A karácsonyi uborkaszezonra (egyébként kellemes ünnepeket mindenkinek ;-)), itt van egy régebbi iromány, amikor az EFOK konferenciáján próbáltam okosakat és szépeket mondani.
1957. október 4-én reggel hatalmas robajjal egy R-7-es rakéta emelkedett
magasba a bajkonuri űrhajó bázis platójáról. Néhány órával
később amerikaiak milliói hallgatták döbbenten rádióikon keresztül
a "szemjorka" titokzatos rakománya által kibocsátott jeleket,
találgatva, vajon milyen üzenetet hordoznak. Persze, ma már tudjuk,
hogy a Szputnyik-1 fellövését inkább a politikai erőfitogtatás
motiválta, mintsem a valódi tudományos érdeklődés, vagy a katonai
információszerzés lehetősége, de a hidegháború közepén ezt
senki nem vehette biztosra. A Time keserűen írt az Amerika
felett keringő "vörös holdról" és cikkének borongós
hangvétele jól tükrözte a lakosság általános lelkiállapotát.
Az ország döbbenten szembesült azzal, hogy Amerika lemaradt, s egészen
addig sztárolt rakéta- és űrprogramja (egyelőre) nyomába sem ért
a szovjetekének.
A "Szputnyik-krízis" – ahogyan az esemény bevonult a történelemkönyvekbe
– számos változtatásra és reformra késztette az Eisenhower adminisztrációt.
Ezek közül tudományos szempontból kiemelkedik az Amerikai Űrügynökség
(NASA) létrehozása, a Nemzeti Tudományos Alap (National Science Foundation
– NSF) támogatásának radikális növelése és ezzel párhuzamosan
új tudományos tananyag-standardok kidolgozása. Az iskolákban kiemelt
fontosságú lett a természettudományok oktatása, egyre nagyobb
hangsúlyt kapott a tudományos vizsgálat folyamatának bemutatása,
az önálló, kritikus gondolkodásra nevelés, a laboratóriumi gyakorlatok.
És – közel száz évvel megszületésük után – Charles Darwin gondolatai
is utat találtak az amerikai biológia tankönyvekbe.
Amerika viszonya Darwinhoz mindig is ambivalens volt. Míg Európában
fokozatosan egyre elfogadottabb lett az élővilág sokszínűségének
evolúciós magyarázata, addig az Újvilágban ugyanez a gondolatrendszer
éles ellentéteket hozott a felszínre. Miközben többek között
amerikai kutatók úttörő munkájának köszönhetően mind többet
lehetett tudni a darwini elmélet számára fontos genetikáról és
populációbiológiáról, az amerikai közvélemény egy jelentős
része ellenséges maradt az evolúcióval szemben. Számos szövetségi
állam törvényhozása rendeletben tiltotta meg az bibliai Teremtést
kétségbevonó elméletek iskolai tanítását a 20. század elején.
S bár néhány középiskolai tanár már korábban is szembeszegült
ezzel az előírással, vállalva annak jogi következményeit (a legismertebb
a John Scopes nevével fémjelzett tennessee-i "majomper"),
egészen 1968-ig kellett várni, amíg a Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette
ezeket a rendeleteket. A döntés fordulópontnak bizonyult a vitában:
ettől kezdve az evolúcióellenes tábor máig tartó erőfeszítései
arra irányultak, hogy a biológia keretében az evolúció mellett
a kreacionizmus oktatása is kötelező maradjon. Igyekezetüket csak
mérsékelt siker koronázta, mert bár számos politikust sikerült
megnyerniük az ügyüknek, a bíróságokon sorra elvéreztek azok
a törvényjavaslatok, amelyek az evolúcióval versengő gondolatrendszerként
próbálták a teremtéselméletet (illetve annak újabb reinkarnációit:
a tudományos kreacionizmust és az intelligens tervezés elméletét)
becsempészni* a tankönyvek oldalaira.
Azonban sem a tárgyalóteremben elszenvedett vereségek, sem a tudományos
társadalom szinte egyöntetű elutasítása nem bátortalanította
el a kreacionista mozgalom híveit, akik az elmúlt években zajos (és
egyáltalán nem eredménytelen) kampányba kezdtek, hogy a közvéleményt
meggyőzzék a maguk igazáról. Pontosabban, ha közelebbről szemügyre
vesszük a kampányt, az elsősorban az evolúciót próbálja cáfolni
és nem arról szól, hogy miért kellene a teremtéselméletet igazként
elfogadnunk. Ez a furcsa aránytalanság a kreacionizmus egy inherens
hibájából ered: abból, hogy bár hívei tudományos elméletként
próbálják beállítani, valójában nem az.
A tudományos elméletek közös ismertetője, hogy koherens magyarázatot
nyújtanak egy-egy adott terület megfigyelésire és egyszersmind kísérletesen
ellenőrizhető előrejelzéseket tesznek. Ahogy a gravitációs elmélet
megjósolja, hogy a levegőben elengedett ceruza lefele fog esni, ugyanúgy
az evolúció is megjövendöli, hogy ha egy faj adott helyen élő
csoportjának életkörülményei megváltoznak, akkor néhány generáció
után a megváltozott környezethez való alkalmazkodást segítő változások fognak megjelenni
és elterjedni a csoportban. A kreacionizmus ezzel szemben nem képes
sem a rendelkezésünkre álló megfigyelések és kísérleti eredmények
koherens magyarázatára és nem kínál tesztelhető hipotézist sem,
ráadásul híveinek az evolúció állítólagos megcáfolásáról
szóló állításai jobb esetben tárgyi tévedéseken, rosszabb esetben
szándékos csúsztatásokon alapulnak.
Bár a kreacionista mozgalom nevében és taktikájában sokat változott
az elmúlt évtizedekben, egyik központi tézise még mindig a 18.
századi angol filozófus, William Paley nevéhez köthető ún. "órásmester-elmélet".
Ennek értelmében, a tengerparti fövenyen talált óra komplex szerkezetéhez
hasonlóan az élővilág szabályos mintázatai is egy intelligens
tervező létezését igazolják. A laikusok számára vonzó analógia
azonban több ponton sántít.
Először is fontos megemlíteni, hogy a felületesen szabályosnak
tűnő biológiai rendszerekről közeli vizsgálódáskor szinte mindig
kiderül, hogy korántsem mutatnak mérnöki precizitást. Az élővilág
tele van szuboptimálisan működő szervekkel, amelyek valódi tervezőknek
aligha válnának dicsőségére. Ilyen például a gégét az aortaívet
megkerülve beidegző idegrost, amely a zsiráfok esetében majd tíz
méternyi fölösleges utat tesz meg. De említhetnénk torkunk felépítését
(ahol a légző- és emésztőcsatorna keresztezi egymást, s ezért
képtelenek vagyunk egyszerre nyelni és lélegezni), vagy éppen a
kreacionisták egyik kedvenc példáját, az emberi szemet. Utóbbiban
a fényérzékelő sejtek a retina legmélyebb pontján ülnek, és
fölöttük, a fény útjában, más sejtek és kusza idegrostok sokasága
húzódik meg. Ez a szerkezet nemcsak a fényérzékelés hatásfokát
rontja, de ez az oka a vakfolt létezésének is: utóbbi az idegrostok
szemgolyóból való kilépési helye, egy olyan része a szemünknek,
ahol nem látunk. Az ilyen szemtípust "inverz szemként"
ismeri a szakirodalom és mi sem igazolja jobban azt, hogy ez egy tökéletlen
megoldás, mint hogy létezik az állatvilágban "everz szem"
is: az oktopuszok egyébként gerincesekéhez nagyon hasonló működésű
szemében a fényérzékeny sejtek a retina lencse felőli oldalán
találhatók és ennek megfelelően vakfolt sincs.
Egy szabályos struktúra létrejötte egyébként sem igényel feltétlenül
tervezést. Mai tudásunkkal számos, korábban intelligens tevékenység
eredményének tartott jelenséget és mintázatot meg tudunk magyarázni
természetes folyamatokkal. Gondoljunk csak egy hópehely szabályos
alakjára, ami a jég kristályszerkezete miatt jön létre. De eszünkbe
juthatnak az erdeinkben gyakori boszorkánykörök, amelyek kialakulását,
mint azt nevük is mutatja, sokáig természetfeletti erőknek tulajdonították.
Ma már tudjuk, hogy keletkezésük nagyon is racionális jelenséghez
köthető, a gombatelepek föld alatti fonalainak sugárirányú növekedéséhez.
Hasonló módon lettek áldozatai a tudományos megismerésnek az "Ördög
kertjei" a brazil esőerdőkben és az elfeknek és földönkívülieknek
tulajdonított misztikus (és szabályos) kőalakzatok a Spitzbergákon.
Mint kiderült, előbbieket egy trópusi hangyafaj kertészhajlama hozza
létre, míg utóbbiakért a ciklikusan ismétlődő szélsőséges
időjárás a felelős.
Paley órás analógiájához kapcsolódik az újkori kreacionizmus,
az "értelmes tervezés" másik fontos érve, a "lecsökkenthetetlen
komplexitásé" is. Ennek a logikája szerint, ha egy órában
elromlik egy alkatrész, az időmérő nem működik tovább, épp ezért
elképzelhetetlen darabonként úgy összeszerelni egy órát, hogy
minden egyes lépésben hasznos és működőképes szerkezetet kapjunk,
márpedig (a kreacionisták értelmezésében) az evolúció ezt kívánná
meg. Azonban, akárcsak az előző eszmefuttatás, ez sem helytálló,
mivel figyelmen kívül hagyja a biológiai rendszerek rugalmasságát
és redundanciáit. Egyszerű példával élve, képzeljünk el egy
minimális rendszert, ahol adott hatás aktivál egy enzimet,
az utóbbi pedig megfelelő hatásfokkal katalizálja a válaszreakciót.
Ha valami okból kifolyólag az enzimet kódoló gén megduplázódik,
immár két enzim (A és B) lesz képes a válaszreakciót elősegíteni.
A megjelenő redundancia miatt az egyikük (B) akár meg is változhat,
a másik (A) továbbra is képes lesz végrehajtani az eredeti feladatát.
Így B enzim lassan átalakulhat a válaszreakció katalizátorából
olyan enzimmé, amely meggyorsítja A enzim aktiválását az ominózus
hatás esetén. És innen már csak egyetlen lépés egy látszólag
"lecsökkenthetetlenül komplex" rendszer létrejötte: végül
A enzim is megváltozik oly módon, hogy ezentúl csak B enzim tudja
aktivizálni, a külső hatás pedig nem, de ugyanakkor a mutációknak
köszönhetően a válaszreakciót sokkal hatékonyabban katalizálja.
Így az eredeti egyetlen enzimet egy kétkomponensű rendszer váltja
fel. Ez jobb hatékonysággal működik, mint a kiindulási rendszer
és bár nem nélkülözheti egyik összetevőjét sem, mégis, amint
láttuk, lépésenként is létrejöhetett. A példa elvontnak
tűnhet, de nem az: a gerincesek véralvadási rendszere nagyon hasonló
módon alakult ki.
A Darwin által felismert evolúciós mechanizmus lényege az, hogy
az apró és fokozatos változások, ha elegendő idő áll rendelkezésükre,
komplex struktúrák alkotórészeivé válhatnak, összetett változásokat
idézhetnek elő. A közkeletű félreértéssel ellentétben azonban
ez a folyamat összességében egyáltalán nem véletlenszerű. A természetben
nincs olyan faj, amelynek egyedei tökéletesen egyformák lennének
és ez a természetes variáció, amelyet a genetikai anyag valóban
véletlenszerű változásai, mutációi hoznak létre, a tárgya és
egyik eszköze az evolúciónak. A folyamat során egyes változások
megmaradnak, mások pedig elvesznek, de annak az eldöntése, hogy mely
mutációk rögzülnek egy-egy faj genetikai állományában, már egyáltalán
nem a vakszerencsén múlik. A természetes szelekció csak olyan változásokat,
variációkat "hagy jóvá", amelyek adott közegben növelik
az egyed szaporodási sikerét. Ezen az elven rögzülő változások
révén jött létre és változik még ma is a galapagoszi pintyek
csőre, alkalmazkodva a szigeteken éppen rendelkezésre álló táplálékforráshoz,
de hasonló logika alakította ki több millió év alatt a cetek áramvonalas
testét is egy szárazföldi ősből.**
Az evolúciónak köszönhetően korábban megmagyarázhatatlan jelenségek
is értelmet nyertek, és ez forradalmasította a biológiai gondolkodást,
megteremtve a tudományág 20. századi robbanásszerű fejlődésének
alapjait. Theodosius Dobzahnsky, a múlt század egyik legjelentősebb
evolúcióbiológusának szavaival élve: "a biológiában mindennek
csak az evolúció fényében van értelme", és valóban, ma nem
lelni olyan területét e tudományágnak, ahol a darwini gondolat ne
lenne fontos. Csak az evolúciós elmélet képes megmagyarázni,
hogy a testükben halszerű, de végtagjaikban már négylábúakra
emlékeztető élőlények maradványai miért adott földtörténeti
rétegekből kerülnek elő. Vagy azt, hogy miképpen tette lehetővé
a különböző élőhelyek kihasználatlansága egészen különleges
életmódú madarak kialakulását Új-Zéland szigetein, ahova az első
szárazföldi emlősök (leszámítva két bennszülött denevér fajt)
csak bő ezer éve érkeztek meg az ember formájában. Ha pedig ezek
a példák túl egzotikusnak tűnnének, bátran felüthetjük a napi
sajtót, abban a biztos tudatban, hogy a biológiai vonatkozású hírek
kimondva vagy kimondatlanul mind az evolúciós elméletre támaszkodnak.
Sikeres egérkísérleteket követően a kutatók azért nyilatkozhatnak
optimistán arról, hogy hamarosan képesek lesznek őssejtek segítségével
visszaadni sérült retinájú emberek látását, mert a közeli evolúciós
rokonság miatt nagy esélye van az egérben megszerzett tudás átültetésének.
Járványügyi szakemberek azért nyilatkoznak homlokukat ráncolva
az újabb influenzavírus- és tuberkulózis baktérium-törzsekről,
mert tudják, hogy ezen szervezetek molekuláris evolúciója, fehérjéiknek
apró változásai lehetővé teszi, hogy rövid időn belül kicselezzék
immunrendszerünket, illetve rezisztensé váljanak legújabb gyógyszereinkre
is. És azért övezi mindig nagy érdeklődés az egyébként gyakran obskurusnak tűnő lények genom projektjeinek
befejezését, mert ezek révén egyre mélyebb betekintést nyerhetünk
minden idők egyik leglélegzetelállítóbb történetébe, az élővilág
kialakulásába.
Akárcsak a gravitáció, az evolúció is az általunk megismerhető
fizikai világ egy aspektusáról szól és nem vonatkozik (mert nem
is vonatkozhat) a tudomány számára vizsgálhatatlan transzcendensre.
Azonban sikeressége jól tükrözi, hogy milyen fantasztikus eredményeket
érhet el a racionális gondolkodás és a tudományos módszer különböző
problémák megoldásában. Ám ez csak akkor lehetséges, ha a tudomány
kezét nem kötjük meg dogmákkal. Márpedig a Bibliát szó szerint
értelmező fundamentalista keresztények, a radikális muszlimok és
a devolúcióban hívő krisnások valószínűtlen kavalkádjából
felépülő antievolucionista szekértábort egy fő központi vezérelv
tartja össze: az általuk elfogadhatatlan megfigyelésekre, kísérletekre
és racionalitásra épülő tudományos elmélet helyettesítése egy
dogmatikus világképpel. Így az evolúció oktatása elleni támadás
egyben a tudományos megismerés elleni támadás is, ezért nem hagyhatjuk
szó nélkül.
A Szputnyik-krízist követő reformok nemcsak azt tették lehetővé,
hogy 1969-re az Egyesült Államok visszaszerezze vezető pozícióját
az űrkutatás terén, hanem egyúttal az ország máig tartó
tudományos dominanciájához is jelentősen hozzájárultak. Ebben
pedig nemcsak a kutatásra támogatása játszott fontos szerepet, hanem
az is, hogy Amerika oktatói és kutatói közös erővel láttak neki,
hogy minél jobban elmagyarázzák a közvéleménynek a legújabb kutatási
eredményeket, hogy megismertessék az diákokat a tudományos gondolkodás
logikájával. Mivel az eredmények magukért beszélnek, legyen ez
egy megszívlelendő és követendő példa mindannyiunk számára.
(Epilógus gyanánt: Ahogy az '50-'60-as évek Szputnyik-reformjai elősegítették
a tudományok gyors fejlődését Amerikában, úgy felvizezésük a
'70-es években lehetővé tette a kreacionista mozgalmak újraéledését.
Ha a reformokról követendő példaként beszéltem, akkor legyen ez
a felvizezés intő példa mindenki számára, aki a tudományos oktatás
színvonalát szívén viseli.)
* A Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának 1987-es döntése
alapján (Edward vs. Aguillard) a kreacionizmus oktatása egy bizonyos
vallásos hitrendszer népszerűsítésével egyenértékű, éppen
ezért közoktatás keretén belül tanítása az Alkotmányba ütközik.
** A molekuláris embriológia fejlődésének köszönhetően egyre
többet tudunk arról is, hogy miképpen változott meg egyes gének
működése a folyamat során.