A Natural History Magazine aktuális száma zanzásított ID vs. evolúció vitát közöl
a téma prominenseinek tollából: Michael Behe vs. Ken Miller, William
Dembski vs. Robert Pennock és Jonathan Wells vs. Eugenie Scott
adok-kapok, valamint Barbara Forrest írása szerepel a lapban.
Emellett az aktuális Darwin kiállítás apropóján Richard Dawkins, Sean Carroll és mások esszéi (vagy azok részei) is olvashatók ugyanott.
A fair-play szellemében: a napokban kaptam kézhez Farkas Ferenc válaszlevelét előző “viszontválaszomra”.
(Természetesen amint időm engedi válaszolni fogok – remélhetőleg
valamikor az elkövetkezendő két héten belül.) Továbbá Tasi István
biztosított, hogy hamarosan előző leveleim valamilyen formában szintén szerepelni fognak a honlapjukon.
A Nature aktuális számában van egy cikk ami a globális
felmelegedés témakörében vet újabb követ a már amúgy sem álló vízbe.
(Részletes populárisabb beszámoló az Economist-tól és egy szakmaibb a RealClimate.org-on.)
A lényeg, hogy nagyon kezd úgy tűnni, hogy a Golf-áramlat lassul, és ha
minden igaz ez a felmelegedés miatt a világóceánba kerülő több édesvíz
miatt van. Ez különösen Ny-Európának rossz hír, mert lényegesen
hűvösebb teleket vetít előre az Atlanti-ócán partvidékére. Mindenestere
lesz miről tárgyalni Montrealban, az éppen folyó ENSZ Klímaváltozás konferencián.
Na ez van amikor az emberre ráomlanak a feladathegyek. Itt van egy
remek kis sztori amiről már egy hónapja kellett volna írnom, de eddig
mégsem jött ki a lépés.
Szóval Mindentudás Klub: “Evolúció és/vagy kreáció?”.
Tegnap este végre szakíthattam annyi időt, hogy végignézzem, és
természetesen koránt sem vagyok kibékülve a látottakkal. Ha már vita,
legyen kövér: ha az ÉRTEM és szimpatizánsai publikus vitát akarnak és
az MTA hajlik rá, hogy ennek teret adjon, hát adjon, de akkor legyen az
tisztességesen megszervezve. Már pedig, hogy lehet úgy vitázni az
evolúcióról, hogy egyetlen szál biológust sem hívnak meg??? (Persze az
is lehet, hogy meghívtak, de senki nem fogadta el a meghívást: ez
esetben intő példa kell legyen ami Amerikában történt. A kreacionisták
tudományos körökben nem rúgnak labdába, ezért populáris
“ismeretterjesztéssel” próbálkoznak maguknak híveket szerezni.
Márpedig, ha a médiabeli szerepléseikre a tudományos világ nem reagál,
akkor még sikerrel is járhatnak és utánna lehet vakarni a fejünket,
amikor lassan a tenyérjósok is kérik felvételüket az Akadémia
soraiba…) Még szintén az elején, két kicsit mellékesebb dolog
(igazából a szervezők hozzáállásával kapcsolatos továbbra is) amin
kiakadtam: egyrészt a beszélgetés közben a háttérben mutatott képanyag
tudományos szempontból igencsak halovány volt, másrészt pedig kíváncsi
lennék, hogy a Mindentudásnál hogyan képzelik el a kiegyensúlyozott
vitát, amikor honlapjukon Tasinak szentelnek egy külön interjút, mást azonban meg sem kérdeznek…
A négy résztvevő közül igazából csak Tasinak és Kampis Györgynek volt
érdemi hozzászólása a témához, Pléh Csaba és Jeszenszky Ferenc (hogy pontosítsak, neki volt egy a témába
vágó megjegyzése amire lentebb reagálnék) bár kétségtelenül mondott néhány érdekes filozófiai
vonatkozású dolgot, érzésem szerint inkább csak jelenlétével emelte a rendezvény
“fényét”. Tasi többé-kevésbé az előre sejthető koreográfiának
megfelelően végigment a hagyományos kreacionista mantra-halmazon és még
ügyesen arra is szakított időt, hogy kis pamfeltjüket reklámozza. Volt
itt “az evolúció csak elmélet”, baketriális flagellum, “még nem
csináltak…”-t, szóval csupa olyan dolog amire már legutóbbi levelemben
reflektáltam (sajna úgy tűnik nem volt sok foganatja). Emellett volt a soha ki
nem hagyható “400 ID párti tudós” (persze Tasi egyrészt azt felejtette el
megemlíteni, hogy míg ezeket a neveket a Discovery Institute négy év
alatt kaparta össze, addig az ellenpetíciót szeptember végén négy nap alatt 7733-an szignózták, másrészt az a 400 már csak 399, ugyanis Robert Davidson leiratkozott
a listáról) és persze annak a sugalmazása, hogy aki nem kreacionista,
annak az életmódja nem lehet annyira erkölcsös mint az előbbieké.
(Utóbbit egyszer szeretném megtudni, hogy vajon milyen felmérésre
alapozzák, én ugyanis egyetlen releváns kutatást ismerek, annak pedig az eredménye nem egészen ez….)
Kampis György remek munkát végzett a tudományfilozófiai vonatkozások
hangsúlyozásában, de nyilván nem elegendő információ birtokában iszonyú
magas biológiai vonatkozású labdákat nem ütött le (ugye, ehhez kellett
volna egy szakmabeli). (Ennek ellenére az egész műsor legjobb beszólása
a címben szereplő kérdése volt Tasihoz… ;-)))
Igazából az egész szeansznak három olyan pontja van amire itt reflektálnék.
1. Jeszenszky Ferenc állítása, miszerint az abiogenezis nem kompatibilis a termodinamika második főtételével. Ez egy klasszikus kreacionista típus-szöveg, ami természetesen nem igaz. (És ne szépítsünk, külön fáj ezt egy tekintélyes fizikus szájából hallani.) A második főtétel ugyanis zárt
rendszerekre alkalmazható. Márpedig a Föld sosem volt egy zárt rendszer
és ma a fellelhető biomassza (kritikus vagy kritikátlan ;-))
felépítéséhez szükséges energia elsősorban egy külső forrásból, a
Napból származik. (Az pedig tudomásom szerint nem mond ellent semmilyen
fizikai törvénynek, hogy egy nyílt rendszerben, amelybe egy külső
forrásból folyamatosan energia kerül, helyenként csökken az entrópia.)
2. Az első kérdező “honnan van az információ?” típuskérdése. Mivel feltételezem, hogy nem William Dembski
elmélete járt szószerint a kérdező fejében, most egy egyszerűbb példát
adnék a kérdés abszurditására. Természetesen ilyenkor mindig vita
tárgya lehet, hogy mit is értünk “információ” alatt, de szerintem azt
el lehetne fogadni közös nevezőként, hogy egy olyan mutáció amely egy
organizmusnak új tulajdonságot/képességet kölcsönöz, az növeli az
organizmus genomjának információ tartalmát. S, hogy ne menjünk
messzire, vigyázó szemünket vessük csak a madárinfluenza vírusára. Már volt szó
arról, hogy időnként a madárinfluenza összeszed elég mutációt és szépen
átugrik ránk (ergo a fenti definíció szerint genetikai anyagjának
információ-tartalma megnő): kíváncsi lennék, hogy a kérdést feltevő
úriember szerint, szükség van-e ehhez bármiféle intelligenciára…?
3. És végül az utolsó előtti kérdező megjegyzése Hackel rajzaira.
A gyakran olvasható kreacionista vélemény szerint (egyszerűsítve)
“Haeckel csalt ergo a tudósok csalnak és mivel Darwin Haeckelre is
támaszkodott, nyilván az evolúció is hamis”. Az állítás mindkét
részével komoly gondok vannak, egyrészt mert Haeckel hibáira pont kortárs tudósok kezdték felhívni a figyelmet, másrészt Darwin von Baer embriológiai megfigyeléseit használta munkájához (Haeckel releváns embriológiai témájú művei A fajok eredete után jelentek meg.) Egyébként a reláció fordítva igaz: Darwin valóban nagy hatással volt Haeckel gondolkozására.
Ha már Haeckelnél vagyunk, akkor essen szó kicsit hosszabban is a
történetről, hogy csalt-e vagy sem, meg mi is volt a híres Biogenetikai
Törvénye. Ernst Hackel német zoológus volt, aki mint korában oly sokan,
igazi polihisztorként a biológia nagyon sok ágával foglalkozott (a
Radiolariákkal foglalkozó munkásságát a “Proteus”
című dokumentumfilm mutatja be). Embriológia területén elsősorban
kicsit félresikerült Biogenetikai Törvény fűződik a nevéhez illetve az embriológiai metszetei körül kialakult botrány.
Az ominózus törvény szerint “az egyedfejlődés megismétli a
fajfejlődést” (“ontogeny recapitulates phylogeny”), ami szószerint
értelmezve azt jelentené (nem is kis lamarckista beütéssel), hogy
embrionális fejlődésük során a fajok felveszik elődjeiknek felnőtt
alakját. Ez természetesen nem igaz és ezzel a legtöbben le is tudják a
kérdést. Amit kevesebben tudnak, hogy Haeckel véleménye azért ennél
bonyolultabb volt, már Ő is tudatában volt a kijelentés
képtelenségének. Michael Richardsonnak van egy remek tanulmánya (“Haeckel’s ABC of evolution and development”)
amelyben számos eredeti idézettel igazolja ezt (a cikk egy kicsit
hosszú, de igazi tudománytörténeti csemege, érdeklődőknek mindenképpen
ajánlott.):
“If [recapitulation] was always complete, it would be a
very easy task to construct the whole phylogeny on the
basis of ontogeny. If one would like to know the ancestors
of each higher organism, including man, and from which
forms this species developed as a whole, one would only
need to follow the chain of forms of his individual
development from the egg onwards; then one could
consider each of the existing morphological stages as
representative of an extinct ancient ancestral form. […] But in the great majority of animals, including man,
this is not possible because the infinitely varied conditions
of existence have led the embryonal forms themselves to
be changed and to partly lose their original condition.”
A cikk további érdekessége, hogy részletesen vizsgálja a “Haeckel
hamisított” kérdéskört. Ennek az az alapja, hogy Haeckelt már kortársai
közül is többen azzal vádolták, hogy az említett ábrájának második
sorában az emberi embriót egy kutyaembrióra cserélte, hogy nagyobb
legyen a hasonlóság. Mint arra azonban Richardson rámutat, Hacekel szinte az
összes metszetét kortárs vagy korábbi anatómusok (Rhatke, Ecker, von
Baer) illusztrációi alapján készítette. Az ominózus kép
valószínűsíthető forrása is megtalálható Richardson cikkében és azt Haeckel valóban
viszonylag pontosan másolta le. DE: máshol (amit sokan nem
hangsúlyoznak) tényleg szépített a valóságon. Az metszet-táblázat első sorában levő
embriók már-már stilizáltak, számos esetben a végtagbimbók nem lettek
berajzolva és még más kisebb-nagyobb torzítások is előfordulnak. Így,
bár azt valóban helyesen illusztrálja az ábra, hogy fiatalon a
különböző gerinces fajok embriói jobban hasonlítanak egymásra mint
idősebb korukban (erre egyébként von Baer jött rá, még Haeckel előtt, és azóta
is több tucat kísérlet bizonyította), tudományos értéke nulla, és
(szerintem) az oktatásban is csak úgy érdemes használni, hogy az ábrák
sematikusságát kihangsúlyozzák. A fölösleges vitákat és
félreértéseket elkerülendő sokkal jobb és célszerőbb lenne áttérni az
ábra Richardson által készített, új verziójára
(különös tekintettel a kis kígyóra és a bébi denevérre ;-)). Egyébként
Richardson véleménye pont azért releváns ebben a témában, mert Ő volt
az aki a legalaposabban végigvizsgálta
a haeckeli illusztrációt, kikeresve hogy milyen tévedések vannak benne,
azaz nehéz lenne azzal vádolni hogy Haeckelnek próbál falazni.
Ma van az AIDS világnapja és sajnos idén sincs túl sok örömre ok. A UNAIDS és WHO
2003-ban indított ambíciózus “3×5” programja, mely 2005-re 3 millió
harmadik-világbeli beteg számára akart biztosítani antivírus
gyógyszereket, “csak” kb. 1 millióig jutott (ami önmagában szép
eredmény, de mégsem a kitűzött cél), s minden kontinensen tovább
növekedett a megbetegedettek száma. Ez önmagában szomorú adat s csak
súlyosbítja, hogy mindez úgy történt, hogy a betegség mortalitása még
mindig igen magas (azaz sokkal többen betegedtek meg, mint két egymást
követő év különbsége, hiszen az egyik évben a statisztikákat gazdagítók
egy jelentős része már nem él a következő évben). Uganda (amely az AIDS
elleni küzdelem egy kirakatországának számít) egyes körzeteiben a legutóbbi felmérések
kiderítették, hogy a fertőzöttek számának drasztikus (6.2%-os)
csökkenése bizonyos körzetekben nem a szexuális szokások megváltozása
miatt következett be, hanem tragikus módon az említett magas mortalitás
miatt. Persze azért akadnak optimizmusra okot adó adatok is: Kenyában a
fertőzött terhes nők aránya az 1999-es 28%-ról 9%-ra csökkent, és azért
Uganda számos körzetében a csökkenő mortalitás egyértelműen
magatartásbeli változásokkal hozható összefüggésbe. S bár továbbra
sincs a betegség ellen védőoltás, a keresésébe beleölt tengernyi pénz
és energia ellenére, a tüntetek kezelésére szolgáló gyógyszerek ára a
sztratoszférikus magasságokból havi néhány dollárra csökkent. Ez még
mindig sok egy szub-szaharai család számára, de reményt ad arra, hogy a
következő határidőt tartani lehet és 2010-re minden rászoruló hozzájuthat a szükséges gyógyszeradagjához.
Nem, nem a filmre
gondolok. Ez most a “real thing”. Igaz nincs benne Travolta és Cage, de
ez nem von le semmit a hír értékéből. Pár hete már volt egy cikk a BBC News-on, hogy sebészek elvileg lehetségesnek tartják az arctranszplantációt, de ki gondolta volna, hogy ilyen hamar meg is csinálják.
Egy kutyatámadás miatt eltorzított arcú hölgy kapta a transzplantátumot
(a donor egy agyhalott hölgy(?)) Franciaországban. A film
annyiban nem igaz, hogy mivel a koponyák alakja is különböző, az új arc
nem fog a donorra sem hasonlítani. De azért kemény lehet: reggel
felkelsz és valaki más néz rád a tükörből… Nem véletlen, hogy
hangsúlyozzák a dolog etikai, pszichológiai vonzatait….
Jajj, izé, mea klumpa, ez majd lemaradt: madbal és serpico kollegák a Tilos tematikus-matematikus napján “evolúciós és etológiai modellekről és játékelméletről” csevegnek.
A kétoldali szimmetriájú állatok két nagy csoportra oszlanak, aszerint,
hogy az ősbélüreg (archenteron) nyílásából a szájnyílás vagy a
végbélnyílás alakul ki. Az előbbi csoportot Protostomiának (ez többé
kevésbé megegyezik az “ősszájúak” fogalmával), míg utóbbit
Deuterostomiának (“újszájúak”) nevezzük. (Van itt a levegőben néhány
örökérvényű poén, hogy a két csoport kölcsönösen minek tarthatja
egymást, de most inkább nem lőném le őket… ;-)) Az eddigi
genomprojectek adatainak egyik érdekes hozadéka, hogy a Protostomia
csoportba tartozó rovarok (Drosophila, háziméh) és fonalférgek (C. elegans) genomja kompaktabb és kevesebb intront tartalmaz mint a Deuterostomia csoporthoz tartozó a gerinces genomok. (Az intronok olyan, fehérjét nem kódoló szekvenciák, melyek a genomi DNS-ben a kódoló szekvenciák (exonok)
közé ékelődve vannak jelen, azonban az mRNS transzkripciója közben
kivágódnak a végső “termékből”, így a fehérje szintézis helyszínére már
csak a kódoló szekvenica kerül.) Erre két magyarázat létezhet: a
valamikori közös ősben (Urbilateria) kevés intron volt és a gerincesek
vonala szedett össze újakat, vagy a közös ősben sok intron volt, de a
rovarok valahogy elvesztették őket.
1. Ábra: A Platynereis intronjainak helyét összevetve más
állatok intronjaival, a legnagyobb megegyezést a gerincesekkel találjuk
(A). Hasonlóan, az emberi intronok helyzetét összevetve más állatokéval
a Platynereis genomja kiugróan magas hasonlóságot mutat a
Protostomia csoportban (B). (A szürke nyilakhoz tartozó csoportnevek
hasonlósági értékei azért magasabbak mint a csoport egyes tagjaiéi,
mert a csoportban fellelhető összes intront ábrázolják – vagyis durván
extrapolálnak a közös ős genomjára.)
Az aktuális Science egyik cikke a vitát az utóbbi magyarázat javára látszik eldönteni [1]. Egy tengeri gyűrűsféreg, a Platynereis dumerilii
exon-intron szerkezetét vizsgálva kiderült, hogy bár a Protostomia
csoporthoz tartozik, az intronok géneken belüli helyzete és átlagos
száma (7.8) sokkal közelebb van a gerincesekéhez (8.4), mint a
Protostomián belüli Ecdysozoa csoportban levő rovarokéhoz és
fonalférgekéhez (2.4-5.4). (1. Ábra) Gyorsan megjegyezném, hogy ez nem
azt jelenti, hogy az eddigi filogenetikai fák fabatkát sem érnek.
Ezeket az orthológ szekvenciák összehasonlítása alapján készítették és
igen megbízhatók. Itt mindössze intronok helyéről van szó és nem a szekvenciájukról. Így a Platynereis megmarad ősszájúnak, mégha az ebből a csoportból vizsgált fajok közül filogenetikailag is ő áll hozzánk a legközelebb.
A cikkből levonható legfontosabb következtetés az, hogy a közös
ősnek, az Urbilateriának, minden valószínűségel a gerincesekéhez nagyon
hasonló exon-intron szerkezete lehetett, s míg a rovarok evolúciója
során a genom igen gyorsan változott és kompaktabb lett, addig ez
bennünk és a tengeri gyűrűsférgekben ez nem következett be. Mi – ebből
a szempotból – kicsit lassúak voltunk és ezért egy primitívebb
állapotot tükrözünk ;-). A szerzők szavaival:
Platynereis and humans can be regarded as similarly slow-evolving representatives of protostomes and deuterostomes, respectively.
Az eredmény érdekes és természetesen kicsit meglepő,
ugyanakkor nem teljesen váratlan, mert már voltak jelek a komplexebb,
nagyobb genom ősibb jellegére- és a kompakt genomok későbbi
kialakulására vonatkozóan. Az egyik ilyen jel, hogy bár a gerincesekben fellelhető
Wnt fehérje 12 alcsaládjából 11 szintén megtalálható egy csalánozó
fajban (a csalánozók – pl. hidrák – körkörös szimmetriájúak, vagyis a
csalánozók és a kétoldali szimmetriájú állatok közös őse az Urbilateria
előtt létezett), a Nematostella vectensis-ben, a rovarokban csak hat alcsalád lelhető fel, azaz néhány elvesztődött a hosszú évek alatt [2]. Ráadásul úgy tűnik, hogy a Drosophila
olyannyira előrehaladt a nem létfontosságú DNS szekvenciák
kiszűrésében, hogy minden ami a genomjában maradt az szigorú szelekció
alatt van [3], és valójában szinte egyáltalán nincs fölösleges, ún.
“szemét DNS-e” (“junk DNA”), ami a neutrális evolúció fontos játéktere
és -szere lenne. Na, de erről majd valamikor máskor. 😉
[1] Raible F, Tessmar-Raible K, Osoegawa K, Wincker
P, Jubin C, Balavoine G, Ferrier D, Benes V, de Jong P, Weissenbach J,
Bork P, Arendt D (2005) Vertebrate-type intron-rich genes in the marine annelid Platynereis dumerilii. Science 310: 1325-1326.
[2] Miller DJ, Ball EE, Technau U. (2005) Cnidarians and ancestral genetic complexity in the animal kingdom. Trends Genet. 21(10): 536-539.
[3] Andolfatto P. (2005) Adaptive evolution of non-coding DNA in Drosophila. Nature 437: 1149-1152.
A restrikciós enzimek (a DNS-t megszabott szekvenciánál hasító
fehérjék) felfedezése óta a levegőben van, hogy a molekuláris biológia
“kátenpészt” ekvivalensével – azaz gének és szabályozó szekvenciáik
szabad kombinálásával – teljesen új feladatokra “programozhatunk” át
baktériumokat (és nemcsak). Ennek az egyik primitívebb (bár nem haszon
szempontjából) kivitelezése egy-egy különálló gén bevitele a
gazdaorganizmusba, lásd még: inzulin termelő baktériumok vagy a
genetikailag manipulált növényfajok.
Azonban összetett szignál
átviteli mechanizmusok beépítése, bár elvileg minden adott volt rá,
sokáig váratott magára. A jég az elmúlt
hónapokban látszott igazán megtörni, hiszen egyre több “biológiai
szenzorról” és más szintetikus biológiával előállított organizmusról
szóló hír jelent meg a populáris médiában. Az első csoportra jó példa
az a bakteriális “szenzor” (1. Ábra) amely bizonyos kémiai-gradiensek
érzékelésére alkalmas: a különböző koncentrációt különböző színek
kibocsájtására programozott bacik érzékelik [1].
A szintetikus biológia “műfajának” felpörgetése végett az MIT
diákversenyeket kezdett néhány éve rendezni biomérnökönek, először csak
házon belül, aztán egyre szélesebb körben. Az idei iGEM (intercollegiate Genetically Engineered Machine) versenyen már igazi nemzetközi mezőny indult a lehető legkülönfélébb projectekkel. Ezekből az egyik az eheti Nature-ben
publikálásra is került [2,3]. Az austini csapat egy biofilmet hozott
létre és nemcsak a klasszikus értelemben (vékony, élő sejtekből álló
réteg), hanem a dagerotípiák szellemében. A bakteriális genetika kis
házi kedvencét, az E. coli-t bütykölték tovább, és egy kékalga
fotoreceptorát fehasználva olyan kiméra transzmembrán fehérjét hoztak
létre, amely fény hiányában folyamatosan aktivál egy fekete színt
létrehozó fehérjét, azonban ha fény éri inaktívvá válik. Ezért a
bacikat kikenve egy agar lemezre és egy adott minát rájuk világítva a
minta hamarosan megjelenik a lemezen (2. Ábra). (Valódi intelligens
dizájn, kéremszépen… ;-)))
A hosszútávú cél azonban sokkal magasabbra törőbb. Egy olyan katalógus létrehozása
ahonnan különböző műveletek elvégézésére alkalmas, egymással
kompatibilis gének és egyéb moduláris DNS darabok lennének rendelhetők.
Ezek segítségével aztán ugyanolyan egyszerűen lehetne biológiai
hálózatokat létrehozni mint ahogyan elektromos áramköröket bütykölünk
fizika órán. (Lehetne, de azért egyelőre még nem ilyen egyszerű a
helyzet, mint azt az iGEM több csoportjának esete is mutatja: a
biológiai rendszerek stochasztikusak, néha kiszámíthatatlanok, így
gyakran több próbálkozásba kerül egy-egy működőképes “bio-áramkör”
létrehozása, nem mindig triviális okokból – egyszerűen még számos,
hosszú ideje használt fehérjéről sem tudjuk 100% bizonyossággal, hogy
új körülmények között hogyan fog szuperálni.)
Mindenesetre kedves
gyakorló és leendő szülők lassan jobb lesz lelkileg felkészülni: a
Lego-Technik a múlté, lehet gyűjtögetni a SynthBio-Legóra… ;-))
[1] Basu S, Gerchman Y, Collins CH, Arnold FH, Weiss R. (2005) A synthetic multicellular system for programmed pattern formation. Nature 434: 1130-1134.
[2] Check, E. (2005) Synthetic biology: Designs on life. Nature 438: 417-418.
[3] Levskaya A, Chevalier AA, Tabor JJ, Simpson ZB, Lavery LA, Levy M, Davidson EA, Scouras A, Ellington AD, Marcotte EM, Voigt CA. (2005) Synthetic biology: Engineering Escherichia coli to see light. Nature 438: 441-442.
Mint arra a napokban Niles Eldredge, a pontozott egyensúly elméletének egyik atyja rámutatott a PLoS-Biology hasábjain, ha van a biológiának saját “éegyelőemcénégyzete”, akkor az jó eséllyel a Darwin által rajzolt első evolúciós fa lehetne.
Ez és hasonló finomságok kerültek kiállitásra az AMNH Darwin születésének kétszázadik évfordulójára rendezett kiállitásán. Ma, amikor elsősorban “molekuláris evolúcióról” beszélünk és szinte minden, a témához kapcsolódó előadásban DNS szekvenciák tömkelegét lebegtetik át a nézők szeme előtt, különösen érdekes megnézi, hogy hogyan is kezdődött az egész. A kiállitás Darwin személyes holmijain túl kéziratainak (és a hozzá közelállók neki cimzett leveleinek) egyik legteljesebb gyűjteményét vonultatja fel (amit a Cambridge egyetem “Darwin papers” projectjével együtt próbálnak digitalizálni), s ezek révén nyomon követhetjük Darwin gondolkodásának állomásait, hogyan lesz a fiatal teológusból az evolúció elméletének agnosztikus megteremtője (és hogyan befolyásolta vallásos nézeteit kislánya korai halálának személyes tragédiája). Egy biológus számára talán a legérdekesebbek az ún. “transzmutációs jegyetfüzetek” (Darwin a Fajok eredetének csak sokadik kiadásában használta először az “evolúció” szót, egészen addig a “transzmutáció” volt a bűvös betűkombináció) amelyek lapjain fokozatosan alakul ki az új gondolatvilág.
De ez az új gondolatvilág nem teljesen váratlan és előzmény nélküli. Darwin nagyapja, a liberális gondolkozású Erasmus Darwin már maga is hitt egyfajta korai evolúciós elméletben s ez nyilván hatással lehetett unokája világképére. Emellett, mint azt Frank Sulloway hangsúlyozza a Smithonian magazin ehavi számában, Darwint kortársai, John Gould és Joseph Hooker segitették hatalmas gyűjteményének pontos kategorizálásában (Darwin az elején a pintyfajait – melyek származásának pontos meghatározásához FitzRoy kapitány segitségét kellett igénybe vennie, ugyanis saját jegyzetei nem voltak elég pontosak – csak ugyanazon faj variációinak tartotta, a kor kreacionista gondolkodásának megfelelően).
Mindezek mellett két fontos dolog sugalmazódik a kiállitás által: egyrészt a ma méltatlanul kevésszer emlegetett biogeográfiai bizonyitékok kiemelkedően fontos szerepe az evolúciós gondolkodásmód kialakulásában, illetve az, hogy a “természetes szelekció” elméletéhez Darwin sokat meritett Thomas Malthus, angol politikai közgazdász, az erőforrások körüli emberi kompeticióról szóló nézeteiből.
De szintén érdekesek a személyesebb vonatkozású irományok, például Darwin reakciója Alfred Wallace váratlan levelére (amelyben az Indonéziában tartókodó ifjú naturalista gyakorlatilag a Darwinéval teljesen megegyező elméletet vázol fel), vagy amelyek a házassághoz és “minden példányok legérdekesebbéhez”, feleségéhez kezdetben fűződő, mai szemmel igencsak groteszk viszonyát tükrözik. Vagy éppen azok, melyekből kiderül, hogy milyen kevésen múlt, hogy ma az evolúció kapcsán a galapagosi pintyekről beszélünk a szigetek poszáta fajai helyett ;-).
