontaktust létesíteni vele), hanem egyértelműen pózoltak. Tekergették az ormányukat és nézegették, miként tudják vele a fülüket mozgatni, ki-be járkáltak a tükör látóteréből, közben a szemük sarkából önmagukat lesve – csupa olyan cselekvésmintát mutattak, amelyet egyébként nem lehetett megfigyelni.

A kísérlet csúcspontja kétségetelenül az volt, amikor az elefántok egyik arcára egy fehér jelet tettek (fejük másik odalán egy átlátszó, de hasonló anyagból készült jel volt kontrollként). Az eredmények itt nem teljesen meggyőzőek, de az egyik elefánt, Happy, egyértelműen hosszú időt töltött az fehér ragtapasz-kereszt tapogatásával – legalább is az első napon, mert utánna már láthatóan nem érdekelte a dolog.

Hogy ez valóban erőteljesen bizonyítja-e a konvergens kognitív evolúciót az emberszabású majmok és az elefántok között (mint azt a szerzők állítják), azért (szerintem) még kérdéses marad, de az egész biztos, hogy nem zárja ki annak lehetőségét, sőt.


Plotnik, JM, de Waal, FBM, Reiss, D (2006) Self-recognition in an Asian elephant. PNAS doi: 10.1073/pnas.0608062103