Mint a minap említettem, a klímaváltozás tagadása mára a múlté, helyette azonban két, igen gyakori relativizáló érvvel találkozhatunk, a témáról folytatott beszélgetések során. Az egyik szerint arra nincs bizonyíték, hogy mi vagyunk a felmelegedés okozói (helyettünk pl. a nap-aktivitást szeretik sokan bűnbaknak kinevezni, egyébként hibásan), a másik szerint pedig az előrejelzések túlságosan borúlátóak, valójában nincs is akkora baj.

A rendelkezésünkre álló adatok alapján, azonban mindkét érv igencsak megkérdőjelezhető. A "nem is mi csináljuk" érv például azért, mert bizonyítható, hogy a CO₂ szint növekedése nem természetes, hanem antropogén, azaz emberi eredetű (lásd itt és itt). A másik pedig, nos azért, mert elég idő eltelt az első "jóslatok" megjelenése óta, hogy értékelni tudjuk, azok mennyire is voltak pontosak.

Az egyik (és egyben legelfogadottabb) ilyen előrejelzés, az ENSZ által szponzorált 2001-es IPCC jelentésben található (ennek értékeit a jobboldali ábrán a szaggatott vonalak mutatják – azért van több, mert igyekeztek többfajta előrejelzést készíteni- , a szürke sáv az előrejelzés megbízhatósági tartománya). A legfrissebb felmérések szerint, eddig a legpesszimistább szcenárió felé haladunk, legalább is hőmréséklet és tengerszint emelkedés tekintetében: az utóbbi 16 évben a felszíni hőmérséklet 0.33°C-al emelkedett, a tengerszint pedig 3.3 ± 0.4 mm/év sebességgel (utóbbi lényegesen gyorsabb, mint azt korábban gondolták). (Az aktuális értékeket a rendes vonalak mutatják, a két szín két különböző módszertanú kutatást jelöl.) Mindez azért misztikus egy kicsit, mert a CO₂ szint eközben elég pontosan az előrejelzés szerint alakult, így az lehet a magyarázat, hogy a felmelegedés előrehaladtával, még pontosan nem ismert visszacsatoló mechanizmusok kapcsolnak be és fokozzák a hatást. (Egy másik lehetőség, hogy amit látunk az egy különös, de rövidtávú anomália, és hosszabb távon a megfigyelések jobban közelítik majd az előrejelzéseket.)

Az előrejelzéseket túlzó pesszimizmussal vádoló tábor mentalitása valahol persze érthető: ha komolyan belegondolunk abba, hogy mi vár ránk az IPCC jelentések szerint, könnyen letargiába eshetünk. Pedig a defetista "mindenmindegy" mentalitás kifejezetten túlzó, hiszen egyáltalán nem fogytunk ki a klímaváltozást kezelő lehetőségekből, sőt jóformán még csak most kezdjük felismerni őket (így aztán kicsit korai temetni hatékonyságukat).

Valami ilyesmi az üzenete az IPCC-jelentés múlt héten megjelent utolsó fejezetének is, amely azt hivatott elemezni, mit tehetünk a legrosszabb elkerülése érdekében. Ezek döntően ma már közbeszédben levő dolgok, mint a bioüzemanyagokra való támaszkodás, az alternatív energiaforrások jobb felhasználása, nagyobb energiatakarékosság, fenntartható mezőgazdaság, stb. Kvázi mentalitásváltásra van szükség, hogy tudatára ébredjünk, a vasalónkba kerülő fosszilis energiahordozókból származó áram létrehozásakor bizony, egyben szennyeződött a levegő is – s ezt korábban nem tükrözte az áram ára.

Ezt a mentalitásváltást hivatott segíteni a kyotói-szerződés keretében létrejött európai szén-tőzsde is, ahol a kibocsájtott CO₂ által okozott kárt az egyes vállalatok a klímaváltozás enyhítésére fordítandó anyagiakban igyekszenek kárpótolni. Ez a morális megfontolásokon túl egyben anyagi ösztönzést is kínál a CO2 kibocsátás csökkentésére – s mint tudjuk, pénz beszél…. És ha már anyagiak, pontosan mennyibe kerülne ez az egész, egyáltalán megvalósítható-e, vagy esély sincs eredmények elérésére komolyabb financiális érvágás nélkül? Ha hinni lehet a számításoknak (és ehhez én nem értek, így átveszem mások okosságát), akkor valójában a költség igen alacsony lenne: ay egyes országok éves GDP növekedésének 0.1%-ról van szó (kvázi ennyit már most is fizetünk erre a célra Európában). DE: a sikerhez arra van szükség, hogy minden ország részt vegyen ebben a programban, mert ha a nagy szennyezők (Kína, USA, India, Brazília, stb.) kimaradnak, akkor a kisebb országok eltökéltésge és elszántsága semmit sem ér…   

Rahmstorf, S, Cazenave, A, Church, JA, Hansen, JE, Keeling, RF, et al. (2007) Recent Climate Observations Compared to Projections. Science 316: 709.

Két évvel ezelőtt történt felfedezése óta, még mindig kisebb szenzációszámba megy, ha erről a különös rágcsálóról, a Laonastes aenigmamus-ról írnak az újságok. (Bár mostanra már sikerült több élő példányt is megfigyelni, s így nem kell attól tartani, hogy az anno a laoszi piacon megpillantott egyed teteme a faj utolsó mohikánja volt.)

Az állat különlegessége abban rejlik, hogy az eddigi vizsgálatok alapján, egy kihaltnak vélt emlőscsalád utolsó képviselője lehet – és újabb bizonyítéka annak, hogy még tartogathat rendszertani meglepetéseket a dél-kelet ázsiai esőerdők mélye.

Az egyetlen vitatott – és külső szemlélők által valószínűleg lényegtelennek tartott – kérdés a különös élőlénnyel kapcsolatban, hogy mely más rágcsálókkal áll legközelebbi rokonságban. Azzal mindenki egyetért, hogy a Laonastes a sül-alakúak öregcsaládjának (Hystricomorpha) a tagja, csak arról oszlanak meg a vélemények, hogy a sülszerűek alrendjébe (Hystricognathi) is tartozik, vagy pusztán azokkal rokon.

A legújabb genetikai vizsgálatok mindenesetre az utóbbi elméletet támasztják alá: eszerint a rágcsáló legközelebbi rokonai a gundik (Ctenodactylidae), de azoktól is bő 40 millió éve elvűlt az evolúciós útjuk.

Huchon D, Chevret P, Jordan U, Kilpatrick CW, Ranwez V, et al. (2007) Multiple molecular evidences for a living mammalian fossil. PNAS 104: 7495-7499.

Ha párzásra kerül a sor, a madarak többsége – durván 97%-a – kénytelen beérni a végbél és az ivarutak közös nyílásának, a kloakának az összeszorításával. Ugyanis vagy nem rendelkeznek külön e célra szolgáló nemi szervvel (magyarán fallosszal), vagy pedig az annyira kicsi, hogy nem képes a testből kiemelkedni (ezt nevezi a szakirodalom phallus non protrudensnek).

A maradék 3%-ba eső madarak – amelyek egytől-egyig a kacsafélék közé tartoznak – azonban megmentik a szárnyasok becsületét. Ezeknek a fajoknak a gácsérjai nem ritkán akár testhosszukkal megegyező hosszúságú fallosszal is rendelkezhetnek – a jobboldali képen a jelenlegi "bajnok" látható, egy argentin kacsafaj (Oxyura vittata) egyik egyede, amely "testdíszének" 42.5 cm-es hossza egy lényegesen nagyobb testű állatnak is a becsületére válna (már ha gyarló emberi mértékkel mérünk ;-)). A dolog külön pikantériája az, hogy az ivarszerv minden ősszel elsorvad/eltűnik s tavasszal a hímek újra növesztik.

Miért ilyen különlegesek ezek a kacsafajok, mi lehet az az evolúciós erő, amely ilyen, már-már groteszk szerv kialakulását okozta? A jelek szerint ugyanaz a szexuális szelekció a ludas, amely a szarvasok agancsát és a pávák farokdíszét is alakította.

Jelen esetben a kulcs a szóbanforgó kacsafajok párzási szokásaiban rejlik: a hímek kifejezetten kedvelik a poligámiát és ilyen irányú vágyaiknak testi erőfölényük kihasználásával adnak nyomatékot. (Magyarán szegény tojókat folyamatosan megerőszakolják.) Ez azonban egyben azt is jelenti, hogy bár a fizikai nyomás a nőstényeken van, az evolúciós igencsak a hímek oldalán: ui. erőszak ide, vagy oda, a nőstény genetikai állománya mindenképpen továbbadódik, míg a hímé nem feltétlenül. Ha valamelyik társa megelőzi, akkor minden igyekezete hiábavaló marad, a leendő kiskacsák apja nem ő lesz.

Az efajta koppanások megelőzésére indult be a "fegyverkezési verseny" a gácsérok között, s a győztés értelemszerűen az lesz, aki képes a nála gyorsabbak ivarsejtjeit kvázi kibányászni a nőstényből, illetve sajátjait minél mélyebbre juttatni. Ez nemcsak a nemi szervek meghosszabbodásával járt hosszú távon (hiszen azok a nagy falloszt létrehozó genetikai állomány jobb hatékonysággal adódik tovább), hanem azokon a Durex tervezőmérnökeit megszégyenítő tüskék ill. árkok kialakulásával is (ez utóbbiak végzik a kibányászást).

A magyarázatot ezzel sokan lezártnak is tekintették, hiszen logikailag stabil építménynek tűnik és hosszú éveknek kellett eltelnie, amíg valakinek eszébe jutott megvizsgálni, hogy a kacsafajok nőstényeinek nem lehet-e netán valamilyen szerepe az evolúciós folyamatban. Mint kiderült, mi az hogy, nagyon is.

Lehet, hogy a nőstények látszólag passzív elviselői a nemi erőszaknak, de azért számukra sem teljesen közömbös, hogy ki lesz gyermekeik apja. Így a maguk igen cseles módján szabályozzák is ezt: a hüvelyük szabályos labirintussá vált, ahol a hívatlan vendégek könnyen eltévedhetnek. Zsákutcák és a fallosz görbületével ellentétes irányú ívek nehezítik a párzás közben megmerevedő hím nemiszerv dolgát és nem is eredménytelenül: a genetikai vizsgálatok szerint, csak az utódok töredéke (kb. 3%-a) fog olyan párzásból származni, ahol a nőstény előzőleg nem egyezett bele a légyottba. (A problémára egy másik, emberi megoldás, lényegesen több kellemetlenséget okoz az erőszakoskodónak…)

A történet egyetlen magyarázatot igényelő pontja, az a falloszok őszi elvesztése és tavaszi újranövesztése. Lehet, hogy energiatakarékosabb, ha a párzási időszakon kívül nincs jelen egy extra, energiaigényes szerv, vagy egyszerűen csak túl bonyolult lenne vigyázni rá a téli hónapok során. Sajnos ezen elméletek egyike sem könnyen tesztelhető, így lehet, hogy ez az igen érdekes információ nem áll majd a rendelkezésünkre egyhamar ;-)).

(A jobboldali képen egy kipreparált hüvely látható felül, alatta pedig ugyanazon fajhoz tartozó hím fallosza (a fekete csillag a gácsér heréjét jelöli).)

(Via Carl Zimmer blogja.)

Brennan, PL, Prum, RO, McCracken, KG, Sorenson, MD, Wilson, RE, et al. (2007) Coevolution of Male and Female Genital Morphology in Waterfowl. PLoS ONE 2(5): e418. doi:10.1371/journal.pone.0000418?
McCracken, KG, Wilson, RE, McCracken, PJ, Johnson, KP (2001) Are ducks impressed by drakes' display? Nature 413: 128.