Ha esetleg valaki lemaradt volna: az orvosi Nobel-t vírusos témában osztották az idén – a német humán papillomavírus
UPDATE (kicsit megkésett…): Közben fény derült a kémiai Nobel díjazottjaira is, és immár tradicionálisan, olyanok kaptak, akiknek a felfedezését a biológia és orvostudomány területén hasznosították leginkább.
Shimomura, Chalfie és Tsien a különböző színű fluoreszcens fehérjék kifejlesztésében vállaltak úttörő szerepet. Mivel ma már alig-alig találunk komolyabb molekuláris biológiával foglalkozó cikket, ahol valamilyen formában ne használnák fel a munkájuk gyümölcseit, nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez a díj (is) abszolút megérdemelt.
Ami szomorkás érdekesség: bár az említett trio munkája megkérdőjelezhetetlen, paradox módon épp az az úriember nincs köztük, aki legelőször izolálta a zöld-fluoreszcens fehérje (green fluorescent protein – GFP) génjét az Aequorea victoria nevű medúzafajból. Douglas Prasher ugyan önzetlenül megosztotta felfedezését másokkal, de az ő saját projectjét nem finanszírozta tovább az amerikai Nemzeti Egészségügyi Hivatal (NIH) – amely a biológiai kutatások legfőbb szponzora a tengerentúl -, így végül kénytelen volt otthagyni a kutatói pályát és ma egy autókereskedés shuttle buszának a sofőre (!!). Bár Prasher-el egyidőben számos kutató dolgozott a témán, és így a gén klónozása csak idő kérdése volt, mégis a sors keserű fintora, hogy az elsősége ma már csak tudománytörténeti kuriózumként él tovább.
(Mindazok számára, akik a GFP történetének részleteire kíváncsiak, Marc Zimmer témába vágó honlapját ajánlanám, ahonnan a felhasznált kép is származik.)