Ritkán boncolgatott ténynek számít, hogy a nemek a társadalomban fele-fele arányban képviseltetik magukat, pedig érdemes feltenni a kérdést, hogy miért is van ez így? Most nem konkrétan arra gondolok, hogy az X és az Y kromoszómák szegregációja miért olyan amilyen (amely kétségtelenül megadja a mechanisztikus okát annak, hogy az emberek ill. általában az emlősök között miért ez a hímek és nőstények aránya), hanem hogy milyen evolúciós oka van annak, hogy az állatvilágban ez az arány a legelterjedtebb.
Hiszen, mint arról már ejtettem szót, ahány ház annyi szokás: sok fajban teljesen más a nemi determináció mechanizmusa. Van ahol a nemi kromoszómák és autoszómák aránya a mérvadó, máshol pedig viselkedésbeli szabályozás alatt áll a nemek aránya (egyes hártyásszárnyú (Hymenoptera) fajok esetében az anya maga képes adagolni a spermiumokat a petesejtekhez: ha adagol, akkor egy diploid nőstény utód keletkezik, ha pedig nem, akkor egy haploid hím).
Ráadásul (most a fent említett mechanisztikus résztől eltekintve) "józan paraszti ésszel" még csak-csak megracionalizálható, hogy monogám fajok esetében az 1:1 nem-arány miért ideális, de azt hihetné az ember, hogy poligám fajoknál annál jobb minnél több nőstény van, hiszen egyetlen hím sok nőstényt képes megtermékenyíteni. Csakhogy ebben az okfejtésben egy alapvető logikai buktató van: feltételezi, hogy a szelekció a faj szintjén zajlik, márpedig a helyzet nem egészen ez…
Ritkán boncolgatott ténynek számít, hogy a nemek a társadalomban fele-fele arányban képviseltetik magukat, pedig érdemes feltenni a kérdést, hogy miért is van ez így? Most nem konkrétan arra gondolok, hogy az X és az Y kromoszómák szegregációja miért olyan amilyen (amely kétségtelenül megadja a mechanisztikus okát annak, hogy az emberek ill. általában az emlősök között miért ez a hímek és nőstények aránya), hanem hogy milyen evolúciós oka van annak, hogy az állatvilágban ez az arány a legelterjedtebb.
Hiszen, mint arról már ejtettem szót, ahány ház annyi szokás: sok fajban teljesen más a nemi determináció mechanizmusa. Van ahol a nemi kromoszómák és autoszómák aránya a mérvadó, máshol pedig viselkedésbeli szabályozás alatt áll a nemek aránya (egyes hártyásszárnyú (Hymenoptera) fajok esetében az anya maga képes adagolni a spermiumokat a petesejtekhez: ha adagol, akkor egy diploid nőstény utód keletkezik, ha pedig nem, akkor egy haploid hím).
Ráadásul (most a fent említett mechanisztikus résztől eltekintve) "józan paraszti ésszel" még csak-csak megracionalizálható, hogy monogám fajok esetében az 1:1 nem-arány miért ideális, de azt hihetné az ember, hogy poligám fajoknál annál jobb minnél több nőstény van, hiszen egyetlen hím sok nőstényt képes megtermékenyíteni. Csakhogy ebben az okfejtésben egy alapvető logikai buktató van: feltételezi, hogy a szelekció a faj szintjén zajlik, márpedig a helyzet nem egészen ez…
A valóságban az élőlények fitnessz maximalizációt folytató túlélőgépek. És itt nem fel-alá ugrálásról van szó, hanem az utódok számáról. Minnél több gyereket és unokát könyvelhet el egy egyed magának, annál sikeresebbnek számít, annál nagyobb a fitnessze, hiszen annál többen hordozzák majd a génjeit. Márpedig a szexuális szaporodást folytató egyedeknél minden esetben egy hím és egy nőstény kell az utódok nemzéséhe. Az unokák számának szempontjából pedig tök mindegy, hogy azok a fiaktól vagy a lányoktól származnak, a lényeg, hogy minnél többen legyenek.
A matematika racionális nyelvére mindezt lefordítva: jelöljük az unokák számát U-val, a fiakét F-el, a lányokét pedig L-el. Ebben az esetben a lányok átlagos reprodukciós sikere nem más mint U/L, a fiaké pedig U/F. Könnyen belátható, hogy ha több lány van egy populációban mint fiú (L>U), akkor jobban megéri fiú utódokat szülni, hiszen azok reprodukciós sikere nagyobb lesz mint a lányoké (U/L<U/F). Ez persze vice versa is igaz, ezért aztán előbb utóbb kialakul egy egyensúlyi állapot, ahol L=F (és U/L=U/F). Ez az elegáns levezetés Carl Düsing, 19. századi német biológus és Sir Ronald Fisher, angol evolúcióbiológus nevéhez kapcsolódik, ezért Düsing-Fisher modelként ismert.
Zoológiában járatos olvasóim ezen a ponton rámpiríthatnának, hogy azért akad egy-két faj a valóságban ahol nem 1:1 a nemek aránya, azokra nyilván nem lehet igaz ez a model. Ebben a formában valóban nem, de a logikája működik és minimális módosítással egy univerzálisabb képlethez jutunk. A fenti levezetés Achilles-ina az a feltételezés, hogy ugyanakkora ráfordításba kerül egy fiút és egy lánt létrehozni. Márpedig ez a természetben nincs mindig így. Például egyes méhek esetében az öreg királynő maga áll tovább új otthont létesíteni amikor lánya születik, s az utóbbi az aki átveszi az egész raj irányítását. Azaz az anya számára sokkal többe kerül egy lány, mint egy fiú: ennek megfelelően minden egyes lányutódra több száz fiúutód jut. Ha ezt a ráfordítást bevezetjük a fenti képletbe (RF jelöli a fiak esetében a ráfordítást, RL pedig a lányok esetében ugyanazt), akkor a következő univerzálisabb egyenlethez jutunk: U/(RL*L)=U/(RF*F).
Mi történik azonban akkor, ha (ó, irgalmak atyja ne hagyj el) az utódok csak egymás között párosodnak, mint néhány parazita darázsfaj esetén. Nos ez esetben már érvényes a poligám fajok esetén feljebb belengetett logika, hiszen az unokák számát egyértelműen a több lány – kevesebb fiú felállás maximalizálja. Azonban a Düsing-Fisher model árnya itt is kísért: ha ugyanarra a kis helyre több parazita darázsnőstény is pályázik, akkor kevésbé lesz a nemek arány torzulva (s minnél több nőstén petézik oda, annál inkább közelít az 1:1-hez). Ez nem is meglepő, hiszen egyre nő az esélye annak, hogy a fiak más nőstények lányaival tölthetnek egy röpke pásztorórát, ami pedig nem előnytelen az anya fitnessze szempontjából.
Queller, DC (2006) Sex ratios and social evolution. Current Biology 16: R664-R668
Düsing-Fisher monnyonle!
RL csökkentésére van szükség, aminek a legjobb módszere a dögös csajok tömeges klónozása. Ezt kéne kutatni, nem a Marsot!