Hogy egy-egy oktopusz képes utánozni vízbe esett növényeket, kókusz-diót, tengeri kígyót, vagy épp lepényhalat az önmagában is a mimikri fajsúlyosabb példájának tekinthető, ha azonban egy hal, a mimikriben jeleskedő nyolclábút kezdi utánozni, már aligha maradhat más jelzőnk rá, mint a “meta”.
Márpedig a jelek szerint a nem túl jól úszó Harlequin állkapocshal (Stalix histrio) épp ilyesmire képes a mimikrijéről híres Thaumoctopus mimicus közelében .
Hogy egy-egy oktopusz képes utánozni vízbe esett növényeket, kókusz-diót, tengeri kígyót, vagy épp lepényhalat az önmagában is a mimikri fajsúlyosabb példájának tekinthető, ha azonban egy hal, a mimikriben jeleskedő nyolclábút kezdi utánozni, már aligha maradhat más jelzőnk rá, mint a “meta”.
Márpedig a jelek szerint a nem túl jól úszó Harlequin állkapocshal (Stalix histrio) épp ilyesmire képes a mimikrijéről híres Thaumoctopus mimicus közelében .
Mint az az alábbi videón is jól kivehető, a puhatestű körül lebzselő halnak elég jó rejtősködést biztosít a mintázata, így szinte biztos, hogy kisebb testű ragadozói lerázására épp elég, ha sosem kerül túl messzire nyolckarú barátjától.
Ahogy arra Jerry Coyne is rámutat, az érdekes kérdés persze az lenne, hogy miként változott az állkapocshal mintázata evolúciósan, vagyis hogy néz ki az olyan területeken, ahol élettere nem fed át az oktopuszéval.
Rocha, L. A., Ross, R. and Kopp, G. (2012) Opportunistic mimicry by a jawfish. Coral Reefs. doi: 10.1007/s00338-011-0855-y
A polip hogy nem eszi meg a halat?
… therefore goddidit! 🙂