Trivialitáson túli közhelynek tűnik megállapítani, hogy az európai konyhák többé vagy kevésbé mind tejközpontúak (gondoljunk csak egy átlagos áruházban levő tejtermék pult szélességére), de mégsem haszontalan, ui. viszonyítási alapot ad. Még pedig egész pontosan ahhoz, hogy lássuk, mi, tejfogyasztó emberek mindezek ellenére kisebbségben vagyunk, hiszen az európaiak lakta területeken kívül gyakran 90% is lehet a tejet felnőttkorban elfogyasztani képtelenek aránya a lakosságban. És emlékeztetőül: nem-nem ők a furcsák, nem szenvednek semmilyen betegségben, mi vagyunk a "furcsa", a szó szoros értelmében mutáns kisebbség.
Természetesen szó sincs valami X-Men féle fantazmagóriáról, mindez a mindennapjainkat is átható természetes folyamat, a természetes szelekció eredménye.
Annyi történik mindössze, hogy a tejet felnőttként is boldogan fogyasztókban a tinédzserkor végén nem kapcsolódik ki a tejben levő laktóz lebontásáért felelős laktáz (LCT) gén. A többiekben azonban ez nincs így és az enzim hiányában az említett tejcukor változatlan formában halad végig a vékonybelünkön – a vastagbélben élő baktériumok nagy örömére. (Persze ami nekik jó, az ez esetben kevésbé örömteli a gazdának: a laktózon tivornyázó bacik rengeteg gázt termelnek, fájdalmas gyomor problémákat okozva.) Mai szemmel furcsának tűnhet, hogy mire is jó a laktáz gén kikapcsolása, de jusson eszünkbe, hogy egy klasszikus emlős az elválasztása után már nem találkozik tejjel élete során, így tök fölöslegesen termelné az enzimet.
Mint arról már esett szó, az európai (és egyes kelet-afrikai) populációkban úgy 5000-10 000 éve jelentek meg és terjedtek el az LCT gén szabályozó szekvenciáiban azok a mutációk, amelyek az enzim kései bekpacsolt állapotát biztosítják. Mindez a szarvasmarha megszelídítésének feltételezett időpontjával esik egybe, ami logikusnak is tűnik. Most azonban az Arab félszigeten a laktóz tolerancia olyan változatára bukkantak, ami függetlennek tűnik az előbbiektől. Itt egyenesen két pont mutáció együttműködése éri el az említett hatást (ez a C−3712-G−13915 allél – mindkét mutáció az LCT gén szabályozórégiójába esik), ugyanakkor az allél elterjedése mindössze olyan 4000 évvel ezelőttre tehető. És ez esetben nem lehet szó szarvasmarhákról – annál inkább viszont tevékről, amelyeket ezidőtájt kezdtek a világnak ezen a pontján megszelídíteni, nemcsak megbízható közlekedési eszközt biztosítva maguknak az ott lakók, de kiszámítható hús és tejforrást is.
A tevetej talán bizarrul hangzik Európában, ugyanakkor számos nomád törzs étkezésének szinte nélkülözhetetlen eleme. Magas vas, ill. B- és C-vitamin tartalma miatt az ENSZ élelmezésügyi részlege is felfigyelt rá, sőt egzotikuma miatt még az sem kizárt, hogy néhány ny-európai gourmand üzlet hamarosan felveszi a kínálatába.
Enattah NS, Jensen TG, Nielsen M, Lewinski R, Kuokkanen M, et al. (2008) Independent introduction of two lactase-persistence alleles into human populations reflects different history of adaptation to milk culture. Am J Hum Genet 82(1): 57-72.
Nagyon jó a cikk. Köszönjük, dolphin! =)
Szia!
ez offtopic, de nagyon érdekelne a cikkről a véleményed, esetleg egy poszt formájában is akár: http://anthropology.net/2008/03/14/mutatons-in-vldlr-gene-in-the-quadrupeds-from-turkey/
Mivel nem vagyok antropologus es temat en is csak az emlegetett NOVA prohgram reven ismerem, csak nagyon halk es erintoleges velemenyt fogalmaznek meg, leginkabb masok kritikaira tamaszkodva :-).
Az valszleg egyertelmu, hogy a vizsglat csaladban a mutacio a VLDLR genben van, viszont, hogy ebbol miert es hogyan lesz negykezlab jaras, az vitatott. A cikket ket igen kritikus level is kiseri (amirol elfelejtkeznek az anthropology.net blogiroi). Az egyikben azt hangsulyozzak, hogy tobb ilyen szindormat mutato csalad is ismert, es csak az egyikben van jelen a VLDLR mutacio. A masik levelben pedig korabbi VLDLR mutacioban szenvedo csaladokra utalnak, ahol nem alakult ki a negykezlab jaras. Viszont utobbiakban is gond van az egyensuly-erzekelessel, igy lehet, hogy a negykezlabazas az nem valamifajta “devolucio”, hanem a betegek nagyon is adaptiv valasza arra, hogy ket labon nem tudnak biztosan megallni.
köszi!
Üdv! Csak most fedeztem fel ezt izgalmas blogot. A 4000 év nekem egy kicsit korainak tűnik a teve háziasításához. Emlékeim szerint talán a Kr. e. 2. évezredre szokás keltezni a dolgot.
Tekintve, hogy a vad, a félig háziasitott és a még csak éppen háziasitott állatfajok egyedei közt szinte lehetetlen morfológiai eltéréseket felfedezni a csontokon, senki sem tudja egyik fajról sem pontosan megmondani, hogy mikortól is tekinthetjük őket háziasitottnak! Hogy miket irnak egyes szakemberek az egy, hogy igazuk is van az meg egy másik dolog! A háziasitásnak persze vannak jelei, de azok hosszú rendszeres (mesterséges) szelekció eredményei. Pláne olyan állatoknál, amelyeknél a vad jellegek (sebesség, kitartás, erő, stb) számit és nem pl. a fogyasztható tömeg, tejtermelés, őrizhetőség, testméret és forma stb. Mig a sertésnél, juhnál, de a szarvasmarhánál (no meg a kutyánál)is az utóbbiakra való törekvés elég hamar kimutatható, addig az előbbi kategóriába tartozó áállatoknál (ló, teve, bivaly, szamár, kecske, macska, stb) ez nem könnyű, sőt legtöbbször lehetetlen. Ezért vannak csak saccolások a ló domesztikálásáról is, de a többiek esetében is. A lámáknál a szeliditett tipus aránylag könnyen megkülönböztethető a vad fajoktól. S vannak fajok, ahol domesztikáció létezik, de időponton csípni nem lehet (páva, gyöngytyúk, de a házilúd és a kacsa is ide tartozik, a tyúk eredete meg szintén nem eléggé tisztázott. Függetlenül attól, hogy mit irnak a szakkönyvek, illetve mit tanitanak, mivel az állitásokat sokan stafétabotként használják).
Magánvéleményem, hogy az állatok domesztikálása hamarabb megkezdődött mint amire a források utalnak. S végeredményben ma is tart, számos faj esetében.